Meg kell néha állni – Ballai Attila publicisztikája

Nagyszombat délelőttjén írom ezeket a sorokat. Gyermekeim iskolájában – és tudomásom szerint másutt sem – nem tartottak tegnap misztériumjátékot, nem készülünk a mai körmenetre, lányaim nem festenek tojást, én nem veszem számba a kölnikészletemet. Az ünnepet a főzésben lévő sonka illata idézi, hiszen, ahogy húsvétkor szokás, ma este a hús magunkhoz vétele következik.

Addig viszont történik még egy s más. Várjuk a rokonokat, összesítjük a belépőjegyeket, mert végre együtt indulunk „a szentélybe”, mármint a magyar sport szentélyébe, a Papp László Budapest Sportarénába, a női kézilabda Magyar Kupa elődöntőire. Onnan rohanunk haza, a tévé elé, hogy megnézzük a Veszprém–Skjern férfi kézilabda BL-nyolcaddöntőt – mínusz hétről indul a visszavágó –, és miközben megszegjük a sonkát, néha valószínűleg átkapcsolunk az Újpest–Fradi futballderbire. Ha meg nem sértem a többieket, este háromnegyed kilencre én még kiszaladok a Komjádiba, az FTC–Verona vízilabda Eurokupa-fináléra. Könnyen elképzelhető, hogy jönnének ők is. A debreceni úszó ob záró napjába sem ártana belepillantani, persze nem élőben. Munka, hivatás, szenvedély és családi program ötvöződik e kavalkádban, a nagyhét szombatján. Ha nem írnám ezt a cikket, ilyen élesen bizonyára meg sem fogalmazódna bennem a kétely: normális ez?

A válaszon nem is érdemes tépelődni. Így alakult. Egyrészt napjaink sportja, a nemzetközi és a hazai versenynaptár, másrészt a családi életünk miatt. Előbbiben nem hogy üres hétvégék, már üres órák sincsenek, olyan az egész, mint egy folyamatos palacsintaevő próba, és a győztes jutalomból mindig kap még egy palacsintát. Meglepő, ha olykor telítődik, és a hányinger kerülgeti? Gyurta Dániel néhány napja jelentette be a visszavonulását; mint mondta, nem érzi magát öregnek, csak éppen túlságosan régóta és túl intenzíven úszik. Van, aki nem a saját akaratából hozza meg ezt a döntést, az elhasználódott, kizsigerelt szervezete határoz helyette, mert a látszólag legártatlanabb szituációban szakad az ín, a szalag.

Gyurta májusban lesz 29 éves, modern kori úszó olimpiai bajnokaink közül Wladár Sándor 21, Egerszegi Krisztina 22, Szabó „Joe” 24, Darnyi Tamás és Czene Attila 26, Kovács Ági 27, Rózsa Norbert 28 esztendősen hagyta abba. Elvileg erejük teljében. Gyakorlatilag azért, mert testük, lelkük, agyuk azt üzente: nincs tovább. Darnyi verseny, az 1993-as Eb, Wladár edzés közben jutott erre. De mit tegyen egy csapatjátékos, ha egy csapásra elege lesz? Ha egyszer bevillan a felismerés: jó ez így, hogy legalkotóbb életszakaszának minden percét egy bőrből vagy gumiból gömbölyűre gyúrt játékszer vezérli? Attól még, hogy elképesztő színvonalon meg lehet belőle élni, kell-e, szabad-e ebbe belegebedni? Ő nem vonulhat le abban a minutumban, meccs, szezon közben a pályáról.

Bori lányom ezt az első tornáján, pici gyerekként – ezzel át is tértem a családra – megtette. Klubjában addig még az eredményt se számolták, inkább „norvég mintára”, a játék – ne feledjük, a sport eredendően az, annak is legnemesebb változata –, egymás, a csapat, az egyesület szeretetére, tiszteletére nevelték. Aztán kimerészkedtek idegenbe, egy dunántúli városunkba, emberekkel, kipárolgásokkal és indulatokkal telt arénába, ahol vicsorgó és üvöltöző szülőkkel, edzőkkel, harci kutyaként küzdő, annak „tenyésztett” gyerekekkel találkoztak. Borika az első félidő közepén karmolásokkal a hátán és a karján, könnyekkel a szemében elindult lefelé, és a játékvezető kérdő tekintetére már akkor is választékos stílusában azt mondta: én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó játszani.

