Eső előtt – Ballai Attila publicisztikája

Annál tisztább, megkerülhetetlenebb, egyszersmind ezért is kegyetlenebb döntéshelyzet ritkán adódik a sportban, mint ami pénteken kora délután állt elő Budapesten, a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntője, azon belül is a junior final four kapcsán.

A kérdés úgy vetődött fel, mi a fontosabb, a játékos vagy a játék? A sport keretein túllépve, az ember vagy az ügy? Mielőtt rávágnánk, hogy ez egyértelmű, hiszen játékosok nélkül nincs játék, emberek nélkül nincsenek ügyek, azt se feledjük, hogy játék nélkül sincs játékos, és ügy vagy inkább cél nélkül az ember is szinte hiába van. Nyilván nem véletlen, hogy számos ember adta már a saját – vagy mások – életét fontosnak, szentnek tartott, hitt ügyekért, és akik így cselekedtek, azok között megítélésük alapján bálványokat, hősöket, megszállottakat, gonosztevőket egyaránt találni.

Nem érdemes azonban tovább elméletieskedni, mert a témát és a helyzetet nagyon is gyakorlativá tették pénteken a Hősök tere felett a szó szoros és átvitt értelmében is gyülekező viharfelhők. Amelyek miatt arról kellett percek, pillanatok alatt határozni, félbeszakítsák-e minden idők egyik legszínesebb, legpompásabb kézilabda-kavalkádját, vagy kockáztassák meg a folytatást, akár súlyos sérülések árán is. A helyzetet tovább árnyalta, hogy előre senki sem tudhatta, valóban esni fog-e az eső, vihar zúdul-e a Városligetre, és ha igen, mekkora veszély leselkedik négy nemzet junior-válogatottjaira, legfőbb ígéreteire a vizes állapotában nemhogy sportolásra, de sétálgatásra is alkalmatlan műanyag pályán.
Tehát: a játék vagy a játékosok? Az ügy vagy az ember?

Kezdjük az üggyel! Kézilabdában, a Bajnokok Ligájában 2010-ben vezették be a négyes végjátékot, de csak a férfiszakágban, házigazdaként hosszú távra kitüntetve Köln városát. Az általános vélemény úgy szólt, a nőknél próbálkozni sem érdemes hasonlóval, akkora a különbség népszerűségben, színvonalban, eladhatóságban. Egy-két év múltán, a minden képzeletet felülmúló kölni siker hatására e nézet úgy módosult: ha valahol mégis mutatkozik szemernyi esély életképes női final fourra, az Budapest. Ezért 2014-ben, tulajdonképpen kísérleti jelleggel, megrendezték az első női négyes finálét. A „termék” a 2015-ös mélypontot is túlélte, amikor magyar csapat nem jutott be a négy közé, majd fokozatosan emelkedett egyre magasabbra. Egy tekintetben persze kezdettől fogva behozhatatlan fölényben volt: a Dóm téren túl jellegtelen Köln nem mérhető a világ egyik legszebb városához, Budapesthez. E versenyelőnyt a magyar szervezők 2017-ben aknázták ki először, amikor a szombati és vasárnapi Final4 felvezetéseként pénteken megrendezték a Hősök terén a kézilabdázás napját, gyerek-, egyetemista-, öregfiúk-, strandkézicsapatok mellett négy junior-válogatott tornájával. A tavalyi próbának már délelőtt sem kegyelmezett meg az eső, de 2018. május 11-én ragyogott a nap Budapest felett. Valószínűleg soha, sehol nem kézilabdáztak még igézőbb környezetben, és ezt minden aktív, passzív szereplő megerősítette. Az első, reggeli gyerekmeccs vesztes edzője azt mondta, kit érdekel az eredmény, még mindig feláll a szőr a karján attól, hogy itt lehetnek; a nemzetközi edzőképző mexikói hallgatója a látványtól hosszasan ájuldozott – már majdnem fel kellett locsolnom –, és picit lemondóan megjegyezte, most érzi csak igazán, mi a nagyság, mi a kicsinység; egy indiai turistacsoport nagy turbános, mezítlábas tagjai olyan áhítattal fényképezték a különféle kezdőheteseket, mint száz méterrel odébb a hét vezér szobrát; az európai szövetség, az EHF máskor jobbára igen gondterhelt, elvétve elégedett képviselői egymást licitálták túl a hozsannázásban. A csoda, az élmény beteljesedése az estére tervezett két junior-elődöntő lett volna, a csillagok és a patinás téri világítás fényében, a háttérben a Szépművészeti Múzeummal, a Műcsarnokkal és a Vajdahunyad várával.

