Egész pályás feltámadás – Ballai Attila publicisztikája

Közeleg október elseje, így sokadszor emlékezünk, ünneplünk, kesergünk majd annak a varázslatos napnak a huszadik évfordulóján, amelyen egyazon délutánon férfi vízilabda- és női kézilabda-válogatottunk is olimpiai bajnoki döntőt vívott 2000-ben Sydneyben. A fiúk hét góllal verték meg az oroszokat, így huszonnégy esztendő elteltével nyertek újra aranyat, a lányok hatgólnyi előnyről kikaptak a dánoktól, és addig sem, azóta sem volt, valószínűleg már soha vissza nem térő esélyt szalasztottak el.

Az alábbiakban minden idők egyik legőrültebb, legfordulatosabb, legvalószerűtlenebb, legheroikusabb kézilabda­­­mérkőzését idézzük meg – de nem ám az édes-bús finálét, hanem a magyar–osztrák negyeddöntőt, amelynek holnap lesz kerek húsz esztendeje. És amelyről hajlamosak vagyunk tökéletesen megfeledkezni. Mint általában az olyan alkalmakról, amikor minket fogadott kegyeibe Fortuna, amikor nekünk lejtett a pálya, amikor a mieink fanatizmusa, tartása csikarta ki a már elérhetetlennek tetsző diadalt, vagy éppen, amikor a győztesnek hitt ellenfél egyszer csak váratlanul hanyatt esett, és őszinte döbbenetünkre lazán átgyalogolhattunk rajta. Amikor a kapufáról nem ki-, hanem befelé pattant a labda, amikor a lesgólt nem kaptuk, hanem rúgtuk.

Az évezredes balsors, a mindenből kishitűséget merítő énünk, az érdemtelenül, de piszok szerencsés vetélytárs, a galád játékvezető kárhoztatása helyett méltassuk most magunkat! Tisztán látásunkat, a sport igazságosságába vetett bizodalmunkat és lelki egyensúlyunkat egyaránt segíti.
Mindezekért következzen az az örök magyar–osztrák, 2000. szeptember 28-ról, Sydneyből. A részletekről később, egyelőre álljon itt a talán ez egyszer könnyekre fakadó Mocsai Lajos szövetségi kapitány nyilatkozata: „Edzői pályafutásom egyik legnehezebb mérkőzésén vagyok túl. Kétszer haltunk meg, és háromszor keltünk életre.”

A harmadik maga volt a feltámadás! Az egész pályás feltámadás. Nem túlzás ez, hiszen három és fél perccel a meccs vége előtt négy góllal, 25–21-re vezettek az osztrákok. Gondolatban már búcsúzkodtunk. Sydneytől, az újabb olimpiai álomtól, a mikrovilágtól, amelyet női válogatottunk köré építettünk, képzeltünk.

De állj, ne a végén kezdjük! Hanem az elején, a legeslegelején. Ott, hogy negyedszázaddal korábban gyakorlatilag még nem is létezett az osztrák női kézilabda. A Hypo csapatát 1972-ben alapította meg bizonyos Gunnar Prokop atlétaedző, aki az 1990-es években joggal és eséllyel pályázott volna mifelénk a legellenszenvesebb rivális címére. Korábban Igor Turcsin szovjet kézilabda-kapitány, majd Louis van Gaal, az Ajax mestere, esetleg Alessandro Campagna, az olasz pólósok verőembere személyében akadhatott kihívója. Prokopban minden visszataszító tulajdonságot egyesülni véltünk, szemünkben még tagadhatatlan erényei is fogyatékosságnak tűntek.

A Hypót aránylag könnyű volt összevásárolnia Közép- és Kelet-Európa kincsesbányáiból, a nyolc BEK-, illetve BL-serleg persze így is megsüvegelendő bravúr. Azért nem kilenc, mert az 1999-es elődöntő visszavágóján a Dunaferr 4–0-s hajrával – másfél évvel később a sporttörténelem ugyanígy ismételte magát Sydneyben – egyenlített összesítésben, majd jutott tovább hetespárbajban. Prokop félőrült dühében a hazaiak elnökére, a nála amúgy három súlycsoporttal magasabban jegyzett Szabó Józsefre vetette magát, amiért a biztonságiak néhányszor feltörölték vele az előteret.

Hat évvel korábban, a BEK-fináléban, a Vasas-csarnokban már érte egy „inzultus”; provokatív örömködése közepette egyszer csak eszméletlenül elterült, mert állítólag fejbe találták valamivel. A bűnjelet azóta is hiába keresik.

A honosított játékosokból álló osztrák válogatott a pályán kapott sajgó pofonokat a mieinktől. Az 1993-as vb-n Laurencz László együttese a 7. helyért Ausztriát verve kapaszkodott vissza az elitbe, a 7–3-as félidő utáni 16–9 becsületsértéssel ért fel. Az 1995-ös, magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokság bécsújhelyi döntőjébe Prokop a saját leányait – köztük édes gyermekét, a nem kifejezetten labdavirtuóz Karint – álmodta, de be kellett érnie a 8. hellyel, és a díszpáholyból keserű ábrázattal figyelte a dél-koreai–magyar aranycsatát.