Azóta persze hajlandó, és már régen nem éri be a rokonszenves áldozat szerepével. Rajong a sportért, a kézilabdáért. Fanatikusan, ahogyan rajongani érdemes. Múlt nyáron neki és testvérének, Annának is elszakadt a bokaszalagja, alig tudták kivárni a gyógyulási időt, és még csak le se teremtettem őket. Hogyan is tettem volna, hiszen máig bennem élnek a hajdani május 1-jei kupák, amelyeket semmi pénzért sem hagytunk volna ki, egyszer még törött csuklóval, gipszben is játszottam, és mivel ismét felrúgtak, de esés közben nem tudtam tompítani, a kulcscsontom is eltörött. Amikor másodszor, már felnőttként, éppen hét éve ugyanott, ugyancsak a foci miatt újra tört, tizenkét napot bírtam ki futás nélkül. Akkor elindultam, mert úgy éreztem, menni kell.

Mintha drogos lennék. Én ne érteném, ha más is függő? A „csajokkal” december 25-én is együtt futottunk az erdőben, de a karácsony legalább megmaradt szentnek és sérthetetlennek. Hála a versenynaptárnak is. Egyébként megszoktuk, elfogadtuk, valljuk be, szeretjük is, hogy sportosak az ünnepeink. Ettől még vágyunk gerjedelmektől, téttől szétfeszített csarnokoknál meghittebb, bensőségesebb együttlétekre is, nem véletlen, hogy lányaim a konfirmációjukon a „Meg kell néha állni” című verset szavalták. Nem a világirodalom remeke, de a maga egyszerűségében lélekfacsaróan igaz: „Meg kell néha állni / ünnepeket várni / szívből magot vetni / s őszintén szeretni.”

Persze, meg kellene állni, de lassítani is nehéz. Mert nemcsak a versenyek, mérkőzések száma, hanem azok intenzitása is egyre nő. Részben, mert mindenki nyerni akar, és minél több energiát, időt fektet az egészbe, annál inkább, bármely eszközzel; hol van már az a békeidő, amikor a legendás vívómester, Italo Santelli így intette egyik svindliző tanítványát: „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít.” Részben azért, mert a szabályalkotók összes törekvése a meccsek gyorsítását célozza. Kézilabdábana gyors középkezdés és a folyamatos támadás-védekezés, újabban már kapus-mezőnyjátékos csere, futballban a lábbal hazaadott labda kézbe vételének tiltása, vízilabdában az öt méterről közvetlenül kapura lőhető szabaddobás és a támadóidő csökkentése, jéghokiban a kétvonalas les eltörlése (így a saját harmadból érintés nélkül közvetlenül a másik térfélre üthető a korong). Egy-egy szoros összecsapás hajrája maga a tébolyda, még a szurkoló számára is.

Megállni, ünnepeket várni? Aki a végén ünnepelni akar, annak rohannia, ellenfelét és önmagát szaggatnia kell. Feleségem azon habozik, elvigye-e a csapatát a Kecel-kupára pünkösdkor – a húsvéti ünnepkör zárására is országszerte több tornát szerveznek, kapva kapnak a szabad időponton –, de valószínűleg kihagyja, nem kockáztat, már így is annyi a sérültje, hogy az egy héttel későbbi bajnoki döntőre alig tud kiállni. Tévedés ne essék, nem felnőtt profikat, U13-as gyerekeket edz. Csoda-e, hogy a Győri Audi ETO-nál a fél keret kidőlt? Talán az a csoda, hogy a másik fele még ép. (Ismétlem, szombat délelőtt írom e sorokat, amelyek, remélem, estére is érvényesek maradnak.)

Azért egyszer csak végre eljön a nyár. Úti céljaink Koper (Szlovénia), Makarska (Horvátország), Debrecen, Barcelona. Meglátjuk, időben és pénzben mennyi fér bele. Mielőtt azonban bárki irigykedni kezdene, az első helyszínen szlovén–magyar férfi kézilabda-világbajnoki selejtezőt, a másodikon utánpótlás-kézilabdatornát, a harmadikon junior női kézilabda vb-t, a negyediken vízilabda Eb-t rendeznek. Gond egy szál se, várjuk mindet, ez az életünk. Hajdan nászútra is kajak-kenu vb-re mentünk, feleségem azért ragaszkodott hozzá, mert Párizs közelében zajlott. Én Athén mellett érveltem, az Akropoliszon, a Dionüszosz színházon, az Areioszpagosz maradványán és a Plakán túl az úszó és vízilabda Európa-bajnokság miatt is, de aztán beadtam a derekam. Mint ahogyan az idén is, pedig szilárdan kitartottam amellett, hogy ideje lenne Moszkvát és Szentpétervárt is megismerni, természetesen június és július közepe között.

Hát így vagyunk. Ezért nem túl hitelesen, de mára azt javaslom: ha tehetitek, lányok, fessétek a tojást, fiúk, készítsétek holnapra a kölnit, anyukák és apukák, rejtsétek el a kertben a csokibárányt és -nyuszit, ha már az igazit nem lehet. Mert jön még ezer meccs az életetekben, de húsvét már bizonnyal száz se. Higgyétek el, meg kell néha állni. Sőt, le is kellene néha ülni. És nem feltétlenül a kispadra vagy a lelátóra.