Mentőakciók – Ballai Attila publicisztikája

A Magyarország–Hollandia női kézilabda Európa-bajnoki selejtező mérkőzés március 22-én Győrben számos okot kínál majd az ünneplésre. Búcsúzik a válogatottságtól Görbicz Anita, ráadásul a világ egyik élcsapata – nem csodálandó, hanem legyőzendő ellenfélként – érkezik vendégségbe, soraiban a Ferencváros és az Audi ETO két-két légiósával. Ha pedig ennyi nem lenne elég, egy szívhez szóló taps és egy virágcsokor igazán kijárna Lois Abbinghnak is.

Hogy miért? Előre elnézést, a válasz nem lesz rövid, és nagyon messziről, a sporton és majdnem az Óperencián túlról kell kezdeni. Legalábbis Erdélyből, Beszterce-Naszód megyéből, Kiszsolna településről. A hajdan jobbára evangélikus szászok lakta falu templomától, amelyet a középkorban a katolikus egyház épített, ám később a reformáció a maga képére formált, belső falait puritán módon lemeszelve. A száz évvel ezelőtti impériumváltás nyomán a szászok elvándoroltak, kihaltak, s a gazdátlanná vált templom roskadozni, a vakolat málladozni kezdett. Aztán egyszer csak kikandikált alóla a csoda: a Giotto által a római Szent Péter-székesegyház számára készített Navicella-mozaik hű másolata. Az eredeti mű a XVII. században megsemmisült, reprodukciót pedig addig csupán hármat ismertek: egyet Firenzéből, egyet Pistoiából és egyet Strasbourgból. Mindegyik helyszín érthető. De hogy a Mezőségbe miféle ember, elme és kéz vitte magával Rómából Giotto művészetét, az örök rejtély. Illetve, kis híján nem lett örök, mert a beomlani készülő falak magukkal, magukba temették volna a remekművet is. Nem lehetett vitás, meg kellett menteni. Az annál inkább, ki mentse meg. Az emberiség? Általában más dolga van. A többségi nemzet? Saját szempontjából még érthető is, ha nem ezt tekinti első számú feladatának. A magyarok? Egyrészt, ki más. Másrészt, a mi efféle kezdeményezéseink Erdélyben gyakran ellentétes hatást váltanak ki.

A látszólagos patthelyzetet egy huszonéves holland hölgy oldotta fel. Lois Abbingh profi kézilabdázó 2014-ben szerződött Nagybányára, ahová egy szakmailag, anyagilag roppant erősnek hitt – azóta a csőd szélére került – klub vonzotta. Groningenben született, mint utóbb, egy beszélgetésünk során elárulta, Transzszilvániáról nagyjából annyit „tudott”, hogy Drakula és a vámpírok földje. Mivel sérülten érkezett, volt ideje bejárni a környéket, és meglepődött, milyen gyönyörű tájak, műemlékek vannak itt, amelyekről a világnak fogalma sincs. Egyszer csak rátalált Kiszsolnára, megismerte a történetét, és jószolgálati nagykövetként odaállt az ügye mellé. A nevét, az arcát és a lelkét adta valamihez, amihez napjaink logikája szerint az égvilágon semmi kötődése, köze nincs. Nemcsak a szokásos virtuális fórumokon, hanem személyesen is megjelent a templomnál, közös sajtótájékoztatót tartott a tanácselnökkel, akinek ígéretét vette, amelynek értelmében a magyar fél elvégezheti a határon túli épített örökség megőrzését célzó munkát, ráadásul a költségek felét Románia állja.

Félreértés ne essék, Abbingh mindezt nem a magyarokért és nem a románok ellen tette. Amikor alkalmam nyílt megkérdezni tőle, miért, magától értetődően válaszolta: „Megengedhetetlennek tartom, hogy egy ilyen templom, egy ilyen érték összedőljön. Ez az egész emberiségé kellene, hogy legyen, de nincs, aki gondját viselje. Vagy ha van, akkor ebben szívesen veszek részt. Ezért amikor felkértek erre a szerepre, örömmel vállaltam. A közösségi médiában eléggé sokan figyelemmel követik, hogy mivel foglalkozom, mi érdekel, ezért bízom benne, itt is segíthetek.”

Megtette. Persze nem egyedül, de nélküle valószínűleg nem ment volna. Részt vett egy olyan csoda megmentésében, amelyből összesen négyet találni a földkerekségen, és egyetlen egyet Európa középső, keleti régiójában.

