Furcsa cím, az biztos. Nem én és nem most találtam ki, az 1998-as labdarúgó-világbajnokság Anglia–Argentína nyolcaddöntője után láttam először. Tudósítóként a helyszínen, Saint-Étienne-ben élhettem át, amint már az első félidőben kialakul a 2–2-es végeredmény, majd David Beckham ostoba kiállítása miatt társai a hosszabbítással együtt hetvenöt percet küzdenek emberhátrányban. De így is megőrizték a döntetlent, a reményt, ezért a tizenegyesrúgások előtt a brit tábor David Seaman kapuja mögött, mint egy fohászt, elénekelte a himnuszt, a csapat pedig vigyázzba merevedve csatlakozott a kórushoz. Beleborzongtam az élménybe, hiszen mindazt belesűrítette egyetlen percbe, amiért érdemes élni, sportolni. Persze saját üdvünkre, életünk kiteljesítéséért is, de egymásért, a csapatért, az emberekért, közös eszményekért, a hazáért még sokkal inkább.
Angliának az a siker felmérhetetlenül sokat jelentett volna. Annyi balszerencsét elszenvedve a nyolcba jutás önmagában is, ráadásul Argentínával szemben, a Falkland/Malvin-háború és Maradona 1986-os kezezése után! A büntetőpárbajt azonban 4–3-ra a dél-amerikaiak nyerték meg. A brit kollégák ekkor ötlötték ki a győztes vesztes minősítést, ami egyáltalán nem volt sovány vigasz. Éppen ellenkezőleg. A modern versenysport engesztelhetetlenül eredménycentrikus világában, amikor a coubertini elvet is odáig torzítottuk, hogy csak a győzelem a fontos, részvéttel az ellenfélnek, e különleges alkalommal bebizonyosodott: mégsem csupán az számít, ki győzött, hanem az is, ki méltó a győzelemre.
Akár vesztesként is. Mint az angol labdarúgók, 1998-ban. Vagy mint a magyar férfi kézilabda-válogatott, a 2021-es világbajnokságon, a franciákkal szemben, hosszabbításban odalett negyeddöntő után. Mi is áhítottuk e diadalt, több, a britekéhez hasonlatos okból is. Férfi-vb-n 1986-ban és 1997-ben érte el a legjobb négyet együttesünk, de azóta önnön kicsinysége vagy balsorsa miatt rendre lemaradt róla, a franciákkal szemben pedig nekünk is akad innen-onnan némi elszámolnivalónk. Maradjunk azonban az 1999-es, ugyancsak egyiptomi vb Port Szaíd-i nyolcaddöntőjénél, amelyet az utolsó másodpercben, az őrizetlenül hagyott kapunkba hulló labdával buktunk el 24–23-ra, mert az akkoriban még újdonság gyors középkezdést feledve, fiaink az egyenlítést ünnepelték. Több játékosunk megakadályozhatta volna a gólt, aki leginkább, az utóbb Vass Sándor szövetségi kapitány kérdésére azzal mentegetőzött, hogy nem akarta kiállíttatni magát. Talán érthető, ha tudósításomnak az „Üres fejjel és üres kapuval” címet adtam, és fel nem vetődött sem bennem, sem senkiben, hogy győztes vesztesről elmélkedjen. Sőt, így fogalmaztam: „Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy csak a balszerencse okozta végzetünket, és azzal sem, hogy csapatunk állva halt meg. A helyzet ennél is keserűbb: a franciák győztek ülve.”
Most egészen más a kép. Ez a mai magyar válogatott minden képességét, tudását, szívét és lelkét beleadta a meccsbe, a vb-be; hogy emellett követett el hibákat, azt mondani sem kell, az természetes. A dán–egyiptomi negyeddöntőben mindkét oldalon eszelős, elméleti és gyakorlati hibák hozták vissza a nulláról az ellenfelet, maga Mikkel Hansen őfelsége is eldobta fütty után a labdát az első hosszabbítás végén, egygólos előnynél, két-három másodperccel a duda előtt, így ajándékozva a túlélést jelentő hétméterest a hazaiaknak. Ehhez képest egy kihagyott ziccer, egy belemenés, egy lehalászott keresztpassz semmi. E helyütt nincs is értelme belemenni a szakmai elemzésbe, az elmúlt napokban már sokan megtették, minden lehetséges szempontból.
