Vágykitűzések után – Ballai Attila publicisztikája

Férfi kézi Eb: nincs hivatalos elvárás a magyar válogatottal szemben. Ezzel a címmel vezette fel az nso.hu a mieinknek ma kezdődő férfi kézilabda Európa-bajnokságot, így az avatatlan szemlélő okkal gyanakodhatott sajtóhibára, félreértésre. Nincs hivatalos elvárás a magyar kézilabdában? Képtelenségnek hat, hiszen a sportág és a szakág történetében még sohasem fordult elő, hogy a nemzeti együttes kitűzött cél nélkül vágott volna neki világversenynek.

Ezt most sem teszi, de a cél kitűzését ezúttal nem helyettesíti „vágykitűzés”. Mert bizony ilyesmit is láttunk már, nem is olyan régen, például az előző két kontinenstorna alkalmával. 2016 januárjában a lengyelországi Eb-t beharangozó sajtótájékoztatón maga Talant Dujsebajev szövetségi kapitány jelentette be: az aranyérem a cél, nála, az ő játékosmúltjával mi más is lehetne?! Többen megütközve, riadtan néztünk egymásra, az egyik kolléga a maga szókimondó stílusában úgy fogalmazott: két lehetőség van, vagy Talant a hülye, vagy minket néz annak. Egyértelmű válasz tulajdonképpen azóta sincs, az viszont tény, hogy csapatunk a gyengécske Montenegró elleni győztes rajt után ötször kapott ki sorozatban, a dánoktól és a svédektől nyolc, a németektől tíz góllal. Két évre rá, a horvátországi viadal kapcsán Ljubomir Vranjes hasonló indíttatásból jegyezte meg: ő csak győzelemben tud gondolkodni, amióta az eszét tudja, mindig arra készül. Ettől még három vereség lett a mérleg és azonnali kiesés a csoportból, a Vranjeshez képest menthetetlenül kishitű magamfajták szerint legyőzendő csehek hattal intézték el fiainkat.

Most az egyik térfélen itt ez a sérülésektől tizedelt, számos vezéregyéniségét elvesztő, kényszerből is, de a 2022-es, hazai rendezésű Eb-re előretekintve bölcs belátásból is erősen megfiatalított keret. A másikon pedig ma az orosz medvék, akik bármiféle állapotukban is mindenre képesek, majd hétfőn az olimpiai és vb-címvédő dánok. Aztán még Izland, de mivel ketten jutnak tovább, ha az első két meccs elmegy, már nem nagyon marad mit számolgatni. Dujsebajev és Vranjes helyett azonban ezúttal Nagy László szövetségi alelnök, férfiszakági vezető és Gulyás István szövetségi kapitány elemezte az esélyeket, így aranyéremről és diadalsorozatról szó sem esett. A sportág régi tudósítóival, híveivel húsz, harminc esztendeje ismerik, ismerjük egymást, a mellébeszélés, handabandázás felesleges. Már csak azért is, mert amíg a kirgiz-spanyol és a szerb-svéd szakember talán már azt is elfelejtette, hogy valaha dolgozott nálunk, a magyar kézilabda szülötteitől bármikor, bárhol, tíz év múlva egy balatoni büfé előtt sorban állva is bárki megkérdezheti, ekkor vagy akkor miért ígérte ezt, miért nem vitte ki azt, miért cserélte be amazt. Nagy László ennek szellemében annyit mondott, természetesen szeretnénk megnyerni a csoportmeccseket, de a realitás szerint nincsenek vérmes reményeink. Gulyás István hozzátette: egyéni célokat azért ki kell tűzni, még egy sorversenyen is, anélkül nem megy, most az a kötelező, hogy mindenki hozza ki magából a száz százalékot. Kapusaink emellett szívmelengető közösségi célokat is meghatároztak. Mikler Roland szerint egyetlen ellenfél sem akarhatja jobban a győzelmet, mint ők, Székely Márton állítja, nem kell nagyobb motiváció, mint címeres mezben játszani a hazáért.

Tiszta szavak, tiszta tekintetek a sajtótájékoztatón, ebből fakadóan remélhetőleg tiszta fejek és tiszta helyzetek a pályán. Megoldhatatlan feladat és elviselhetetlen teher nincs, Milan Kundera címét kölcsönözve azonban „a lét elviselhetetlen könnyűsége” ugyancsak ki van zárva. Hiszen attól még, hogy a dánok félig hazai pályán, Malmőben, Koppenhágával átellenben favoritok, senki sem gondolja, hogy tökéletesen mindegy, mi a végeredmény, négy vagy 14 gól oda.

