Lélekvándorlás – Ballai Attila publicisztikája

A győzelem talán legbecsesebb tanulsága maga a tudat, hogy képesek vagyunk rá. Azt hiszem, ez a kissé elvontnak tetsző tézis különösen érvényes a szombat esti szlovén–magyar férfi kézilabda-világbajnoki selejtezőre. Csapatunk ugyanis többszöri hátrányos helyzetén és ellenfelén is úrrá lett, elképesztő ívű mérkőzést írt le, és ez nemcsak a szerdai veszprémi visszavágóra, hanem a továbbiakra is nehezen megingatható hittel vértezheti fel.

Bevallom, a kezdődobás előtt beértem volna szoros vereséggel, aztán rögtön az elején, 0–3-nál már az is veszélybe került, mert bár a helyszínt, Kopert a történelme az olasz érdekszférához és Ausztriához köti, hirtelen a totális Balkán zúdult rá a magyar csapatra. Ráadásul a kezdeti trauma feldolgozása után, 9–12-nél a dán játékvezetők túlzott szigorral piros lappal rekesztették ki Bánhidi Bencét, így attól tarthattunk, támadásaink éle is kicsorbult, mert elvesztettük a – elnézést a hasonlatért, méltatásnak szánom – „faltörő kosunkat”. Csakhogy innentől mintha a hazaiak harcos lelke átvándorolt volna a mieinkbe, akik nem érték be a rokonszenves áldozat rájuk osztott szerepével. Gólra góllal, ütésre ütéssel válaszoltak, a lelátón is tökéletesen érződött, hogy fordul a szél. Előbb mi is újra elhittük, hogy megússzuk kis különbségű vereséggel, utóbb már azt taglaltuk, ha egyszer átvesszük a vezetést, bármi megeshet, a hajrában vérszemet kapva pedig azzal hergeltük egymást, hogy már most eldönthetjük a továbbjutást. És nem azzal, hogy „megnyugtató hátrányba” kerülünk. A 29–24-es diadal persze még nem biztos vb-kvalifikáció; a konkrét célt tekintve kevesebb, de bizonyos értelemben talán több annál. Ahogyan a bevezetőben írtuk, a selejtező oda-visszavágójánál messzebbre mutató tanulság.

Az ilyen meccsekre, ádáz csatákra mondják gyakran, hogy hú, ez „állati” volt. Pedig éppen ellenkezőleg, ilyesmire csak az ember képes. Még akkor is, ha az állatvilágban (is) folyamatos a küzdelem, és a tét ott óriási, felülmúlhatatlan. Sohasem két pont vagy egy vb-részvétel, hanem az utódok sorsa, egy nőstény vagy a vadászterület megszerzése és birtoklása, a puszta lét. A vesztes és olykor a győztes is a szó szoros értelmében a vérét adja. Ezekben a párviadalokban semmikor sem jegyeztek fel meglepetést, például nem akadt még egyetlen bóbitásantilop sem, amely a gepárd elől menekülve egyszer csak azt érezte, na jó, most már elég, remek erőben vagyok, megfordult, felvette a harcot a formán kívüli ragadozóval, és legalább döntetlenre hozta a küzdelmet. Mint ahogyan a fordítás is kizárható; olyan sincs, hogy két szarvasbika egymásnak akaszkodásakor az egyik gyengébben kezd, már egészen esélytelennek tűnik, aztán történik valami ott belül, és fokozatosan mégis felülkerekedik. Az erősebb, a jobb általában végig vezetve nyer, és mindig érvényesül a papírforma. Valószínűleg azért alakult ez így, mert az állatoknak nincs lelkük. (Bár nem tudom, ezt melyik négylábú mikor és milyen formában közölte velünk, simabőrűekkel.)

Az embereknek bezzeg van. Ha látszólag nem is feltétlenül mindegyiküknek, de a sportolóknak például nagyon is. Ahogyan a fokozott terhelés hatására kifejlődik bennük a sportszív, úgy nő és nő a „sportlélek” is. Csak ez lehet a magyarázata az egészen valószínűtlen lefolyású, minden számszerűsíthető, mérhető szempontot felrúgó összecsapásoknak, amelyek azért mégis rendre megtörténnek.

