Aranyat ért az „írása" – Gurics Györgyné, a vb-győztes női kéziválogatott csapatkapitánya

– Megosztaná velünk, miért éppen önre esett a választás? Miért ön volt az 1965-ben világbajnoki aranyérmes magyar női válogatott csapatkapitánya?
– Ez tényleg speciális döntés eredményeként alakult így. A méltán világhírű szövetségi kapitányunk, Török Bódog ugyanis szembement az általános gyakorlattal, és nem ő döntött, hanem titkos szavazást kért a játékosoktól. Én kaptam a legtöbb voksot, a bizalmat pedig igyekeztem megszolgálni. Szerencsémre Bogyi bácsi korrekt, mindig az objektivitásra törekvő ember volt. Partnerének tekintett, hozzá bármilyen felvetéssel, javaslattal, problémával oda lehetett menni, és ő mindig egyértelmű választ adott.

– És hogyan kezdett el kézilabdázni a válogatott későbbi csapatkapitánya?
– Mint tősgyökeres józsefvárosi – fél évszázada az Üllői út és Ferenc körút sarkán lévő volt Kilián laktanyával szemben lakom –, a Práter utcai általános iskolába jártam, s már ott kaptam biztatást, kezdjek bele valamelyik labdajátékba. A biztatást a Fazekas Mihály Gimnáziumban is megkaptam, s a közeli, mára már régen beépített Vörös Meteor-pályán, a József körút és Baross utca sarkánál látott élvonalbeli meccsek meg is tették a hatásukat. Egy alkalommal két osztálytársnőmmel elindultunk csapatot keresni. Felszálltunk az 52-es villamosra, de a Fradi-pályánál fenn is maradtunk, mert az egyik lány bevallotta, egyszer már próbálkozott ott. Így jutottunk el a Budapesti Spartacus akkori pályájára, a kispesti Klapka utcába. Ahogyan lenni szokott, két társnőm hamar elmaradt, engem viszont a vezetőedző, Nádori Pali bácsi rendre próbálgatott. Az ifiknél már hivatalos meccseken is szerepeltem, amikor egyszer csak „elfogytak” a kapusaink, s engem küldtek a gólvonal elé. Én ugyan sokallottam az első alkalommal kapott kilenc gólt, az edzőm viszont másként értékelte, így a kapuban is maradtam.

– Valószínűleg a kívülállóknak volt igazuk, hiszen 21 éves korára már a felnőtteknél is rendszeresen védett.
– Nagyon sokat köszönhetek Nádori Pali bácsinak, aki labdarúgó- és kézilabdakapusként is védett az élvonalban, így valóban értékes tanácsokkal látott el. A fejlődésemet az is segítette, hogy a társaság is igen jó, összetartó, valóban baráti volt. Márpedig ha jó a hangulat, minden könnyebben megy.

– A világbajnok csapat jó közösségéről is mindmáig ódákat zengenek.
– Ebben nincs semmi túlzás, miként abban sem, hogy a jó hangulatért Bogyi bácsi is nagyon sokat tett. Rendkívül igényes volt már a játékosok kiválasztásánál is. Olyannyira, hogy aki emberileg nem ugrotta át az ő mércéjét, az bármilyen tehetséges is lehetett, nem kapott behívót a válogatott keretbe.

– Legyünk tárgyilagosak! A válogatott a szerencsével sem állt hadilábon.
– A világ egyik legerősebb együttesével, az NDK-val már a selejtezőben szembekerültünk. Miután mindkét összecsapás döntetlennel végződött, így lépett elő a szerencse, amely a sorsolásnál az én választásommal – az írás mellett döntöttem – nekünk juttatta a világbajnoki részvétel lehetőségét.

– A legnehezebbnek tűnő ellenfélen már túljutottak, ám a vb-szereplésük az utolsó pillanatig bizonytalan volt.
– Már a kiutazás sem volt egyszerű, de még a helyszínen, a kezdés előtti estéig sem volt biztos, hogy pályára léphetünk-e egyáltalán. Végül csak megjött az engedély a pártközpontból. Mondhatom, az átélt közjátékok után simán jutottunk a döntőbe Csehszlovákia 7–4-es, Románia 9–6-os és Lengyelország 15–5-ös legyőzésével. A fináléban pedig 12 ezer néző előtt, a dortmundi Westfalenhalle pályáján Jugoszlávia ellen sikerült 5–3-ra nyernünk. A kifogástalan csapatszellem hangsúlyozása mellett Romhányiné Tóth Máriát, Hajekné Végh Ágnest és Ritterné Lengyel Erzsébetet emelném ki a játékostársaim közül.

