Szeretik a nyílt vízi úszást és egymást – páros interjú Fábián Bettinával és Betlehem Dáviddal

Vágólapra másolva!

2024.08.24. 11:24

Címkék

Nagyon fiatalok még, ám már a felnőttek mezőnyében is letették a névjegyüket: a nyílt vízi úszók között csak termetre számítanak kicsinek, a teljesítményük annál nagyobb. Betlehem Dávid és Fábián Bettina három éve alkot egy párt, ám az életük jócskán megváltozik szeptembertől, hiszen amíg eddig egyikük Veszprémben, másikuk az FTC uszodájában készült, ősztől Amerikában tanulnak és úsznak. Együtt – hogy másként?

– Harmadik, negyedik, ötödik helyezés Párizsból – előzetesen aláírták volna mindezt?
– Fábián Bettina: Dávid biztosan.
– Betlehem Dávid: Mivel ott van közte a harmadik hely, vagyis az érem, bármikor aláírtam volna előzetesen.
Bettina: Amúgy, ha januárban vagy februárban kérdezi ezt meg, biztosan bólintok, hiszen akkor nagyon beteg voltam, és még az sem volt biztos, hogy kijutok az olimpiára. Még maga az indulás is kérdéses volt, mert a kvótát csak a februári dohai világbajnokságon szereztem meg – hosszabb betegség után. Úgyhogy, akkor biztosan elfogadtam volna az ötödik helyet.

– Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül elégedett a szereplésével?
– Bettina: Érdekes kérdés, hiszen láthattuk, hogy nagyon jó úszók végeztek mögöttem, vagyis én is szerepelhettem volna rosszabbul – de lehetett volna sokkal jobb is… Ez valahol a kettő között van, jó így.

Fábián Bettina a Szajnában úszott 10 kilométer…

…és a megszerzett ötödik hely után is tudott örülni edzőjével, Kutasi Gergellyel

– Nyílt vízi úszók esetében óhatatlan a kérdés: miért ezt a sportágat választották? A tíz kilométer nagyon sok, a felkészülés kemény, meg ne bántódjanak, de lennie kell egy kattanásának annak, aki erre adja a fejét.
– Bettina: Ezzel nem is vitatkozom. Aki hosszú távon fut vagy úszik, biztos, van benne fanatikusság és mellette mazochizmus is, mert egészen hihetetlen, mit művelünk a testünkkel nap mint nap. Állandóan kimerítjük az energiakészületünket, én például az olimpia előtti hónapokban már képtelen voltam bármi mást csinálni az edzés mellett. Nem tudtam külön elmenni ebédelni, egyéb programon részt venni, annyira sokat edzettünk. Testileg és lelkileg is nagyon megterhelő tud ez lenni. Viszont az a szerencse, hogy mi már évek óta így élünk, vagyis olyanok vagyunk, mint egy robot, szinte fel sem fogjuk, mit is csinálunk – ugyanakkor ha tíz év múlva visszanézünk erre az időszakra, biztosan megkérdőjelezzük, hogy erre mi valóban képesek voltunk, és feltesszük a kérdést is, vajon miért csináltuk.

SZAVAK NÉLKÜL IS MEGÉRTIK EGYMÁST

– Nem titok, hogy egy párt alkotnak jó ideje, de míg Dávid Veszprémben edz, a Balaton Úszó Klubban, Bettina Budapesten, a Ferencvárosi Torna Clubban. Ilyen kemény munka mellett hogyan lehet működtetni egy kapcsolatot?
– Bettina: Hetente egyszer találkozunk általában. Olyankor töltekezünk kicsit.

– Ha együtt vannak, akkor is „úsznak”, vagy néha el tudják engedni a sportágukat?
Bettina: Szinte mindig téma köztünk az úszás, de én nem bánom, hogy ilyen a közös életünk. Jó, hogy Dávid is úszik nyílt vízen, mert így jobban megértjük egymást, átérezzük, mennyit is dolgozott a másik, miért is fáradt éppen, és, mondjuk, miért nincs kedve kimozdulni. Nem átlagos életmód a miénk, szerintem én nem is tudnék egy olyan életet élő fiúval együtt lenni.