Nem is számos, hanem számtalan példát sorolhatnánk, kezdve akár az első labdarúgó-világbajnoki döntővel, amelynek a szünetében még Argentína vezetett 2:1-re, ám végül Uruguay győzött 4:2-re. Egyesek szerint az a két, gyökeresen ellentétes félidő egyszerű magyarázata, hogy az elsőt az argentinok kisebb, a másodikat az „uruk” nagyobb labdájával játszották. Szerintem legalább ennyit jelenthetett a tudat, a hit, először az egyik, majd a másik oldalon, hogy most kedveznek nekünk a körülmények, most jött el a mi időnk. Mint ahogyan valószínűleg a hit, a lélek volt a döntő tényező 1950-ben is, amikor Uruguay 0:1-ről 2:1-re fordított a tét és a kis híján kétszázezer néző által agyonnyomott brazilok ellen; amikor a nyugatnémetek 1954-ben 0:2-nél is megérezték, hogy lehet még keresnivalójuk a túlzottan elbizakodott magyarokkal szemben; amikor 1958-ban a negyeddöntőben, az elődöntőben és a fináléban szerzett összesen hat góljával tíz nap alatt egy utcagyerek, a némely saját csapattársa által is lesajnált lurkó világsztárrá, Pelévé nemesedett.

Bármeddig folytathatnánk e felsorolást, de nem kell, mert rövid utánagondolással is könnyen belátható: nem a tudás, hanem a teljesítőképes tudás tesz különbséget győztes és vesztes között, e sikert és kudarcot egymástól elválasztó szakadék mélyén pedig nem sportszakmai okok rejtőznek, hanem karakter, jellem, lélek.

Puszta ésszel, rációval felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan lenne az élsport számos fordulata, rezdülése, égszakadása-földindulása. De a ráción túli, irracionális világ mindenre feleletet adhat. Részben ugyanebből a régióból táplálkozik a sport egyik sokszor megfejthetetlen misztikuma, a hazai pálya előnye. Futballban még csak-csak akad némi értelme, hiszen eleve eltérő lehet a játéktér mérete, a kapu mögötti tér jelentősen befolyásolhatja a támadó „tájolását”, másképpen nyírhatják és locsolhatják a gyepet, más szögben süthet be a nap, fújhat be a szél, eshet be az eső.

No de mit kezdhetnénk mindezzel, mondjuk, kézilabdában? Ahol kötötten hússzor negyven méter a pálya, amelynek már a borítása is adva van, teremsport lévén pedig Izlandtól Andalúziáig azonosak az egyéb külső tényezők is. Mégis megeshetett a női EHF-kupa negyeddöntőjében, hogy az Érd tavaly november 11-én 31–21-re verte meg az Issy Paris-t, aztán november 18-án 31–20-ra kikapott tőle. Hét nap alatt plusz tízről mínusz tizenegy, abszolút értékben 21 gól különbség. Hát normális ez? Bizonyára, mert megtörtént. Nyilván nem a két csarnok közti differencia, hanem annak a fejekben, a – többszöri szóismétlés árán is hangsúlyozzuk – lelkekben tükröződő hatása miatt.

Citálhatnánk történelmi példákat is, de beérjük eggyel. Szigetvár ostrománál, 1566-ban aligha lehetett kérdéses, hogy a mintegy százezres török sereg előbb-utóbb felmorzsolja a 2000-2500 várvédő ellenállását. Zrínyiék kirohanása, biztos öngyilkossága, az elkerülhetetlen vég előtti napon azonban meghalt a világhódító szultán, I. Szulejmán, és a török vezér úgy határozott, ezt titokban kell tartani, különben félő, hogy megroppan a katonák hite. Az addigra százszoros túlerőbe került hadé. Mert hiába volt már „agyonnyerve” a csata, egyetlen tudati tényező mindent alapjaiban forgathatott volna fel.
A sportban kevésbé fennkölt, de az érintett számára rendkívül fontos momentumokból meríthető ösztönzés. Megmutatni a „hülye” edzőnek, aki alig játszat, megmutatni annak a gyönyörű lánynak, aki ábrándos tekintetével újabban rendre feltűnik a harmadik sorban, inunk szakadtáig küzdeni az újabb, előnyösebb szerződésért, az önbecsülésünkért, esetleg merő dacból, „nehogy már ezektől kikapjunk” alapon. Hajtani a szeretett klubért, minősített esetben a nemzeti színekért, s akinek ez a szó nem cseng idegenül: a hazáért.

Koperben jelesül a több száz magyar drukkerért, a kézilabdáért, a férfiszakágért, azért, mert az első percben a szlovének úgy ugrottak a mieink torkának, mint a gepárd a bóbitásantilopnak. Amelyben aztán nem „állatára”, hanem – vállalva némi képzavart – emberére akadt.

