Ó, Giro! – Őri B. Péter publicisztikája

Rendőrök talán még sohasem voltak ilyen népszerűek Budapesten. Dudáltak, bőgették a járgányt, integettek, felállva vezették a motort, volt, amelyikük a lábát két oldalt lógatva haladt, s akadtak olyanok is, akik az első kereket felemelve ejtették ámulatba a közönséget. A nézők ezúttal nem szidták a zsarukat, sőt! Tapsoltak, éljeneztek. Az egyenruhások lehet, hogy előírásokat hágtak át, ám ezúttal őket is magával ragadta a fantasztikus hangulat. A hangulat, amely három napon át lázban tartotta a magyarokat.

A sportág ily rangos versenyét még sohasem rendezték meg hazánkban, s ki tudja, mikor fogják legközelebb. Tévedés ne essék, nem a rendőrök vetélkedtek, ők csak szombaton a budai Várhoz vezető utcákon haladtak a sportolók előtt. Az emelkedőkön minden egyes kerékpáros előtt ment egy motoros, s őt követte nem sokkal a Giro-induló, s a nép nemcsak a biciklistákat biztatta, hanem őket is, akik vették a lapot, és szabály ide, szabály oda, benne voltak a mókában. Le a kalappal!

„Apukám, holnap mégsem megyünk kirándulni, a tévében néznem kell a harmadik szakaszt!” – mondta egy középkorú hölgy a férjének. Mellettem álltak, már elég közel a befutóhoz a Hunyadi János úton, a Szalag utca sarkánál, a kordonok mögött mindkét oldalon több sorban az érdeklődők. Az idei Giro d'Italia második etapján, az időfutamon szokás szerint egy perc különbséggel indították a versenyzőket a Hősök terén kialakított rajtnál, hozzánk körülbelül tíz perc múlva érkeztek. Sehol egy biztonsági őr, ide nem hallatszott a műsorközlő hangja, legtöbbször azt sem lehetett tudni, kit éltet éppen hihetetlen módon a közönség, de ez senkit sem érdekelt. Örömórák, örömpercek voltak ezek. Mint a régi szép időkben. Mosolygás, jókedv, az összes versenyző feltűnésekor felhangzott a rituális kerékpáros szurkolás, aki közel állt a paravánokhoz, azokon ütötte a ritmust, a többiek tapsoltak, előkerültek a mobiltelefonok, készültek a fotók, a videók. A legtöbb versenyző egészen az út szélén tekert, szinte együtt lélegezve a nézőkkel, ám szerencsére mindenki tisztelte őket, rágondolni is rossz, mi lett volna, ha valamelyikük heccből, akárcsak kicsit is meglöki őket. De hála istennek nem, ilyesmire senki sem gondolt, az eufória, hogy itt lehetek, láthatom élőben a világ legjobb kerékpározóit, mindent felülírt. Mert különben nem nagyon érthető, mi a csuda jó abban, hogy állsz a tömegben, bizony lökdösődnöd is kell, néhány másodpercre éppen, hogy látod – ha az első sorba tudtál odafurakodni valamivel hosszabb ideig – az egymás után következő bringásokat, szinte semmi információd sincs, ez azonban egyáltalán nem érdekel, ott vagy, jó értelemben véve őrjöngsz, tapsolsz, kiabálsz. Aktív szereplője vagy valaminek – valaminek? csodát! –, egy nagyon nagy, fantasztikus eseménynek, részese vagy a sporttörténelemnek, amit eddig csak a televízió közvetítésében figyelhettél, azt most személyesen átélheted.

Aki nem volt ott, talán fel sem fogja, miért különleges nézni azt, hogy bringások versenyeznek. Nincs csel, alig van szabálytalankodás, nem lehet az ellenfelet szidni, nem lehet lehülyézni a bírót, nem lehet gólnak örülni. Látni viszont heroikus küzdelmet, ahogy a kerékpáros önmagát legyőzve hajt, megy előre, sokszor felállva a nyeregből, ki összeszorított foggal, ki tátott szájjal pedálozik hihetetlen tempóban, az emelkedőn is olyan sebességgel, hogy egy mezei biciklista sima terepen is jócskán lemaradna, szóval, feszülnek az izmok; az időfutamon a versenyzést nehezíti, hogy egyedül mész, nincs, aki húzzon, nincs ott a csapattárs, magadra vagy utalva, tekersz, csak tekersz a rajttól a célig, az erőfeszítést, a hajtást pedig díjazza a publikum. A többi szakaszon valóban csak pillanatokig lehet látni az éppen előtted elhaladókat, itt azonban a több mint 170 Giro-indulót órákon át figyelhetted. Igaz, mindig csak azt az egyet, aki éppen ott száguldott el, ahol megálltál, hogy innen lesd meg a versenyt, ám szerintem ez adta meg a nap, a szombati viadal varázsát, nem egy bolyban haladó, egy nagy „masszának” tetsző rajt nézhettél, hanem külön-külön az összes résztvevőt, akiknek többségéről nem tudod, kicsoda, időben hol tart az addigi legjobbhoz képest, de ezzel nem törődtél, magával ragadott a látvány, a felvezető rendőrök „bohémsága”, a meghökkenés, hogy a tv-operatőrök motoron állva dolgoznak, a kísérő csapatautók megnyugtató látványa, hogy a bringások még sincsenek teljesen egyedül.