Ezt kezdte fenyegetni kora délután az időjárás. Híre jött, hogy Nyugat-Magyarországon vigasztalanul zuhog, itt-ott Budán is esik, egyre közelebb sodródtak a felhők; az öregfiúk melegítése alatt a Hősök terén is csöpörészni kezdett, de már ez is jégpályává rontotta a műanyag borítást, takarító brigádok lepték el a színt. A meteorológia kora estére 96 százalékos páratartalommal és 86 százaléknyi „esőeséllyel” riogatott.

Ekkor vetődött fel a kérdés: mi legyen? Történetünk elejéhez visszakanyarodva, mi, ki a fontosabb, a játék vagy a játékos? Folytassuk a mérlegelést utóbbiakkal! Négy nemzet, a magyar mellett az orosz, a szlovén, a montenegrói juniorválogatottjaival, a holnap reménységeivel, de részben már a ma klasszisaival. Akik közül bárkinek a pályáját félbevághatja, ha élete legszebb és legkockázatosabb meccshelyszínén, a vizes talajon maradandó sérülést szenved. A házigazda természetesen a vendégeiért is felelősséggel tartozik, és akkor még – sőt mindenek, mindenki előtt – itt a mi csapatunk. A júliusi debreceni világbajnokságra készülő magyar nemzeti együttes, soraiban Háfrával, Klujberrel, Faluvégivel és a többi értékkel. A sportág soha olyan kedvező anyagi körülmények között nem létezett, mint az elmúlt években, és bár a felnőttválogatottak relatív eredménytelensége ennek látszólag nagy kontrasztot ad, a szakma hangsúlyozza: jelent nem lehet építeni, csak jövőt, az pedig épül. Első számú bizonyítékként éppen a junior lányokkal, akik két hónap múlva a világ ellen indulnak harcba, itthon. De ha nem így lenne, ha nem egy másik játék, másik ügy érdekében kellene védeni őket, a testi épségüket, „csak” önmagukért, akkor is, mi a teendő?

A hazai és a nemzetközi sportélet számos hasonló dilemmát állított már elő. A legemlékezetesebbek megoldásából szállóige lett. „You can do it!”, azaz „Meg tudod csinálni”, kiáltotta 1996-ban Atlantában Károlyi Béla, az amerikai tornászok mestere Kerri Strugnak, aki szétszakadt bokával bicegett oda utolsó gyakorlatához, hogy az Egyesült Államok megnyerje története első olimpiai bajnoki címét a női torna csapatversenyében. És lőn, a kis Strug 9.8 ponttal ugrott be az örökkévalóságba. „Games must go on”, a játékoknak folytatódniuk kell, szögezte le 1972-ben Münchenben Avery Brundage, a NOB elnöke a Fekete Szeptember szervezet gyilkos akciója, az izraeli túszok tragédiája után. A játék pedig folytatódott, miként 1985-ben, a labdarúgó BEK brüsszeli döntőjében is, röviddel azt követően, hogy a Liverpool hívei megrohamozták a Juventus szurkolóit, akik menekülni kezdtek, rájuk dőlt egy támfal, és harminckilencen lelték halálukat. Hogy ennyire ne fessük feketére az eget, idézzük a szovjet futballválogatott 1976-os budapesti mérkőzését, amelyre sérülten érkezett Oleg Blohin, ám amikor a magyar újságírók azt tudakolták Valerij Lobanovszkij szövetségi kapitánytól, hogy van a kiváló csatár, ő azt felelte: „Jól. Úgy döntöttünk.”

Péntek délután döntöttek a kézilabdás csúcsesemény szervezői is. A Városligetből a Népligetbe, az Elek Gyula Arénába, a különleges természeti és épített környezet helyett falak közé menekítve a juniormérkőzéseket. Szomorúan, de helyesen tették. Talán meg tudták volna csinálni, talán folytatódhatott volna a játék, de ezúttal a játékos, a junior-vb, a jövő biztonsága élvezett elsőbbséget.
Akkor legalább szakadjon az eső – kívántuk, s az első meccs kezdési időpontjában a téren esni kezdett. Remélhetőleg eljön a nap, a perc, amikor ezek a lányok életük mérkőzését vívhatják majd, a maguk és a magyar kézilabda dicsőségére. Ez nem tegnapelőtt volt, és legyünk merészek, még csak nem is júliusban következik el. Majd egy-két év múlva, talán már 2020-ban, a felnőttválogatottban. És akkor a szétszakadt boka sem lehet akadály.

A Városligetben pedig jövőre, bármikor érdemes lesz újra kézilabdázni, akár tömegméretekben is, pályák tucatjaival. Mert ha a poros közép-olasz Teramo vagy a rideg svéd Partille kézis dzsemborik révén válhatott világhírűvé, akkor Budapest lehetőségei e téren korlátlanok. Különösen a Városligetben, ahol minden nevezetesség lehetne akár kézilabdapálya is, ami egyszer a hősök terének, máskor vidámparknak, sőt olykor kifejezetten állatkertnek tűnik.