Mert a magyar játékosok nem elsősorban kézilabdázóként, hanem sportemberként aratták a szombat esti diadalt. Ettől lett ez még értékesebb. Hiszen kézilabdázni képtelenség folyamatosan egyenletes, magas szinten, de emberként, hittel, lélekkel helytállni – erre sokkal nagyobb az esély.

Bevallom, a kezdődobás előtt beértem volna szoros vereséggel, aztán rögtön az elején, 0–3-nál már az is veszélybe került, mert bár a helyszínt, Kopert a történelme az olasz érdekszférához és Ausztriához köti, hirtelen a totális Balkán zúdult rá a magyar csapatra. Ráadásul a kezdeti trauma feldolgozása után, 9–12-nél a dán játékvezetők túlzott szigorral piros lappal rekesztették ki Bánhidi Bencét, így attól tarthattunk, támadásaink éle is kicsorbult, mert elvesztettük a – elnézést a hasonlatért, méltatásnak szánom – „faltörő kosunkat”. Csakhogy innentől mintha a hazaiak harcos lelke átvándorolt volna a mieinkbe, akik nem érték be a rokonszenves áldozat rájuk osztott szerepével. Gólra góllal, ütésre ütéssel válaszoltak, a lelátón is tökéletesen érződött, hogy fordul a szél. Előbb mi is újra elhittük, hogy megússzuk kis különbségű vereséggel, utóbb már azt taglaltuk, ha egyszer átvesszük a vezetést, bármi megeshet, a hajrában vérszemet kapva pedig azzal hergeltük egymást, hogy már most eldönthetjük a továbbjutást. És nem azzal, hogy „megnyugtató hátrányba” kerülünk. A 29–24-es diadal persze még nem biztos vb-kvalifikáció; a konkrét célt tekintve kevesebb, de bizonyos értelemben talán több annál. Ahogyan a bevezetőben írtuk, a selejtező oda-visszavágójánál messzebbre mutató tanulság.

Az ilyen meccsekre, ádáz csatákra mondják gyakran, hogy hú, ez „állati” volt. Pedig éppen ellenkezőleg, ilyesmire csak az ember képes. Még akkor is, ha az állatvilágban (is) folyamatos a küzdelem, és a tét ott óriási, felülmúlhatatlan. Sohasem két pont vagy egy vb-részvétel, hanem az utódok sorsa, egy nőstény vagy a vadászterület megszerzése és birtoklása, a puszta lét. A vesztes és olykor a győztes is a szó szoros értelmében a vérét adja. Ezekben a párviadalokban semmikor sem jegyeztek fel meglepetést, például nem akadt még egyetlen bóbitásantilop sem, amely a gepárd elől menekülve egyszer csak azt érezte, na jó, most már elég, remek erőben vagyok, megfordult, felvette a harcot a formán kívüli ragadozóval, és legalább döntetlenre hozta a küzdelmet. Mint ahogyan a fordítás is kizárható; olyan sincs, hogy két szarvasbika egymásnak akaszkodásakor az egyik gyengébben kezd, már egészen esélytelennek tűnik, aztán történik valami ott belül, és fokozatosan mégis felülkerekedik. Az erősebb, a jobb általában végig vezetve nyer, és mindig érvényesül a papírforma. Valószínűleg azért alakult ez így, mert az állatoknak nincs lelkük. (Bár nem tudom, ezt melyik négylábú mikor és milyen formában közölte velünk, simabőrűekkel.)

Az embereknek bezzeg van. Ha látszólag nem is feltétlenül mindegyiküknek, de a sportolóknak például nagyon is. Ahogyan a fokozott terhelés hatására kifejlődik bennük a sportszív, úgy nő és nő a „sportlélek” is. Csak ez lehet a magyarázata az egészen valószínűtlen lefolyású, minden számszerűsíthető, mérhető szempontot felrúgó összecsapásoknak, amelyek azért mégis rendre megtörténnek.