– Dávid nem is átlagos fiú.
– Bettina: Nem, de tényleg jó, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, és pontosan tudjuk, mi zajlik éppen a másikban. És már-már pszichológusként is képesek vagyunk segíteni egymásnak, mert át tudjuk lendíteni a másikat egy-egy nehéz napon.

– Hogyan kezdődött a kapcsolatuk?
– Bettina: Erre inkább te válaszolj, Dávid!
– Dávid: Én voltam a kezdeményező. A 2019-es ifjúsági országos bajnokságon éppen mentem a rajtkőhöz a nyolcszáz gyors döntőjére, amikor Betti kiszállt a medencéből. Még nagyon pici, nagyon vékony kislány volt – megláttam, és arra gondoltam, de csinos, de cuki lány. Aztán beugrottam a vízbe, és leúsztam a döntőmet.

– Úgy, vizes hajjal, szemüveggel a szemén nézte ki magának?
– Dávid: Igen, vizes hajjal, a szemüvegtől megnyomott szemekkel találtam nagyon aranyos lánynak. Akkor még nem tudtam pontosan, kicsoda, így a nővérén, Fannin keresztül próbáltam közeledni hozzá.

– Fábián Fanni, aki szintén úszott korábban.
– Dávid: Vele jóban voltam, ő segített – és elkezdtem udvarolni Bettinek, de az elején nem ment könnyen. A „megsértődöm, nem írok” korszakot éltük sokáig.
– Bettina: Nehezen adtam meg magam, még gyerek voltam.
– Dávid: Én meg úgy voltam vele, hogy akár járhatnánk is.
– Bettina: Tizennégy évesen még nem álltam készen egy távkapcsolatra, de egy kapcsolatra sem. Ráadásul Dávid volt az első fiú, aki udvarolni akart nekem – ha visszagondolok rá, valahol sorsszerűnek tűnik, hogy bár még nagyon fiatal voltam, de úgy gondoltam, nyitnom kellene a világra, hiszen minden lány ezt csinálja, ezért is írtam vissza Dávidnak és próbáltam vele beszélgetni.

Fiatalok, szépek, sikeresek és mindenben támogatják egymást

– Immár öt éve tart a kapcsolatuk?
– Bettina: Akkor nem jött ez össze, nem álltunk még készen rá.
– Dávid: Olyannyira, hogy egy évig még csak nem is beszéltünk. Aztán 2021 márciusában Sierra Nevadában, a magaslati edzőtáborban eszembe jutott Betti – ő éppen Törökországban készült. Egy közös ismerősön keresztül puhatolóztam, vajon mit szólna hozzá, ha újra ráírnék. Meg is tettem, de ugye az előzmények miatt le voltam tiltva a közösségi fórumon… Aztán mégis meglátta az üzenetemet – így kezdődött.
– Bettina: És akkor már belementünk a kapcsolatba, egyébként éppen Párizsban kezdődött el az egész valójában.

– Két évvel idősebben.
– Bettina: Szerintem nem lennénk együtt most, ha elsőre elkezdjük. Akkor még nagyon gyerekek voltunk.

– Azért még most is csak fiatal felnőttek, ebből kifolyólag is akadnak, illetve inkább csak akadtak vitáik – volt, hogy versenyeken.
– Bettina: És ezek ki is hatottak a teljesítményünkre…

– Mára változott némileg a helyzet?
– Bettina: Igen, mert észleltük, hogy a másik a veszekedés miatt szerepelt rosszul. Ma már képesek vagyunk csírájában elfojtani a vitát egy-egy versenyen, hogy ilyen ne ismétlődjön meg.

– Min vitáznak a legtöbbet?
– Dávid: Mindenen. Régebben kifejezetten gyerekes dolgokon is összekaptunk. Tavaly ősszel azonban két hónapos szünet volt közöttünk, mindketten átgondoltuk, mit is akarunk egymástól, az élettől, azóta nagyon másképp állunk hozzá a kapcsolatunkhoz.