A kérdés úgy vetődött fel, mi a fontosabb, a játékos vagy a játék? A sport keretein túllépve, az ember vagy az ügy? Mielőtt rávágnánk, hogy ez egyértelmű, hiszen játékosok nélkül nincs játék, emberek nélkül nincsenek ügyek, azt se feledjük, hogy játék nélkül sincs játékos, és ügy vagy inkább cél nélkül az ember is szinte hiába van. Nyilván nem véletlen, hogy számos ember adta már a saját – vagy mások – életét fontosnak, szentnek tartott, hitt ügyekért, és akik így cselekedtek, azok között megítélésük alapján bálványokat, hősöket, megszállottakat, gonosztevőket egyaránt találni.

Nem érdemes azonban tovább elméletieskedni, mert a témát és a helyzetet nagyon is gyakorlativá tették pénteken a Hősök tere felett a szó szoros és átvitt értelmében is gyülekező viharfelhők. Amelyek miatt arról kellett percek, pillanatok alatt határozni, félbeszakítsák-e minden idők egyik legszínesebb, legpompásabb kézilabda-kavalkádját, vagy kockáztassák meg a folytatást, akár súlyos sérülések árán is. A helyzetet tovább árnyalta, hogy előre senki sem tudhatta, valóban esni fog-e az eső, vihar zúdul-e a Városligetre, és ha igen, mekkora veszély leselkedik négy nemzet junior-válogatottjaira, legfőbb ígéreteire a vizes állapotában nemhogy sportolásra, de sétálgatásra is alkalmatlan műanyag pályán.
Tehát: a játék vagy a játékosok? Az ügy vagy az ember?

Kezdjük az üggyel! Kézilabdában, a Bajnokok Ligájában 2010-ben vezették be a négyes végjátékot, de csak a férfiszakágban, házigazdaként hosszú távra kitüntetve Köln városát. Az általános vélemény úgy szólt, a nőknél próbálkozni sem érdemes hasonlóval, akkora a különbség népszerűségben, színvonalban, eladhatóságban. Egy-két év múltán, a minden képzeletet felülmúló kölni siker hatására e nézet úgy módosult: ha valahol mégis mutatkozik szemernyi esély életképes női final fourra, az Budapest. Ezért 2014-ben, tulajdonképpen kísérleti jelleggel, megrendezték az első női négyes finálét. A „termék” a 2015-ös mélypontot is túlélte, amikor magyar csapat nem jutott be a négy közé, majd fokozatosan emelkedett egyre magasabbra. Egy tekintetben persze kezdettől fogva behozhatatlan fölényben volt: a Dóm téren túl jellegtelen Köln nem mérhető a világ egyik legszebb városához, Budapesthez. E versenyelőnyt a magyar szervezők 2017-ben aknázták ki először, amikor a szombati és vasárnapi Final4 felvezetéseként pénteken megrendezték a Hősök terén a kézilabdázás napját, gyerek-, egyetemista-, öregfiúk-, strandkézicsapatok mellett négy junior-válogatott tornájával. A tavalyi próbának már délelőtt sem kegyelmezett meg az eső, de 2018. május 11-én ragyogott a nap Budapest felett. Valószínűleg soha, sehol nem kézilabdáztak még igézőbb környezetben, és ezt minden aktív, passzív szereplő megerősítette. Az első, reggeli gyerekmeccs vesztes edzője azt mondta, kit érdekel az eredmény, még mindig feláll a szőr a karján attól, hogy itt lehetnek; a nemzetközi edzőképző mexikói hallgatója a látványtól hosszasan ájuldozott – már majdnem fel kellett locsolnom –, és picit lemondóan megjegyezte, most érzi csak igazán, mi a nagyság, mi a kicsinység; egy indiai turistacsoport nagy turbános, mezítlábas tagjai olyan áhítattal fényképezték a különféle kezdőheteseket, mint száz méterrel odébb a hét vezér szobrát; az európai szövetség, az EHF máskor jobbára igen gondterhelt, elvétve elégedett képviselői egymást licitálták túl a hozsannázásban. A csoda, az élmény beteljesedése az estére tervezett két junior-elődöntő lett volna, a csillagok és a patinás téri világítás fényében, a háttérben a Szépművészeti Múzeummal, a Műcsarnokkal és a Vajdahunyad várával.

Ezt kezdte fenyegetni kora délután az időjárás. Híre jött, hogy Nyugat-Magyarországon vigasztalanul zuhog, itt-ott Budán is esik, egyre közelebb sodródtak a felhők; az öregfiúk melegítése alatt a Hősök terén is csöpörészni kezdett, de már ez is jégpályává rontotta a műanyag borítást, takarító brigádok lepték el a színt. A meteorológia kora estére 96 százalékos páratartalommal és 86 százaléknyi „esőeséllyel” riogatott.

