Igen, ezért ennyit – Ballai Attila publicisztikája

Miközben sportközgazdászok és azoknak távolról sem látszó, úgynevezett szakértők teleírják a médiát a sport és a gazdaság összefüggéseiről – jobbára „ezért minek ennyit fizetni?” alapon –, a „kultúraközgazdász” hivatás nem is létezik, és a „kultúragazdaság” fogalom is inkább csak szűk körben ismert. Valószínűleg azért, mert a kultúrát emelkedettebb, számokkal, matematikai képletekkel leírhatatlan szférának tekintjük. Meg sem kíséreljük meghatározni, hogy adott, forintosítható, eurósítható befektetésnek mennyi a mérhető hozadéka.

Ez így normális, így helyes. Ha másként lenne, és eleink szigorú gazdasági megfontolások alapján döntöttek volna ama építmények, műalkotások létjogosultságáról, amelyekben a harmadik évezredben is szájtátva gyönyörködünk, nagy valószínűséggel egyik sem készül el, mert mindegyik pénzkidobásnak tűnt volna. Komoly zenei fesztiválok, képzőművészeti kiállítások enyésznének el manapság is már a gondolat szintjén, a nem a tömegigényt kiszolgáló, anyagi hasznot nem hozó alkotókat pedig baleknak, közgazdasági analfabétának tekintenénk. Például köznevetség tárgya lenne a szinte egész életén át nélkülöző, kilakoltatott, negyvenévesen elhunyt Derkovits Gyula, akivel az is megesett, hogy amikor végre kuporgott annyi pénz a zsebében, amiért vehetett magának a piacon egy méretes halat, otthon, az asztalra letéve az annyira megihlette, hogy végül nem megsütötte vagy megfőzte és megette, hanem megfestette. Ettől persze megint éhen maradt, viszont megszületett a „Halas csendélet” több változata, amelyet manapság, kilencven év távolából is megcsodálhatunk.

Sport és kultúra rokon terület, mindkettő áldozatokat kíván. Művelőitől is, élvezőitől is. Minden szinten. Kezdve onnan, hogy ha a haverokkal hetente egyszer, esténként elmegyünk focizni, fizetünk a terembérlésért, a meleg vízért, csukát veszünk, még a labda árát is összedobjuk. Egészen odáig, hogy a földkerekség legnagyobb költségvetésű futballklubjait lassan már csak kínai és orosz multimilliárdosok, közel-keleti olajsejkek képesek működtetni; ha megállnának a saját lábukon, mi szükség lenne az idegen befektetőkre? Pontosabban nem is befektetők ők, helyesebb a klasszikus, ókori terminológia: mecénások. A szó eredeti jelentése a művészetet támogató, pártfogásába vevő személy, forrása pedig Gaius Clinius Maecenas, többek között Horatius és Vergilius „szponzora”.

Szándékosan használom ezt a Krisztus előtti első században természetesen vadidegen kifejezést sport és kultúra időtlenül rokon vonásainak érzékeltetésére. Mégis csupán a sport kapcsán hangzik el az „ezért ennyit?” felvetés, napjaink Magyarországán egyre gyakrabban.

A héten, amikor 2018 nyarán diadalmas utánpótlás leány kézilabda-válogatottjainkat méltattuk – a juniorok világbajnoki aranyat, az ifik vb-ezüstöt nyertek, a serdülők a nyílt Eb-n végeztek az élen, összesítésben 25 tétmérkőzésen 24 győzelmet aratva, és ez történelmi magaslat –, többen arra biztattak, írjam meg, hát erre jó a tao. Mármint a 2011-ben bevezetett, adójóváírás útján érvényesülő, rengeteget támadott sporttámogatási rendszer. Ennek a kérésnek, igénynek részben tudok eleget tenni.

Belátom, az elégtétel érzése, a visszavágás szándéka érthető. Hiszen sokan, sokszor leírták, hogy soha ennyi pénz nem állt a sportág rendelkezésére, mégsem jutott ki egyik kézilabdacsapatunk sem a 2016-os olimpiára, és a tisztelt szerzők eközben nem fogták fel, vagy nem akarták felfogni, mert mondandójukhoz nem illeszkedett, hogy tetszőleges mennyiségű forrásból is csak jövőt lehet építeni, jelent nem. Hát most itt a jövő, és reményteljesnek tűnik. De ez nem elegendő érv, legalábbis nem mindenki számára. Gyakran elkövetjük ugyanis azt a logikai hibát, hogy a sporton belüli, sportban nevelkedett, pallérozódott világlátásunkkal, értékrendünkkel próbálunk hatni a sport iránt abszolút intakt elmékre is. Gondoljunk csak bele: mennyire hozhat lázba egy női kézilabdás korosztályos siker valakit, aki szerint az olimpia tömény népbutítás, a labdarúgó-vb felesleges és szánalmas cirkusz, az utánpótlássportban eltöltött évek pedig a gyerekkor feláldozását jelentik? Ha mind a 300 bajnoki címet mi nyertük volna Rióban, az oroszországi futball vb-n pedig válogatottunk veretlenül hatolt volna a dobogó tetejére, akkor is lennének, akik csak a vállukat rándítanák meg: na és? Ezért ennyit? Hányan laktak jól arannyal? Hány kórházi ágyat lehetett volna létesíteni mindabból, amit elherdáltunk?