– Egyébként melyikük a hevesebb? S melyikük a bölcsebb?
– Dávid: Mindketten elég heves természetűek vagyunk…
– Bettina: Viszont Dávid a bölcsebb. Abból a szempontból biztosan, hogy ő könnyebben és hamarabb megfogalmazza az érzéseit, a gondolatait – nekem még gyakorolnom kell, hogy ne magamban tartsam, hanem ki is mondjam. Ezen a téren sokat tanulok Dávidtól.

DÁVID LEMARADT KEDVESE PÁRIZSI VERSENYÉRŐL

– Ha már Dávidot és az érzéseit említi: nekem is a szívem szakadt meg, amikor az ezerötszáz gyors párizsi döntőjében úszott 14:40-es idő és negyedik hely miatt majdnem elsírta magát a kamerák előtt, hogy lemaradt a dobogóról. Ön az ilyen szituációkat hogyan éli meg?
– Bettina: Régen megpróbáltam volna megvigasztalni, most már azonban kivárom, hogy magában „lezavarja” ezt a harcot, mert tudom, hogy idővel megnyugszik, és értékelni tudja a teljesítményét. Ha az nagyszerű, akkor azt, ha meg valami nem sikerült, akkor eljut odáig, hogy nem dőlt össze a világ. Szóval, mindig adok neki időt, s csak utána beszélek vele – megismertem már őt annyira, hogy tudjam, mit is kell ilyenkor csinálnom.

– Dávid, így, hetekkel a párizsi ezerötszáz gyors után miként értékeli azt az országos csúcsot, azt a fantasztikus 14:40-es időt és a negyedik helyet?
– Dávid: Már Párizsban is eljutottam odáig, hogy remek teljesítmény volt, csak nehezen emésztettem meg, hogy közel volt az érem – ha ott megvan a bronz, a további párizsi napokat már úgy fogtam volna fel, hogy minden csak ajándék. Kipipálhattam volna elsőre az éremszerzést… Persze, amikor visszanéztem a versenyt, bennem is tudatosult, hogy nem voltam én harcban a dobogóért, ugyanakkor mégsem volt olyan nagy a lemaradásom.

– Meg aztán ilyen idővel érmet szoktak szerezni az úszók ezen a távon az olimpiákon.
– Dávid: Igen, korábban a 14:40-es idő elég volt a dobogóhoz. De nálam mégsem égett az érmet jelző lámpa a célban… Fel sem fogtam elsőre, mekkora időt úsztam, csak azt, hogy megint negyedik lettem, akárcsak a dohai vébén – mondtam is magamnak, hogy oké, ilyen már volt korábban is, mehetünk tovább. És félhettem attól, vajon mi vár rám a Szajnában, meglesz-e ott az érem, vagy, mondjuk, „belefagyok” a vízbe, és azért leszek negyedik, ötödik vagy hatodik, esetleg nagyon fog hullámozni, és azért maradok le a dobogóról. Szóval, könnyebb lett volna, ha már a medencében megvan az érem, s utána nem kell izgulnom.

– De így meg sokkal szebb a történet, nem gondolja?
– Dávid: Na, igen, viszont mentálisan nem volt könnyű az a néhány nap a nyílt vízi versenyig. Úgy odaállni a rajthoz, hogy tudtam, Betti előző nap milyen jól úszott, s hogy én is úgy szeretnék, de továbbra sem tudom, hogyan fogok reagálni a vízre.

– Nem viseli jól a hideg vizet?
– Dávid: Nem félek tőle, csak ha hideg a víz, annyira lehűl a testem, hogy zsibbadni kezdenek a kezeim, nem tudok úgy úszni, ahogyan máskor. Szerencsére ez nem következett be, minden klappolt a versenyen – nagyon sokat segített, hogy Betti elmondta, mire figyeljek a Szajnában. Ezek a tanácsok is kellettek ahhoz, hogy a hajrában képes voltam nyugodt maradni, s tudtam, mit kell csinálnom az utolsó háromszáz méteren.