Lois Abbingh ismert sportoló, de nem felkapott világsztár, a legtöbb városban sétálgathat anélkül, hogy rajongók rohannák meg. Az átlagosnál nyilván jóval tehetősebb, de egy futball- vagy teniszhéroszhoz, NBA-kosarashoz nem mérhető. Ez a történet nem is róla és Kiszsolna templomáról szól. Sokkal többről. Az ő korlátozott eszközeihez képest korlátlan lehetőségekről, amelyek – talán még a színész, pop- és rockbálványok mellett – leginkább az extraklasszis sportolók jellemzői. Akik messze nem csak a saját forrásaikat vethetik be, hiszen „korunk hősei”, potentátok, pénzemberek is szívesen csatlakoznak az általuk képviselt, fémjelzett ügyekhez, célokhoz.

Ha már úgyis Románia a téma, az ország természeti szépségeiről, vonzerejéről néhány éve látványos pr-filmet készítettek, és ebben három nagyágyú vitte a főszerepet: Nadia Comaneci, Gheorghe Hagi és Ilie Nastase. Egy tornász, egy labdarúgó és egy teniszező. Három egykori sportoló. A méltán elhíresült román abszurd dráma egyetlen ásza sem fért be közéjük, és más sem. Nem véletlenül.

Ha egy különleges tehetséggel megáldott sportoló úgy érzi, kivételezett helyzetéből adódóan nem csupán az a rendeltetése, hogy gólokat lőjön, esetleg sportkocsikat gyűjtsön, példátlan távlatok nyílnak meg előtte; segíthet, adhat, nyomot hagyhat. Mondjuk, megmenthet egy kihalófélben lévő, egzotikus növényt az Amazonas menti esőerdőkből vagy egy különleges kagylófajtát az Indiai-óceánból; ez is, az is derék dolog, de esendő emberek milliói, milliárdjai is megmentésre, megváltásra várnak. Néhány ezer kilométerrel és két kontinenssel odébb, de valószínűleg a szomszéd utcában is.

A jótékonykodás ráadásul nem nulla összegű játék, nincs vesztese. Az is jót cselekszik – részben magának is –, aki vasárnap délelőtt búgócsigákat ajándékoz egy gyermekkórháznak, és a „véletlen szerencsének” köszönhetően ezt kamerák össztüzében teszi. Az is, aki az inkognitóját megőrizve dollár-, euróezreket, -milliókat utal át rászorulóknak, és ezért még egy hálás tekintetre sem tart igényt. A sztársportoló azonban általában a pénze mellett a kapcsolatrendszerével, a lényével is adakozik. David Beckham, a Manchester United és az angol válogatott közelmúltbeli labdarúgója az alultáplált gyermekek érdekében indított saját nevével adománygyűjtő kezdeményezést, a barcelonai Gerard Piqué és élete párja, Shakira a második gyermekük születése előtt mintegy 150 ezer dollárt gyűjtött össze, amelyből 130 ezret gyermekbénulás és kanyaró elleni védőoltásra fordítottak, és futotta még 15 ezer speciális élelmiszercsomagra is.

A követendő példákért szerencsére nem kell ennyire messzire menni, bár a lépték itthon természetesen más. Böde Dániel, aki napjaink magyar labdarúgói közül leginkább őrzi az 1960-as, ’70-es évek bajnokainak emberközeliségét, az Őrangyalok Napján a dedikált mezét ajánlotta fel, egy beteg paksi kislány gyógykezelésére pedig gyűjtést szervezett, és kedvenc stoplis csukáját is árverésre bocsátotta. Sokan tudják, tapasztalták, hogy jónak lenni jó, az olimpiai bajnok ökölvívóból magát pr-szakemberré is építő Kovács Kokó István a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet afrikai missziója után nyomdakészen foglalta össze, miért: „Az ember szolidáris lény. Akinek módja van rá, hogy segítsen, és megérinti valamilyen szinten a társadalom vagy akár a széles nagyvilág problémája, az örömmel segít. Az a sok fantasztikus élmény, amelyben részt vehettem, nekem adott lelki békét, másképp összeálló világképet. Nem a példamutatás jár előttem, hanem az, hogy meg tudok szólítani embereket, és ha azt látják, hogy valaki, aki eddig más tevékenységéről volt ismert, foglalkozik a problémával, talán követőkre találok. Talán másnak is megnyílik a pénztárcája vagy legalább a szíve.”

Erre egészen addig él a remény, amíg az ember, ha már nem is feltétlenül a jót cselekszi, de legalább még a jót méltányolja. A sportban ráadásul elsősorban az eredmény minősít, amely az efféle, pályán kívüli akcióknál szinte garantálható. Legyen az Giotto megmentése Erdély belsejében vagy egy meggyógyított, jóllakatott gyermek mosolya, a világ bármely szegletében.