Úgyhogy legyünk elszántak, de óvatosak. Hogy a téves erőfelmérés és céltételezés micsoda károkat okozhat a sportban is, arra számos példát ismerünk, az egyik legjellemzőbbnek éppen a mieink voltak a kedvezményezettjei az 1982-es labdarúgó-világbajnokságon. Fazekasék a vb-történet rekordkülönbségű győzelmét aratták 10–1-gyel a salvadoriak felett (illetve az 1954-es vb Magyarország–Dél-Korea 9:0-s és az 1974-es vb Jugoszlávia–Zaire 9–0-s csúcsát állították be), akik a csoport első két helyezettjétől, Belgiumtól és Argentínától csupán 1–0-ra és 2–0-ra kaptak ki. Mégpedig azért, mert e két vetélytárssal szemben eleve esélytelennek ítélték magukat, és nem akartak egyebet, mint ölni a futballt, a magyarokat ellenben verhetőknek tartották, és játszani, támadni, alkotni próbáltak. Aztán így jártak. Bizonyítva, hogy a sportban nemcsak azt kell felismerni, mit tudunk, legalább ennyire fontos azt is, mit nem. A Dárdai- és a Storck-féle garnitúra 2015–2016-os sikerei nem kis mértékben e józan mérlegelésből fakadtak.

Mindez azonban természetesen nem jelent egyet a feladással, az önfeladással. Erre is akadnak példák, de nem a magyar kézilabda szintjéről. Hanem mondjuk az olaszéról. Amikor az 1997-es női vb-selejtező eredményeképpen a magyar, a jugoszláv és az olasz válogatott került egy csoportba, utóbbi náció képviselője felállt, elegánsan meghajolt és csak annyit szólt: arrivederci. Tapsvihart aratott. Miként azt a középszerű amerikai hokist is agyonsztárolták, aki hosszú távú terveiről nyilatkozva kibökte, szeretne pályafutása hátralevő részében annyi gólt ütni, amennyit Wayne Gretzky fog a jövő héten.

A mérhető egyéni sportágakban ez az egész roppant egyszerű. Aki élete versenyén élete legjobbját éri el – vagy az év fő viadalán a szezoncsúcsát –, azt akkor sem érheti kritika, ha a századik helyen végez. Csakhogy csapatsportokban ez számszerűsíthetetlen, ráadásul az ellenfél nem a szomszéd pályán vagy párhuzamos idősíkban versenyez, hanem folyamatosan a mi vérünket szívja. Így aztán igazán akadémikus a kérdés, mit választanánk: bosszantó, lélektelen, gyatra játékkal három győzelmet vagy vagány, eltökélt, a saját szintünkhöz képest virtuóz teljesítménnyel három vereséget. Aki az utóbbit, az soha ne menjen se élsportolónak, se igazmondónak.

A témánál maradva, de halmazállapotot váltva, vasárnap a vízilabda Európa-bajnokság is elkezdődik Budapesten. A közelmúlt tapasztalatai alapján momentán nem a miénk a legacélosabb férfialakulat, de milyen egyéb célt tűzhetne ki pólóban, hazai viadalon a szövetségi kapitány, ha nem az első helyet? Ezt Märcz Tamás is pontosan tudja. Ha a csoportban legyűrjük a spanyolokat – a törökökre és Máltára egy szótagot se vesztegessünk –, közvetlenül a negyeddöntőbe jutunk, ahol az oroszok jönnek szembe, a négybe kerülés tehát az alap. Az érmekért küzdve, tízezer magyar szurkoló előtt pedig hogyan kalkulálhatnánk vereséggel? Ebben a helyzetben éppenséggel azt lenne groteszk hallani, hogy célunk a közönség kiszolgálása, a tisztes helytállás, mindent megteszünk, és így tovább.

Különben is, az sincs kizárva, hogy az adott sportolót vagy közösséget a rápakolt teher, az elvárás, ha úgy tetszik, a bizalom motiválja. Ebben a műfajban Verebes József alkotott többször is maradandót. A magyar futball valószínűleg utolsó Mágusát már túl a zeniten, 1993 kora tavaszán kerestem meg, amikor visszatért Győrbe; már nem a nagy Verebes és nem is a nagy ETO-hoz. Négyszemközt vissza is vedlett kétkedő és bizonytalan edzővé, és arra kért, ne is utaljak majd a cikkemben a tíz évvel korábbi, diadalmas időkre, ezzel a kerettel a bentmaradásért kell küzdeni, de az sem lesz egyszerű. Aztán elindult az öltöző felé, ahol megtartotta székfoglalóját, amelyre – manapság ez már felfoghatatlan, de akkoriban még megesett – engem is beinvitált. Nem hittem a fülemnek, ugyanis alig néhány perccel a velem megosztott, józan értékelés után a következő szavakkal nyitott: „Maximális tiszteletem, uraim. Nem ismerek, ismétlem, nem ismerek az NB I-ben jelenleg jobb képességű csapatot a Rába ETO-nál.” A mágia rövid távon hatott, a Győr a bajnokság végére stabil középcsapattá vált.

Ezért sincs egyetlen, kizárólagos recept. Mert előfordul, hogy a vágyból nem is cél lesz, hanem mindjárt valóság. Ebben a kézilabda Eb-n is bízhatunk.