Szalmaszál helyett híd – Ballai Attila publicisztikája

Volt egyszer a magyar férfi kézilabda-válogatottnak egy világszerte elismert, idegenből érkezett szövetségi kapitánya, akit a szakma és a közvélemény egy része megváltóként várt. Az egykori extraklasszis irányító intellektusa kimagaslott a mezőnyből, két kézilabda-kultúra ötvöződött benne – keleti származása, habitusa és a nyugati „iskola”–, ő pedig e kettősséget játékosként, majd edzőként is remekül kamatoztatta. Klubjával Bajnokok Ligáját nyert, így amikor munkához látott nálunk, kezdetben ittuk (a többes szám első személy az egyszerűség kedvéért legtágabb értelemben a hazai kézilabdás közeget jelenti) szinte minden szavát. Kissé meg is ittasodtunk tőle. Olyasmiket mondott, tett, hogy kapkodtuk a fejünket, és egyre bizonytalanabbul győzködtük egymást: biztosan ő látja jól, mi vagyunk kishitűek, kétkedők, saját szokásaink, megrögzöttségeink rabjai. Miután azonban az eredménytelenség nem őt, hanem az aggodalmaskodókat igazolta, és teljes nihilt maga után hagyva távozott, oszlani kezdett a homály, és hitetlenkedve kérdezgettük: mindez valóban velünk történt? De egyáltalán hogyan történhetett meg? Vakok, süketek, agyhalottak voltunk?

Félreértés ne essék, a fenti történet nem Ljubomir Vranjesről, hanem Talant Dujsebajevről szólt. Ő volt az, aki pótolhatatlan kulcsjátékosokról mondott le könnyű szívvel, már-már szeszélyből, aki a 2016-os Eb előtt úgy latolgatott, még az oroszok elleni összecsapás is a felkészülés része, mert a dánok elleni csoportdöntőre hegyezzük magunkat, aki egy sajtótájékoztatón öt percen belül azt is kijelentette, hogy éremért megyünk, meg azt is, hogy 16 százalék az esély az olimpiai selejtező elérésére. Mivel utóbbit a dobogó eleve garantálta volna, a két állítás logikailag tökéletesen kizárta egymást, de Dujsebajev menesztése pillanatáig semmiféle kontrollt, ellenvéleményt nem fogadott el. Az Eb-t aztán egyetlen győzelemmel (a gyenge Montenegró ellen) és öt vereséggel, köztük két nyolc- és egy tízgólossal zárta válogatottunk.

Fájdalmas, de hasznos és feledhetetlen lecke volt, ám sokba került. Hasonlóért még egyszer ennyit tilos áldozni. Különösen most, amikor a 2020-as olimpiai részvételre, legalábbis a selejtező elérésére ritkán kínálkozó, kedvező esély nyílik. Végre nem egyetlen szalmaszálba kell kapaszkodni, mint annyiszor, ezúttal Fortuna – a jövő januári világbajnokság kirívóan kedvező sorsolásával – stabil hidat ácsolt nekünk a túlpart, azaz Tokió felé. Át kell menni rajta.

A Dujsebajev terhelte közelmúlt és a reményteli közeljövő, illetve az esély elpackázása miatti felelősség így, együttesen jelentősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy a döntéshozók Ljubomir Vranjestől – Veszprém után – a válogatottnál is megvonták a bizalmat.

Régi sportos alaptézis, hogy egy edzőbe nem akkor rúgnak bele, amikor kell, hanem akkor, amikor lehet – ám ez ebben az esetben megdőlt. Vranjes ugyanis már május végén menthetetlen helyzetbe sodródott; a válogatottal kudarc és kiesés az első körben a januári Eb-n, a Veszprémmel iszonyú pofon a BL-nyolcaddöntőben a nevenincs Skjerntől, majd tizenegy év után a bajnoki cím elvesztése. Ha nincs a szlovénok elleni júniusi vb-selejtező sikere, itt és ott egyetlen érv sem szól a megtartása mellett. Magyar kollégát már szurokban hempergettek volna.

A svéd-szerb bezzeg maradhatott, pedig munkamódszereit majdnem az első naptól változó intenzitású értetlenség kísérte. Rohanós stílust akar ráerőltetni egy statikus játékosok dominálta keretre, hetente négy közös edzést tart, taktikai-stratégiai felkészülései, videoelemzései az elődökhöz és a nálunk megszokotthoz képest felületesek – szóltak a kritikák. Én azonban nehezen fogadom el, hogy Vranjes pusztán pihenni, levezetni, a szülőkhöz közelebb költözve bensőségesebb családi életet élni, „kamuzni” érkezett volna Magyarországra. Ahhoz túl nagy név, túl hiú és túl fiatal. Kétségtelenül akadtak a mi nézőpontunkból alig magyarázható húzásai. Ám azt hiszem, ezek részben az egyéniségre, az egyén felelősségteljes szabadságára építő skandináv filozófia és a rendszerbe foglalt, a sportolókat folyamatosan rendszerben foglalkoztató magyar módi közti ellentétből eredtek. Hétköznapibb példával, több légiósunk azért épült le rövid idő alatt fizikailag Dániában, mert a délutáni szabadfoglalkozás keretében az északi játékos elment futni az erdőbe, a magyar viszont inkább főzött egy finom lecsót. Vranjesnak talán nem akaródzott észlelni, hogy nem Svédországban vagy Flensburgban, hanem nálunk dolgozik.