„Apukám, holnap beleásom magam ebbe a sportba, mindent meg akarok tudni!” – szólt újra férjéhez az említett hölgy. A választ azonban már nem hallottam, mert a felhangzott a „Ria, ria, Hungária!” rigmus, utána meg a „Valter Ati, Valter Ati!” Volt, aki mobiltelefonján figyelte a versenyt, többen akkurátusan közölték: Attila 16.27-kor rajtol, addig még van idő. Valter Ati, azaz Valter Attila a tavalyi nagyszerű Giro-szereplése – magyar kerékpározóra addig még sohasem került a rózsaszín trikó, Attila pedig több napon át viselhette – óta hihetetlenül népszerű. Nem véletlenül, rendkívül szimpatikus a csömöri illetőségű bringás, szerény, s olyan egyéni sportágban ért el magyaroknak szinte elérhetetlennek tetsző eredményt, amely az atlétika, a tenisz, az úszás mellett a legnépszerűbbek közé tartozik, s valljuk be, anno Somogyi Miklós, Pais Péter, majd leginkább Bodrogi László eredményeinek lehetett tapsolni, de túl sok magyar sikerre nem lehet emlékezni. Ne felejtsük, Valter mellett ott van a mezőnyben Fetter Erik és Peák Barnabás, s azt sem, hogy a különösen a hegyikerékpározásban jeleskedő Vas Kata Blanka személyében a nőknél is van híres versenyzőnk.

Szóval, „Valter Ati” még messze járt, amikor három fiatal átlépett a kordonon, s átrohant az úttesten – szerencsére senki és semmi sem jött –, és jól látható helyre kifeszített egy Valtert éltető molinót. Majd repült feléjük egy konzervsör, azt ott felejtették, s hiába a nyújtózkodás, a földön landolt, de emberünk nagyon-nagyon lehajolva elérte a dobozt, amikor kinyitotta, az ütődés miatt szertespricccelt a „folyékony kenyér”, de még mindig nem jött senki, így elmaradt az eredményhirdetés utáni szokásos locsolás.

Aztán egyre hangosabban hallatszott, mit hallatszott, dübörgőnek tetszett: „Valter Ati, Valter Ati!” Amikor a magyar bringás egy kissé éles kanyar után ráfordult a Hunyadi János útra, már senki sem bírt magával, ugráltak, üvöltöttek, tapsoltak, fotóztak az emberek, kezükkel verték a kordonra kifeszített molinókat, Attila nem nézett se jobbra, se balra, tekert becsületesen, de legbelül bizonyosan fantasztikusan örült a helyzetnek, ahogy előzőleg elmagyarázta: a magyarországi szakaszokon nem is az eredmény a legfontosabb, az itteni versenyek minden pillanatát ki szeretné élvezni, hiszen ilyen szenzációs szurkolókkal, ilyen parádés hangulattal kevés helyen találkozni.

Igen, a Giro hazai etapjainak megrendezésének köszönhetően – bravó annak is, akinek a legkisebb szerepe volt ebben – a világ nagy részén e három nap során az is bizonyosan hallott Magyarországról, láthatta a gyönyörű tájakat, a pompás kastélyokat, a nevezetességeket, aki eddig azt sem tudta, hogy hazánk melyik földrészen található, tehát országimázs szempontjából rendkívül hasznos és nagyon eredményes volt az egyik legrangosabb országúti kerékpárosverseny három szakaszát idehozni. S a hírek szerint a külföldiek annyira el voltak ragadtatva, hogy nem elképzelhetetlen: egyszer a Tour de France is tőlünk rajtol majd.

Addig azonban sor kerül a saját viadalunkra, szerdán kezdődik és vasárnapig tart az egyre rangosabb Tour de Hongrie, amelyen bizonyosan szintén sokan szurkolnak majd a helyszíneken.

Ám még vissza a Hunyadi János úthoz: amikor a Giro időfutamának utolsó indulója is eltekert, egy nem szívbajos civil elkezdett az emelkedőn a cél felé pedálozni. A tömeg a profikhoz képest lassított felvételnek tetsző tempó ellenére ugyanúgy éltette őt, mint előtte nem sokkal a rendőröket, Valter Attilát, Simon Yatest, Mathieu van der Poelt és a többieket. Ő pedig visszaintegetett, jól játszotta a szerepét.

Hiába no, a bringások közt az amatőr sem amatőr...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!