Nem is számos, hanem számtalan példát sorolhatnánk, kezdve akár az első labdarúgó-világbajnoki döntővel, amelynek a szünetében még Argentína vezetett 2:1-re, ám végül Uruguay győzött 4:2-re. Egyesek szerint az a két, gyökeresen ellentétes félidő egyszerű magyarázata, hogy az elsőt az argentinok kisebb, a másodikat az „uruk” nagyobb labdájával játszották. Szerintem legalább ennyit jelenthetett a tudat, a hit, először az egyik, majd a másik oldalon, hogy most kedveznek nekünk a körülmények, most jött el a mi időnk. Mint ahogyan valószínűleg a hit, a lélek volt a döntő tényező 1950-ben is, amikor Uruguay 0:1-ről 2:1-re fordított a tét és a kis híján kétszázezer néző által agyonnyomott brazilok ellen; amikor a nyugatnémetek 1954-ben 0:2-nél is megérezték, hogy lehet még keresnivalójuk a túlzottan elbizakodott magyarokkal szemben; amikor 1958-ban a negyeddöntőben, az elődöntőben és a fináléban szerzett összesen hat góljával tíz nap alatt egy utcagyerek, a némely saját csapattársa által is lesajnált lurkó világsztárrá, Pelévé nemesedett.

Bármeddig folytathatnánk e felsorolást, de nem kell, mert rövid utánagondolással is könnyen belátható: nem a tudás, hanem a teljesítőképes tudás tesz különbséget győztes és vesztes között, e sikert és kudarcot egymástól elválasztó szakadék mélyén pedig nem sportszakmai okok rejtőznek, hanem karakter, jellem, lélek.

Puszta ésszel, rációval felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan lenne az élsport számos fordulata, rezdülése, égszakadása-földindulása. De a ráción túli, irracionális világ mindenre feleletet adhat. Részben ugyanebből a régióból táplálkozik a sport egyik sokszor megfejthetetlen misztikuma, a hazai pálya előnye. Futballban még csak-csak akad némi értelme, hiszen eleve eltérő lehet a játéktér mérete, a kapu mögötti tér jelentősen befolyásolhatja a támadó „tájolását”, másképpen nyírhatják és locsolhatják a gyepet, más szögben süthet be a nap, fújhat be a szél, eshet be az eső.

No de mit kezdhetnénk mindezzel, mondjuk, kézilabdában? Ahol kötötten hússzor negyven méter a pálya, amelynek már a borítása is adva van, teremsport lévén pedig Izlandtól Andalúziáig azonosak az egyéb külső tényezők is. Mégis megeshetett a női EHF-kupa negyeddöntőjében, hogy az Érd tavaly november 11-én 31–21-re verte meg az Issy Paris-t, aztán november 18-án 31–20-ra kikapott tőle. Hét nap alatt plusz tízről mínusz tizenegy, abszolút értékben 21 gól különbség. Hát normális ez? Bizonyára, mert megtörtént. Nyilván nem a két csarnok közti differencia, hanem annak a fejekben, a – többszöri szóismétlés árán is hangsúlyozzuk – lelkekben tükröződő hatása miatt.

Citálhatnánk történelmi példákat is, de beérjük eggyel. Szigetvár ostrománál, 1566-ban aligha lehetett kérdéses, hogy a mintegy százezres török sereg előbb-utóbb felmorzsolja a 2000-2500 várvédő ellenállását. Zrínyiék kirohanása, biztos öngyilkossága, az elkerülhetetlen vég előtti napon azonban meghalt a világhódító szultán, I. Szulejmán, és a török vezér úgy határozott, ezt titokban kell tartani, különben félő, hogy megroppan a katonák hite. Az addigra százszoros túlerőbe került hadé. Mert hiába volt már „agyonnyerve” a csata, egyetlen tudati tényező mindent alapjaiban forgathatott volna fel.
A sportban kevésbé fennkölt, de az érintett számára rendkívül fontos momentumokból meríthető ösztönzés. Megmutatni a „hülye” edzőnek, aki alig játszat, megmutatni annak a gyönyörű lánynak, aki ábrándos tekintetével újabban rendre feltűnik a harmadik sorban, inunk szakadtáig küzdeni az újabb, előnyösebb szerződésért, az önbecsülésünkért, esetleg merő dacból, „nehogy már ezektől kikapjunk” alapon. Hajtani a szeretett klubért, minősített esetben a nemzeti színekért, s akinek ez a szó nem cseng idegenül: a hazáért.

Koperben jelesül a több száz magyar drukkerért, a kézilabdáért, a férfiszakágért, azért, mert az első percben a szlovének úgy ugrottak a mieink torkának, mint a gepárd a bóbitásantilopnak. Amelyben aztán nem „állatára”, hanem – vállalva némi képzavart – emberére akadt.

Mert a magyar játékosok nem elsősorban kézilabdázóként, hanem sportemberként aratták a szombat esti diadalt. Ettől lett ez még értékesebb. Hiszen kézilabdázni képtelenség folyamatosan egyenletes, magas szinten, de emberként, hittel, lélekkel helytállni – erre sokkal nagyobb az esély.