Ez is egy létező logika, nem is kell túl látványos bukfencet vetni hozzá. Haladjunk hát alább eszerint! A tao bevezetése előtt, 2011-ben a magyar kézilabda 24 ezer igazolt játékost tartott nyilván, e szám 2012-re, a tapogatózás esztendejében mintegy ezerrel nőtt, majd így alakult: 2013: 29 788; 2014: 31 227; 2015: 50 307; 2016: 53 059; 2017: 60 629; 2018 tavasza: 73 888. Elképesztő számsor, azt is elfogadom, hogy nem feltétlenül a szerves fejlődést mutatja. De azt senki sem vitathatja, hogy csupán egyetlen sportágban hét esztendő alatt ötvenezerrel nőtt a szervezett, egyesületi formában sportolók, más, civil nézőpontból a rendszeres testmozgást végzők, az egészséges életmódot választók száma. Döntő többségük gyermek. Ha csak a többi labdajátékot veszem, ez a növekmény a 2010-es évtizedben bizonnyal közelebb van a kétszázezerhez mint a százezerhez, valószínűleg felül is múlja. Az érdemi kérdés innentől nem az, hogy az erre fordított pénzből mennyi defibrillátort, kórházi ágyat lehetett volna venni, létesíteni, hanem az, ebből is, abból is mennyivel kevesebbre lesz majd szükség.

Remélhetőleg sokkal. Erre mondhatnánk, ha létezne e közgazdasági kategória: ez megfizethetetlen. Másrészt nyilvánvalóan meg kell fizetni. Hiszen meg kell fogni, először is el kell csábítani az edzésre, majd ott kell tartani a gyereket, illetve főleg a szülőt. Két-három generációval korábban ez még magától ment. A harmadik évezred minden találmánya, vívmánya, embert és fiát, lányát a karosszékbe tunyító kütyüje híján minket még vonzott a bitumenpálya, a vörös, sőt a fekete salak, a dorkó, a fagyasztó, a műanyag szódás flakon, az, hogy a ráckevei HÉV-vel vagy sárga busszal jártunk idegenbeli mérkőzésre, és az egyik pályán például azért kaptunk ki, mert kötélből feszítették ki a felső kapufát, és a játékvezető szerint a hazaiak lövése lefelé, a miénk felfelé perdült róla. Ma ennek a töredéke is végleg és menthetetlenül elriasztaná a kölyköket, papákat és mamákat. Normális, itt-ott már „csiriviri” létesítmény, minimum könnyűszerkezetes csarnok, villanyfény által megvilágított gyepszőnyeg, külön öltöző, egyénre szabott szerelés, a mez hátán a poronty nevével, elhivatott (megfizetett) szakember, egészségügyi háttér, rehabilitációs eszközök – mindezek nélkül kár is próbálkozni.

Itt, e ponton akár már fel is tehetjük az „ezért ennyit?” kérdést, mert anyagi megalapozottságú választ is adhatunk rá. Igen, ezért ennyit. Pár százezer ember, gyerek egészsége megéri. Pedig még csak a sport testre gyakorolt hatásairól elmélkedtünk, de zárásként kapjon egy felütést a lelkünk is.

A debreceni junior kézilabda-vb aranya, a tavalyi, budapesti vizes világbajnokság, a 2016-os franciaországi futball Eb, a tetszhalott állapotából magához térő magyar tenisz, kosár- és röplabda. Az, hogy győzünk, hogy ennek a lelátón, a televízió előtt is részesei vagyunk, hogy összetartozunk. Hogy nagyon sokan érzik úgy, a sport miatt lettek ismét főszereplők a saját életükben.

Amit fent az egészségről, az egészséges életmódról mondtunk, az az élményre is érvényes: megfizethetetlen. És ez nem reklámszöveg. Örök tapasztalat, emberi valóság.