Ezúttal másról van szó, talán többről is. Az érintettek ezt a többet már első, büszkeséggel vegyes elkeseredésükben, a kiesést követő percekben adott nyilatkozataikban szavakba is öntötték. Bánhidi Bence úgy fogalmazott, „tudtunk harcolni egymásért és Magyarországért”, Gulyás István szövetségi kapitány pedig kijelentette: „Úgy érzem, emelt fővel jöhetünk haza, mert újból sikerült örömet szerezni a magyar embereknek.” Igen, újból, mert a tavalyi Eb-n, a kilencedik hely dacára ez már megvalósult. A lélek akkor némi vándorlás után visszaköltözött férfiválogatottunkba. Ehhez persze kellettek azok a klasszikus sportolói erények is, amelyek, hála e ritka csillagállásnak, a játékosokban és az edzőkben is eredendően megvannak. Még meg sem kell szólalniuk, el sem kell kezdeni játszaniuk ahhoz, hogy ez kiderüljön; már az összekapaszkodáskor, a Himnusz éneklésekor ezt sugározzák a tekintetek.
A legárulkodóbb az, hogy e társaságba kívülről bekerült, honosított kerettagok miként élték meg az egyiptomi napokat. Íme két idézet. Rodríguez Pedro: „Igazi csapat, mi több, család voltunk a vb alatt.” Topic Petar: „Megtiszteltetés volt ehhez a lenyűgöző csapathoz tartozni. Igazi közösséget alkotunk, egymás közötti erős kémiával.” És nem húsz-harminc fő kémiája ez, hanem egészen más nagyságrend. Bánhidit és Gulyást ismét citálva, a tudat, hogy Magyarországért, a hétköznapi emberekért is küzdenek, megsokszorozza az erőt. Hajdan ez volt a leghatékonyabb ösztönző, ám sajnos egyre gyakrabban feledésbe merül.
Ha valamikor, 2021 januárjában igazán érdemes újra felidézni. Mert sport nélkül ugyanolyan szürke hétköznapok sorjáztak volna, amilyeneket lassan egy éve él át az ország, a világ. Se mozi, se színház, se uszoda, se étterem, se kocsma, wellnesshétvége, báli szezon, vendégeskedés ugyancsak törölve. Marad a tévé, amelyből megtudhatjuk, aktuálisan hányan fertőződtek meg a koronavírussal, mennyi a halálos áldozatok száma, hányan vannak kórházban, lélegeztetőgépen. Aki pedig már telítődött a pandémia híreivel, vagy rettegésben élve hallani sem akar róluk, annak menekülési útvonalként maradnak a kibeszélő- és „valótlanságshow-k”, a véletlenül sem tudásalapú vetélkedők. Esetleg még a hűtőszekrény. Ebben a beszűkült tudati és érzelmi állapotban védőoltással ért fel az egyiptomi világbajnokság és a magyar válogatott.
Az pedig már most borzongató, mi vár ránk jövőre ilyenkor. Európa-bajnokság Magyarországon, Budapest új, húszezres sportcsarnokában, remélhetőleg csordultig telt lelátók előtt. Játékosaink is mind azt emelték ki a hozzájuk intézett körkérdésre válaszolva, hogy alig várják már a találkozást e húszezres magyar táborral. És a sportág első, felnőtt magyar világversenyén az elődöknek soha meg nem adatott lehetőséget ki akarják használni. Bodó Richárd egyenesen kijelentette, a döntő a cél, Máthé Dominik még ennél is merészebben mondta: „Tavaly az Eb-n kilencedikek lettünk. Idén a vb-n ötödikek. Újabb négy helyezést még lehet javítani...” Ezekre a fiúkra nem kell, nem is lehet kívülről pakolni a tétet, Szita Zoltán tézise minden tehetséges mimózának szolgáljon örök leckeként: „A nyomás áldás!”
Amikor 2018 kora nyarán a szlovákokkal közösen elnyertük a 2022-es Eb rendezési jogát, egyrészt arról ábrándoztunk, hogy a hazai világverseny a szakágat éppen úgy egészen más magasságba emelheti, mint az 1995-ös női vb. Másrészt attól féltünk, hogy 2022-re nem lesz csapatunk. Hát lesz. Azaz már van.
Most még győztes vesztes. De jövőre győztes győztes válhat belőle.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!