Láthattam, hallhattam, kérdezhettem a megszólaló egykori világklasszisokat, kiemelten Puskás Öcsit, akit éppen a forgatás vett rá arra, hogy hazajöjjön 1981 nyarán. „A film nemcsak ürügyet szolgáltatott arra, hogy Puskás Ferenc végre hazatérjen, hanem maga a forgatás, a kamera folyamatos jelenléte volt a legfontosabb garancia Öcsinek arra, hogy nem eshet bántódása” – mondta Surányi András Szöllősi Györgynek adott interjújában (Képes Sport, 2021. június 5.).
„Ez is háttér volt, politikai persze, ahogy azt is „magasabb szempontok” vezérelték, hogy hogyan fogadta a filmet a kritika. A Népszabadság például a tanulságokat kérte számon, a Magyar Nemzet azt, hogy a futballhősök mondandójukban nem érintik az ötvenes évek politikáját, miközben valamennyi bíráló elájult a filmvásznon látott (futball)csodás jelenetektől. Mondhatjuk mindezt kötelező (álszentségi) gyakorlatnak, hiszen a bemutató napján (1982. április 15.) éppen a Népszabadságban kapott helyet a film kéthasábos reklámja, benne, hogy egyszerre öt moziban (Vörös Csillag, Bartók, Alkotmány, Dózsa, Olimpia) vetítik a filmet, a nagykörúti Vörös Csillagban (befogadóképesség: 821 néző) ráadásul délelőtt és délután egyaránt.A film dokumentumokra épül, így a bemutatóval egy időben utcára kerülő könyv (alcíme: „A film születése, és ami a filmből kimaradt…”) sem tesz mást.
Megjegyzendő, hogy Surányi András és szerkesztőként Hernádi Miklós úgymond csak titokban, a kötelező helyeken szerepel, ami tiszteletre méltó visszafogottságra utal. A kiadó viszont mert nagyot álmodni, hiszen azonnal 155 ezer példányban küldte boltokba a könyvet.Dokumentumokról lévén szó, hagyományos bírálatnak nincs helye, legfeljebb jellemző megfogalmazásokról. Ilyen a mottónak jelölt Puskás-idézet, ami a könyv vezérfonala: „Az angol–magyar futballmeccs a mai napig a világ legnagyobb futballmeccse, kilencven év után nyert egy európai csapat Angliában a kiváló angol csapat ellen. Onnan indultak el az új dolgok és az új futballfelfogás. Amilyen nagy jelentősége volt – hát mit tudok mondani –, ugyanolyan nagy probléma volt utána, amikor elvesztettük a világbajnokságot.”
A lényeg ennyi, ám még apróságok is előkerülnek, nemegyszer a kérdezettek elszólásai nyomán. Így tudhatjuk meg, hogy miközben a lapok örvendeztek, hogy a fiúk az „új világ” fiataljai, nem kártyáznak, hanem nótáznak a vonaton, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány kapott egy levelet, benne: „Az anyád így, meg az anyád úgy, tanítsd meg őket futballozni, ne munkásdalokat énekeljenek.
Erre beadtam a lemondásomat.” Nem fogadták el, de a lényeg, hogy „Guszti bácsi” (ahogy a játékosai évtizedekkel a nagy kalandok után is hívták) nem bújt ki a bőréből. A csapatról elmondta, hogy „kibontakozott ebben a tizenegy gyerekben az, hogy milyen kultúrában és milyen felfogásban élnek az új társadalomban a magyarok és így a szocialista országok”, az elveszített világbajnoki döntő kapcsán pedig: „Az egész világ a magyar labdarúgásra esküdött, hogy világbajnokságot fog ott nyerni, de három kettőre elvesztettük a mérkőzést… A reakció nagyon erősen elkezdett dolgozni.
A labdarúgók rossz szereplését észrevették, kihasználták.” A kapitány így látta, más megszólalók másként – ki-ki a habitusa szerint, ez így van rendjén.És ha meglepő fordulatra vágynak, ott van a centerhalf Lóránt Gyula esete. Amikor a helsinki olimpia döntőjében (Jugoszlávia: 2:0) az ellenfél centere, Stjepan Bobek odaszólt neki („Te piszkos kommunista!”), Lóránt letépte melléről az akkori sarlós-kalapácsos címert és eldobta. Nézzék meg a fényképeket, csak az ő mezéről hiányzik az embléma.
Az pedig tanulság, amit a bennünket a vb-döntőben legyőző németek kapitánya, Fritz Walter mond: „Ha egy csapat ilyen abszolút világszínvonalú együttes ellen hét perc után 2:0-s vesztésre áll, és azután mégis nyer 3:2-re, akkor az a csapat nem csak szerencsével nyert, ahhoz egy kis tudás is kellett.”
Ezt a tételt mintha mindmáig nem fogadnánk el.
(Surányi András, Hernádi Miklós /szerk./: Aranycsapat, MAFILM, 1982)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 23-i lapszámában jelent meg.)