– Ön mit látott Dávidon a hajrában?
– Dávid: Semmit…
– Bettina: Én telefonon néztem a versenyt. A családtagjaimmal kint voltunk a helyszínen, de nekik nem volt jegyük, így csak kintről néztük az egészet: a fém kerítést letakarták fóliával, hogy ne lehessen belátni, de valaki letépett egy kis darabot, ott kukucskáltam.

– De legalább ott volt a kedvese közelében. Ha jól tudom, Dávid ki sem jutott a nők tíz kilométeres viadalára.
– Dávid: Jól tudja. Reggel úgy köszöntem el Bettitől, hogy ne aggódjon, ott leszek a befutónál, ám mégsem voltam ott…

– Véletlenül önre zárták az apartman ajtaját.
– Dávid: Olyan szépen kiszámoltam, mikor kell elindulnom ahhoz, hogy kiérjek az utolsó fél körre, csak hát nem jutottam ki a szállásról. A mellettünk lévő apartmanhoz volt kulcsom, ám ahhoz át kellett volna másznom egyik erkélyről a másikra – a hatodik emeleten… Lenéztem, és az jutott eszembe, ha én itt leesem, szörnyet halok… Lent állt az edzőm, Szokolai László, bőszen rázta a fejét, nehogy másszak, így vártam, amíg szereztek kulcsot az apartmanhoz. Nem szóltam senkinek, aki ott volt Betti közelében, mert azt akartam, hogy abban a tudatban ússzon, ott vagyok mellette. Lélekben persze ott is voltam, de amúgy lekéstem a hajrát is… Azért arról gondoskodtam, hogy amikor kijön a vízből, ne azt higgye, hogy azért nem mentem ki, mert nem volt kedvem – szerencsére ott volt a családja mellette.

– Kalandos a közös életük, de a legnagyobb kalandba ezután vágnak bele: augusztus 24-én Amerikába utaznak, mert a North Carolina Egyetemen tanulnak tovább. Kinek a döntése volt?
– Bettina: Már akkor elhatároztam, hogy szeretnék Amerikában egyetemre járni és mellette úszni, amikor még nem voltam együtt Dáviddal. Vagyis valójában az én álmom volt – Dávid pedig csatlakozott hozzá. Szeretné, ha együtt élnénk át.

– Gondoltak rá, mi van akkor, ha egyiküknek nem jön be az amerikai életmód, ha nem tetszik az új környezet?
– Bettina: Majd leülünk, megbeszélünk mindent, s találunk megoldást. Ha ez az eset előfordulna, nem hiszem, hogy a másik ne engedne, vagy hogy külön kellene válnunk egymástól. Én azért abban bízom, hogy mindkettőnknek tetszeni fog az új élet – ha mégsem, megtaláljuk az új lehetőséget. Egyébként is olyan sok mindenben gondolkodunk már hasonlóan, hogy szerintem vagy mindkettőnknek bejön a kaland, vagy egyikünknek sem.

A harmadik Betlehem Dávid és a győztes Rasovszky Kristóf a célba érés után…

…és éremmel a nyakában is boldogan ünnepelt a párizsi olimpián

„IGYEKSZÜNK EGYMÁSTÓL MEGTANULNI A JÓT”

– Nem tudom eldönteni, hogy nagyon egyformák, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is különböznek egymástól.
– Dávid: Egyre jobban kezdünk hasonlítani egymásra – amikor megismerkedtünk, szöges ellentétei voltunk egymásnak. Betti eljárt esténként a barátnőivel, a családjával rendszeresen nyaralni utazott, ment ide, ment oda, és mindig bátran kipróbált minden újat. Én ennél konzervatívabb családból jövök, mi nyaralni sem nagyon jártunk, de például új ételeket sem igen próbáltunk ki. Persze, nem volt nekem ezzel semmi bajom, sőt, végtelenül boldog gyerekkorom volt, ám amikor megismertem Bettit, fordult egyet velem a világ. Ráadásul a betegségem után kezdődött köztünk a valódi kapcsolat, szóval nemcsak fordult egyet velem a világ, hanem ki is nyílt. Emlékszem, 2022-ben voltunk először kettesben nyaralni, s amikor hazafelé utaztunk a repülőn, Betti elaludt a karjaimban, én pedig zokogtam, hogy ezt megéltem. Ezen a téren nagyon sokat átvettem Betti életéből, és ő is ezt teszi fordítva: igyekszünk egymástól megtanulni a jó dolgokat, a rosszabbakat meg javítani.

