Kopasz Bálint: Nagyon nehéz lenne a mostani szintem fölé jutni

– Erősítse meg, a szombati ünnepi vacsoráját nem patikamérlegen mérte ki!
– Nagyon jót vacsoráztunk a Dóm téren az egyik szponzorommal, aki egyben kedves barátom. Elengedhettem magam, szarvaspörköltet ettem kapros, tejfölös galuskával, ami mind tilos a felkészülés idején. Alkoholt ezúttal sem ittam, egyfelől vezettem, másfelől nem is szoktam. A szabadidőmben szívesen forgatok táplálkozással kapcsolatos szakkönyveket, az egyikben olvastam, hogy már az első alkoholfogyasztás is rendkívül megterheli a májat. De a vébécímre azért egy pohár finom itallal a napokban koccintok majd.

– Mikor jött el a pillanat, amikor át tudta engedni magát a sikernek?
– Elég későn aludtam el, zakatolt a fejem. Bevillant, hogy ilyen volumenű világbajnokságon sosem versenyeztem még, ez volt ráadásul az első felnőttvébém Szegeden. Felidéződött, hogy már a rajt után elkezdtem hallani a tömeg moraját, aztán leperegtek a befutó utáni történések is, miként újraéltem a korábban sosem tapasztalt számú interjút, és hogy rengetegen kértek aláírást és közös fotót, sok új emberrel is megismerkedtem.

– Miként hatott a magyar közönség jelenléte a testére, lelkére?
– Függetlenítenem kellett magam ettől, mert ha nem teszem, az vissza is vethette volna a teljesítményemet. Tudtam, vezetők, barátok, családtagok és szurkolók is azt várják, hogy a dobogón végezzek – de sikerült elvonatkoztatnom ettől. Ezzel együtt hétszázötven méterig hallottam a tömeg hangját, utána jött egy különleges érzés, olyan állapotba kerültem, amilyet korábban még sosem tapasztaltam. Minden elszürkült, és csak a pályámra koncentrálódott minden. Senkit sem láttam, nem hallottam, és ekkor indítottam meg a hajót, aminek az aranyérmet köszönhettem.

– Nem ijedt meg az ismeretlen érzéstől?
– Nem, mert tudtam, ennek a speciális érzésnek el kell jönnie. Miként ki kellett jönnie annak is, amit olyan sokat gyakoroltunk, tudatosan készültünk rá, hogy ha az erős utazótempótól a halálomon vagyok, akkor is tudjak indítani.

– Kívülről úgy tűnt, mintha az ezerméteres táv finisében kétszázas döntőt ment volna, annyival erősebb és gyorsabb volt a riválisaihoz képest.
– Ez az, amit egész évben rengeteget gyakoroltunk. Minden edzés végét meghajtottam, a maximumot adva bele, a felkészülés utolsó heteiben pedig – anya előírásai szerint – kifejezetten gyorsító munkát végeztünk. Volt egy jól felépített pályánk, amelyről mindennap elgondoltam, hogyan fog kinézni a világbajnokságon.

– Ezt hogyan érti?
– Hosszú hetek óta készültem a szombatra. Elképzeltem, mi lesz, ha megnyerem, és arra is felkészültem, mi lesz, ha nem. Még az interjúimat is elképzeltem, hogy mit mondok majd, ha megnyerem a versenyt. Fontos, hogy egy sportoló így tegyen. Hosszú ideig végezni ezt a fajta mentális tréninget egyébként nehéz. Négy héttel a világbajnokság előtt már intenzíven koncentráltam, ha eljön a nap, remélhetően könnyedén továbbjutok a középfutamból, ez sikerült is. A döntőben pedig minden erőmet beleadom akkor is, ha már fárasztó tartani a tempót Fernando Pimentával és Josef Dostállal. Ez is így történt. Rettentő érzés volt befutni, az utolsó húsz-harminc méteren – látva, hogy egyértelműen vezetek – ugyan már kiengedtem, ettől függetlenül kegyetlen volt, ha lehet így fogalmazni.

– Ha szükség lett volna rá, tudott volna improvizálni, taktikát váltani?
– Arra is volt forgatókönyvünk, ha erősebb utazótempót kell eveznem, vagy erősebben kell rajtolnom. Igaz, akkor nem biztos, hogy tudtam volna ekkorát indítani... De azt megfogadtam, ha kell, ezt is vállalom, nem akartam még egyszer nagyon lemaradni a portugál és a cseh ellenfelemtől. Sokszor előfordult, hogy hétszáz-nyolcszáz méterig elengedtem őket, de most úgy voltam vele, nem hagyom, mert nem biztos, hogy a hajrám elég lesz ahhoz, hogy lehagyjam őket.

– Emelhető még az a szint, amelyre mostanra eljutott?
– Nagyjából a csúcsra értem. Olyan magas a szint, amelyet most hozni tudok, hogy nagyon nehéz e fölé jutni. Nem gondolom, hogy sokat tudnék még fejlődni, de finomítani azért lehet.

– Hesz Mihály mondta önről, hogy az algyői vidék magányossága is hozzátesz a sikeréhez. Egyetért a K–1 1000 méter 1968-as olimpiai bajnokával?
– Én ebben nőttem fel, nekem ez a természetes. Kilencéves korom óta úgy kajakozom, hogy nyugalom és csend vesz körül, szinte egyedül edzek, és a jelek szerint sokat jelent, hogy nincs körülöttem zavaró tényező. Ha csapatban dolgozik az ember, és egy-egy napon nincs jó formában, a többiek megelőzik az edzéseken, az kibillentheti mentálisan. Ráadásul a mindennapos verseny miatt a nagyobb csoportban készülők versenyzők hamarabb kiéghetnek, mert arra törekednek, hogy napi szinten kihozzák magukból a maximumot. Erre nincs mindennap szükség.

– És ahhoz mit szól, amit Szöul bajnoka, Ábrahám Attila mondott, hogy a tartása, a tiszta gondolkodása és tekintete is arról tanúskodik, hogy sikeres emberről beszélünk?
– Érdekes, ilyennel még nem találkoztam. Biztosan ez is fontos. E tulajdonságokat a szüleimtől kaptam, ők is szerények és mentálisan tiszta emberek. A nagy versenyzőkre egyébként jellemző, hogy eltérnek az átlagos élsportolóktól.

– Nem zavarja ez a fajta különlegesség?
– Sokan mondják rám, különc vagyok. Annyiban mindenképp, hogy eléggé magányos az életem. Nem járok el bulizni, társaságba sem nagyon, legfeljebb a közeli barátokkal, családtagokkal beszélgetek hétvégenként. De ennek a magányos életnek is köszönhető, hogy csak arra tudok koncentrálni, amit a legjobban akarok, az élsportra.

– A döntő után említette, a hegyekben szeretné kipihenni az évet. Hová készül?
– Szombatig az osztrák Alpokban leszek, Bramberg am Wildkogel az úti cél. Nyugodt, gyönyörű, barátságos település, vissza-visszatérően elmegyünk ide a családdal. Háromezer méter magas hegyek között leszünk, szép tavakat nézegetünk, és friss levegőt szívunk. Elmegyek Habachtal völgyébe is, ahol Európában egyedülálló módon smaragdot lehet gyűjteni. Kőkemény két és fél órás hegyi menettel lehet megközelíteni, de szeretném bővíteni a tizenkilenc kis smaragdból álló gyűjteményemet. Tervezem, hogy az egyiket aranyba foglaltatom és fülbevalót készíttetek belőle.

– Az aranyat már megszerezte hozzá.
– Na, az a fülbevaló biztosan nem ebből lesz!