– Ezek az évek önnek a „csúcsra járatás” időszakát jelentették.
– A Spartacus mellett 1960-tól a válogatottban is helyt kellett állnom, hiszen már az év júniusában be is mutatkozhattam a nemzeti együttesben a lengyelek elleni belgrádi találkozón. Mivel diákkori tervemről, az orvosi hivatásról le kellett mondanom, elvégeztem a szakedzőit is. Későbbi férjemmel, Gurics György világbajnok, olimpiai bronzérmes birkózóval 1962-ben, a tatai edzőtáborban ismerkedtünk meg, két év múlva házasságra is léptünk. Gyurka magával hozta az előző házasságából született két fiát is.

– Felsorolt teendői is közrejátszottak a korai visszavonulásában?
– A válogatott kapujában 1966 februárjában, a franciák ellen, idegenben 23–5-re megnyert találkozón álltam utoljára. A szövetkezetieknél is leadtam a szerelésemet 1967-ben, mivel jelentkezett Attila fiam, aki 1968-ban szerencsésen meg is érkezett.

– Bár szerette volna, de ez még nem a végső búcsú lett.
– Attila születése után a Vasas arra kért, segítsem ki, amíg Bujdosó Ágota kellő rutinra szert tesz. Ott is jó edzőm volt Fleck Ottó személyében, akinek idén elhunyt felesége, az ugyancsak világbajnok, az élvonal kiemelkedően legjobb irányítója, Fleckné Babos Ágnes volt a pályán a jobbkeze. 1973-ban vonultam vissza végleg, előbb edző, majd sportvezető lettem az angyalföldieknél, később a Spartacusnál.

– A három gyerek nevelése és a sportbeli tennivalói mellett így sem unatkozhatott.
– Gyurka tényleg rettenetesen elfoglalt volt, örökös rohanásban telt az életünk. Látva az állandósuló időzavarunkat, az 1976-os montreali olimpiát követően le akart mondani a birkózók szövetségi kapitányi posztjáról, de a sporthivatal akkori elnöke, Buda István nem járult hozzá. Azt mondta, Guricsra szükségünk van az 1980-as moszkvai olimpiáig. Ezek után 1979-ben jött a hideg zuhany: Gyurkát máról holnapra leváltották, mert érkezett Hegedüs Csaba.

– Férje 1984-ig a BVSC vezetőedzőjeként dolgozott, majd nyugdíjba ment, a gyerekek felnőttek, a korhatárt elérve ön is a nyugdíjat választotta.
– Szépen éltünk egészen a 2013-as tragédiáig, Gyurka haláláig. Azóta egyedül élek a nagy lakásban. Szerencsére Attila fiam a közelben lakik, gyakorlatilag naponta feljön hozzám, s amit kell, segít elintézni. Mivel tényleg nagy a lakás, szívesen fogadok vendéget, gyakran megfordulnak nálam a régi játszótársak is. Sohasem volt haragosom, így meglehetősen sokan látogatnak meg. Nagy a „forgalmam”, de így is meseszép emlékként gondolok arra a 2015-ös kirándulásra, amikor Gyömrőn, a világbajnok csapattársam, Ignácz Ilonka nevét viselő sportcsarnokban részt vehettem az ünnepségen, amelyre a „dortmundiak” közül Csenkiné Varga Zsuzsannát és Markovitsné Balogh Mártát is meghívták.

– Mennyire követi a sportága eseményeit?
– Amennyire csak tehetem. Máig nagyon sajnálom, hogy a magyar női kézilabda-válogatott lemaradt a riói olimpiáról. Pedig a döntő meccsek előtt minden egyes játékosnak buzdító levelet írtam, de az sem jelentett pluszmotivációt. És Tokió előtt sem lehetünk elbizakodottak, több okból sem. A jelenlegi válogatott keretét kényszerből jócskán meg kellett fiatalítani, s az élvonalbeli válogatottak között is egyre kisebb a különbség. A mi időnkben a pénz nem játszott szerepet, mára viszont az anyagiak talán túlzottan is befolyásolják egyes játékosok életét. Ezektől a kétségeimtől függetlenül természetesen drukkolok a mieinknek, mert nagy örömömre lenne, ha ismét ott lehetnének az olimpia résztvevői között.

– Hogyan telnek mostanság a napjai az egykori világbajnoknak?
– A koromnak megfelelően. Fiam, Attila gondoskodik rólam, ha bárhová mennem kell, ő segítségemre van és elkísér. Nagyon érdekel a 17 éves Máté unokám sorsának alakulása. Ő korábban dzsúdózott, majd átállt a focira, jelenleg az Újpest U17-es csapatának tagja.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 12-i lapszámában jelent meg.)