Ekkor vetődött fel a kérdés: mi legyen? Történetünk elejéhez visszakanyarodva, mi, ki a fontosabb, a játék vagy a játékos? Folytassuk a mérlegelést utóbbiakkal! Négy nemzet, a magyar mellett az orosz, a szlovén, a montenegrói juniorválogatottjaival, a holnap reménységeivel, de részben már a ma klasszisaival. Akik közül bárkinek a pályáját félbevághatja, ha élete legszebb és legkockázatosabb meccshelyszínén, a vizes talajon maradandó sérülést szenved. A házigazda természetesen a vendégeiért is felelősséggel tartozik, és akkor még – sőt mindenek, mindenki előtt – itt a mi csapatunk. A júliusi debreceni világbajnokságra készülő magyar nemzeti együttes, soraiban Háfrával, Klujberrel, Faluvégivel és a többi értékkel. A sportág soha olyan kedvező anyagi körülmények között nem létezett, mint az elmúlt években, és bár a felnőttválogatottak relatív eredménytelensége ennek látszólag nagy kontrasztot ad, a szakma hangsúlyozza: jelent nem lehet építeni, csak jövőt, az pedig épül. Első számú bizonyítékként éppen a junior lányokkal, akik két hónap múlva a világ ellen indulnak harcba, itthon. De ha nem így lenne, ha nem egy másik játék, másik ügy érdekében kellene védeni őket, a testi épségüket, „csak” önmagukért, akkor is, mi a teendő?

A hazai és a nemzetközi sportélet számos hasonló dilemmát állított már elő. A legemlékezetesebbek megoldásából szállóige lett. „You can do it!”, azaz „Meg tudod csinálni”, kiáltotta 1996-ban Atlantában Károlyi Béla, az amerikai tornászok mestere Kerri Strugnak, aki szétszakadt bokával bicegett oda utolsó gyakorlatához, hogy az Egyesült Államok megnyerje története első olimpiai bajnoki címét a női torna csapatversenyében. És lőn, a kis Strug 9.8 ponttal ugrott be az örökkévalóságba. „Games must go on”, a játékoknak folytatódniuk kell, szögezte le 1972-ben Münchenben Avery Brundage, a NOB elnöke a Fekete Szeptember szervezet gyilkos akciója, az izraeli túszok tragédiája után. A játék pedig folytatódott, miként 1985-ben, a labdarúgó BEK brüsszeli döntőjében is, röviddel azt követően, hogy a Liverpool hívei megrohamozták a Juventus szurkolóit, akik menekülni kezdtek, rájuk dőlt egy támfal, és harminckilencen lelték halálukat. Hogy ennyire ne fessük feketére az eget, idézzük a szovjet futballválogatott 1976-os budapesti mérkőzését, amelyre sérülten érkezett Oleg Blohin, ám amikor a magyar újságírók azt tudakolták Valerij Lobanovszkij szövetségi kapitánytól, hogy van a kiváló csatár, ő azt felelte: „Jól. Úgy döntöttünk.”

Péntek délután döntöttek a kézilabdás csúcsesemény szervezői is. A Városligetből a Népligetbe, az Elek Gyula Arénába, a különleges természeti és épített környezet helyett falak közé menekítve a juniormérkőzéseket. Szomorúan, de helyesen tették. Talán meg tudták volna csinálni, talán folytatódhatott volna a játék, de ezúttal a játékos, a junior-vb, a jövő biztonsága élvezett elsőbbséget.
Akkor legalább szakadjon az eső – kívántuk, s az első meccs kezdési időpontjában a téren esni kezdett. Remélhetőleg eljön a nap, a perc, amikor ezek a lányok életük mérkőzését vívhatják majd, a maguk és a magyar kézilabda dicsőségére. Ez nem tegnapelőtt volt, és legyünk merészek, még csak nem is júliusban következik el. Majd egy-két év múlva, talán már 2020-ban, a felnőttválogatottban. És akkor a szétszakadt boka sem lehet akadály.

A Városligetben pedig jövőre, bármikor érdemes lesz újra kézilabdázni, akár tömegméretekben is, pályák tucatjaival. Mert ha a poros közép-olasz Teramo vagy a rideg svéd Partille kézis dzsemborik révén válhatott világhírűvé, akkor Budapest lehetőségei e téren korlátlanok. Különösen a Városligetben, ahol minden nevezetesség lehetne akár kézilabdapálya is, ami egyszer a hősök terének, máskor vidámparknak, sőt olykor kifejezetten állatkertnek tűnik.