Az 1998-as hollandiai Eb csoportrangadóján ők győztek 26–21-re, ám így még inkább belebolondultak, hogy a bronzderbin Kökényék simán visszavágtak 30–24-gyel. Az 1999-es norvégiai vb-n a 3. hellyel megszerezték első vb-érmüket – hősünket rázta a zokogás –, jöhetett hát Sydney, az olimpia, a beteljesülés.

Csakhogy jöttek megint a magyarok is. A dobogó kapujában, a negyeddöntőben. Épp e forgatókönyvvel lett volna teljes Prokop személyes diadala. Ama hetven percről utóbb azt találta mondani Farkas Ágnes, néhányszor vissza kell néznie videón, mindez hogyan történhetett meg, úgyhogy mindenkinek ezt javasolja. Fogadjuk meg a tanácsát, legalább gondolatban! Tizenhat perc után 10–4 ide, angyalok szállnak felettünk. A félidő már csak 14–12, de azzal bátorítjuk a lelátón egymást, a nemcsak nagy öregekből, hanem nagyon öregekből is álló vetélytársat szétfutjuk szünet után. 16–18-nál érezzük, ebből semmi sem lesz, 21–20-nál ötöt kapunk sorozatban. 21–25-nél, az 57. percben Prokop már széttárt karokkal pörög, mint akit méhraj támadott meg. Nálunk bezzeg majdnem teljes a csend, csak a két Farkas kiáltozása hajtja a többieket. Farkas Ági labdát szerez és ejt egy zseniálisat, 22–25.

Az olimpián most debütáló Lőwy Dóra szélső befutásból betalál, 23–25. Valamivel szebb halál. A túlélés esélye Simics Judit góljával, 24–25-nél jön vissza. Farkas Andrea eközben mindent véd. Így is Fridrikasék kezében a meccslabda, de elszórják, mi pedig hármas emberelőnyben – két kiállítás ott, lecserélt kapus itt –, tizenöt másodperccel a duda előtt, Radulovics révén bepréseljük a huszonötödiket. Csoda! Az egyik oldal ölelkezik, a másik átkozódik, csak egyvalaki rohan még előre. Ő Dzsandzsagava (amúgy nyilván ősi osztrák család sarja) kapus, akinek egyedüliként eszébe jut az akkoriban még újnak számító gyors középkezdés, és az üres kapunkba ível. Megsemmisülünk.

Létezhet, hogy kísértetiesen úgy kapunk ki, mint egy évvel korábban, az egyiptomi férfi-vb nyolcaddöntőjében, a franciáktól? Nem létezhet. Mert a cseh bírók, Kohout és Dolejs sporttársak – akik azt az 1999-es mérkőzést fújták Port-Szaidban – lelkük mélyén tudják, kétszer nem ejthetik ki ugyanúgy a magyarokat, és jelzik, Dzsandzsagava átlépett a félvonalon, a gól érvénytelen. Hosszabbítás következik tehát, és győzelem! 28–27, a végén Farkas Ági bombájával és Farkas Andi kifogott ziccerével. Prokop ezúttal méltó vesztes, talán érzi, innen már lefelé vezet az út.

Vizsgáljuk meg az emlékezetünket: kiben mennyire élénken él e végkifejlet? Sokkal kevésbé, mint a franciákkal szembeni trauma, és összevethetetlenül halványabban, mint a dánok elleni sydneyi finálé. Egy okkal több, hogy most felidézzük, holnap, a kerek évfordulón pedig visszanézzük. Hogy tudatosítsuk, nemcsak a balsors tép régen, nekünk igenis jobb sors rendeltetett.

Már Gunnar Prokoppal is megbékéltünk. Az idén nyáron töltötte be a nyolcvanat – ennek apropóján lapunk Hosszabbítás mellékletében nagy életműinterjút készítettünk vele –, túlélte kedves gyermekét, az osztrák női kézilabdát. Ennek első nyilvánvaló jeleként lányaink a 2006-os svédországi Eb csoportkörében 45–23-ra mészárolták le a szomszédot, azóta itt rögzültek az erőviszonyok. Prokop még búcsúmutatványaként 2009 októberében, a Metz elleni BL-találkozó utolsó másodperceiben, 27–27-nél besétált a pályára, és szándékosan ütközött a vendégek játékosával, hogy megakadályozza a gólszerzésben. Közel a hetvenhez sem adhatott mást, csak mi lényege.

Aztán visszavonult. Nekünk is volt kézilabdában Cséfay Sándorunk, vízipólóban Komjádi Bélánk, de utólag elismerhetjük, a modern időkben egyetlen ember sem tett olyan sokat egy országban egy népszerű csapatsport meghonosításáért, mint ő. És ha nem vagyunk mi, magyarok, még sokkal sikeresebb lehetett volna.

Mindezekért tiszta szívből kívánom neki és nekünk, hogy érje meg a magyar válogatott következő, áhított olimpiai érmét!