– Nem szokott hosszabban beszélni róla, de azért az már napvilágot látott, hogy Dávid 2020 tavaszán elég keményen harcolt: beteg lett, s mellette már mentális problémákkal is küzdött, az is kérdéses volt, képes lesz-e a későbbiek során normális életet élni. Ön ebből mit tudott?
– Bettina: Semmit, hiszen Dávid teljesen eltűnt. Csak akkor mesélte el nekem, amikor összejöttünk. Annyit tudtam, hogy nincs ott a versenyeken, hiszen előzetesen mindig megnéztem a rajtlistát, ott-e a neve, de hogy miért nincs ott, arról semmit sem tudtam.

– Az orvosok már-már csodát emlegetnek a gyógyulása kapcsán.
– Dávid: Nagyon mélyen voltam, még magamnak sem adtam sok esélyt – legbelül ugyan nem teljesen, de lezártam az úszást is, mert úgy voltam vele, hogy szeretnék normális életet élni. Mondjuk, kimenni a kertbe, ha jó az idő, vagy elmenni néha a haverokkal ide-oda. Abból az időszakból az maradt meg bennem, hogy megyünk Zalaegerszegről Budapestre a pszichológushoz, a beszélgetés után pedig ülök vissza a kocsiba, és szorongva várom a szüleimet, akik külön is beszélnek a szakemberrel. Aztán meggyógyultam – olyannyira, hogy újra ott vagyok az úszásban.

– És az olimpiai dobogón is ott lehetett, és még ki tudja, meddig juthat – juthatnak mindketten. Amerika kapcsán mire számítanak?
– Bettina: Nekem semmiféle konkrét elvárásom nincs, először csak az lesz a fontos, tetszik-e nekünk az új élet. Az új impulzusok engem mindig is vonzottak, emellett az egyetemet is várom, már nagyon szeretnék tanulni – az olimpia miatt egy év kimaradt nekem ezen a téren, úgyhogy jó lesz egyetemistának lenni.

– Milyen szakot választott?
– Bettina: Üzleti és közgazdaságtan szakon fogok tanul.

– Így is tervezte?
– Bettina: Nem. Állattudományokat szerettem volna hallgatni, ám az annyira sok laborgyakorlattal és önkénteskedéssel járt volna együtt, hogy nem tudtam volna mellette úszni, így lemondtam róla.

– Ha jól tudom, Dávid is ugyanazon a szakon kezd, vagyis ezentúl sülve-főve együtt lesznek?
– Dávid: Nem, mert más az órarendünk. Az edzéseink lesznek egy időpontban, bár kint a lányok és fiúk külön medencében úsznak.

– Hogy miként alakul a kapcsolatuk, nem tudhatjuk, de hogyan látják magukat négy év múlva?
– Dávid: Los Angelesben, az olimpián – és remélem, ugyanolyan formában, mint Párizsban, vagy még annál is jobban. Az majd menet közben kiderül, hogy Amerikában vagy itthon készülünk fel rá.

– De a diploma már mindkettejük kezében ott lehet.
– Bettina: Igen, bár van egy olyan érzésem, hogy akárcsak Párizs előtt, Los Angelest megelőzően is halasztunk majd egy évet az egyetemen – ha jól megy az úszás, biztosan, mert fontos, hogy az olimpia előtt ismét az kerüljön a középpontba.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 24-i lapszámában jelent meg.)