Ennél azonban volt nagyobb baj is. Könnyen belátható, hogy a mindenkori szövetségi kapitány és klubedzők között érdekellentét áll fenn, és ez tovább éleződhet napjaink „multikulti” élsportjában, amikor egy csapat nemzeti hovatartozását már nem a játékoskerete, hanem hazai pályájának helyszíne jelzi. Ha valaki e két tisztséget egy személyben látja el, e konfliktust saját agyában, lelkében kell rendeznie. Vranjes ezt úgy tette meg, hogy első-, másod- és harmadsorban klubedzőnek tekintette magát, döntéseiben ez vezette. Magyar szakember nem választhat ilyen egyértelműen. Természetesen nem azért, mert jobb, különb ember a külföldinél, hanem mert mást jelent neki a nemzeti együttes, és mert kapitányi pályafutása után is köztünk marad, tíz évvel később is nekiszegezhetik egy szakmai fórumon vagy akár a piacon: miként lehetséges, hogy nem tudta, a továbbjutásról döntő Eb-csoportmeccsen a csehek közül ki lőhet szét minket, és miért nem állított vele szemben olyan védőt, aki képes megfékezni?

A messziről jött „Ljubónak” senki sem róhatta fel, hogy nem ismeri tökéletesen a magyar mezőnyt, azt ellenben igen, hogy nem tett meg mindent a minél gyorsabb és alaposabb megismeréséért. Csupán ellenfélként látogatott el oda, ahová kollégaként, megfigyelőként, konzultálni is el kellett volna mennie.

Hozzánk szerződésekor Veszprémben nyolc magyar válogatott kerettaggal dolgozhatott, ami kapitányként különleges lehetőség. Csakhogy Ancsin Gábor, Schuch Timuzsin és Győri Mátyás azóta kölcsönben vagy végleg máshová igazolt, Ligetvári Patrik és Jamali Iman az igazi értékmérő mérkőzéseken sosem jutott érdemi szerephez, de Mikler Roland és Lékai Máté sem épült. (Nagy László más ügy.) Amikor erről kérdezték, Vranjes azt felelte, aki jó, az sokat játszik, aki nem, az keveset. Klubedzőként támadhatatlan, magyar kapitányként viszont védhetetlen álláspont.

Hiszen a januári vb-t a mi fiainkkal kell megvívni. Méghozzá sikerrel, mert a legjobb nyolcba kerüléshez, az olimpiai selejtező eléréséhez nem is szükséges eszement bravúr (bezzeg a 2011-es vb-n ugyanezért a célért le kellett győzni a norvégokat, a németeket, a lengyeleket), elegendő felülmúlni a mieinknél nem erősebb vetélytársakat.

Ha Vranjes Veszprémben eredményes lenne, és ebben magyar válogatottjai is osztoznának, töretlen hittel várhatnánk a vb-t. De Vranjes Veszprémben, tehát az általa választott fő hadszíntéren eredménytelen volt, ráadásul ebben a magyarok egyre kevésbé osztozhattak, egyre csekélyebb lehetőséghez jutottak.

Ez vezetett a kapitányváltásig. Ami kizárólag a szlovénok elleni vb-selejtezőt tekintve nehezebben érthető, de összességében, mindent egybevetve racionális lépés. Bírálni persze lehet, garancia így sincs semmire. Helyenként azt is olvashattuk, most azok küldik el Vranjest, akik örömmel és bizakodva hozták ide; jól hangzik, de nem mond újat, ez minden edzőcserére igaz. Azért szerződtetnek valakit – trénert, játékost, vízszerelőt –, mert jónak tartják, és azért bontanak szerződést vele, mert már nem tartják olyan jónak.

Ott és akkor, egy adott helyzetben. A januári vb Ljubomir Vranjes hosszú és remélhetőleg ezután is inkább sikerekben gazdag pályafutásában csak egy epizód lett volna. A magyar férfi kézilabdázás jövőjét ellenben hosszú távon meghatározhatja. Olyan kapitányra van szükség, aki nem kívülről érzékeli e tétet, hanem legeslegbelül.