Ő az ETO – Moncz Attila  publicisztikája

Anita semmit sem aludt, nagyon bántja az elrontott hetes. Azt mondja, nincs még egy olyan játékos, akinek ennyire emlékezetes két rossz megmozdulás foglalná keretbe a pályafutását. Szerintem sincs... És ilyenkor nem azt nézi, mi az, amit elért, mi az, amit neki köszönhetek, köszönhetünk, hanem csak ez bántja. Ilyen. Mindig nyerni akart.

Vincze Ottó, Görbicz Anita életének párja, gyermekének édesapja talán megbocsátja nekem, hogy közzéteszem a beszélgetésrészletünket, amit egy hete a női kézilabda Bajnokok Ligája bronzmeccse, a Győr–CSZKA Moszkva találkozó után folytattunk. Igazából itt akár abba is lehetne hagyni, hiszen az előző ötszáz karakterből simán meg lehetne alkotni az immár visszavonult magyar irányító „örökségét”, nem kell ahhoz hétezer. Ami meg egy másik aspektusból nevetségesen kevés. Ennyibe még az sem férne bele, hogy meccsről meccsre leírjam, ki ellen jött össze a válogatottbeli 1111, illetve az ETO-ban elért csaknem 4000 gólja.

És mégis, neki ilyen karrier alkonyán először a Franciaország elleni, 2003-as vb-döntő (amelyen 52:34 percnél még 25–18-ra vezettünk), valamint a Bresttel szembeni 2021-es BL-elődöntő jut az eszébe. De nem az azokon szerzett négy, illetve két gól, az elsőn kiosztott sok gólpassz, nem a vb-döntőn az utolsó percben kétgólos előnynél kiharcolt taktikai fault, majd egy, talán csak az izlandi bírók szerint nem szabályos gól. Hanem a francia válogatott ellen hét másodperccel a vége előtt, 28–27-es vezetésnél eladott labda, a „dudaszóban” elkövetett, hetest hozó szabálytalanság, illetve a Bresttel szemben az utolsó perc nyitányán, szintén „plusz egynél” elrontott (ha úgy tetszik, Sandra Toft által bravúrosan hárított) büntető. Ha nincs ez a kétszer egy perc, talán két arannyal lenne gazdagabb, de meggyőződésem, ezek a hibák is kellettek-kellenek ahhoz, hogy az lett, az legyen, aki. A világ valaha volt egyik legjobb játékosa, illetve reményeim szerint remek sportvezető. Hajtotta-hajtja a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, sokkal többet tud ennél, nem szabad (sőt, kifejezetten tilos) csak e 120 másodperc alapján megítélni.

Hanem például az alapján, hogy a Győr az ő 1999-es bemutatkozása előtt két bajnoki címet nyert, mást nem. Azóta még 13 bajnoki arannyal, 15 Magyar Kupa-győzelemmel és öt Bajnokok Ligája-diadallal gazdagodott a gyűjteménye. Francesco Tottiról mondták egyszer, hogy „Francesco Totti nem nagyobb a Románál. Ő a Roma.” A világklasszis támadónak 25 év jutott a „farkasoknál”, Anitának eggyel kevesebb a Győrben, de veszem a bátorságot, és megkockáztatom: ő sem nagyobb a Győrnél. Ő a Győr. Mert neki nem az volt a feladata, hogy a térképen tartson egy már ott lévő, korábban BEK-döntőt is játszó csapatot, hanem fel kellett neki raknia az ETO-t a térképre, ott kellett tartania, aztán a világ alighanem jelenlegi első számú női kézilabdabrandjévé kellett tennie. Természetesen nem egyedül, hiszen ebben többek között benne volt Pálinger Katalin, aztán idővel Katrine Lunde, Heidi Löke, Eduarda Amorim vagy éppen napjaink talán első számú sztárja, Stine Oftedal munkája is, de mindennek az alfája és ómegája Görbicz Anita volt. Klubszinten kizárólag Győrben játszott, pedig hajdan a Viborg biankó csekket dugott az orra alá, a spanyol klubkézilabda rövid fénykorában a Valencia akarta vinni, aztán ő mindig maradt. Nyilván megfizették, megbecsülték, de az „egy ember, egy csapat, egy szív” alaptételét ő sohasem kérdőjelezte meg. Óriásit fordult a világ azóta, hogy hajdan el kellett magyarázni, hol van Győr, illetve hogy ott bizony magas színvonalon lehet kézilabdázni, egészen addig, hogy ma már nem Bartha Csaba klubelnöknek kell játékosokat keresnie, hanem hozzá érkeznek az ajánlások. Ennyit (is) ért Anita mágiája.

Meg annyit is, hogy ma már nem kell böngészni a Kisalföldet a hirdetés miatt, vajon hol és mikor tart toborzót az ETO. Ahogy emelkedett Görbicz (és a Győr) csillaga, úgy akarták egyre többen követni a példáját. Idővel már nem csupán a Balázs Béla iskola tartott toborzót, hanem a klub környékén igazi szatellitrendszer alakult ki. Együttműködések, partneriskolák jöttek, nem egy és nem kettő a királynő vonzereje miatt. Mert a gyerekek a Magvassyban, az Audi Arénában és a tévében csillogó klasszisra akartak hasonlítani. Sajnos semmiféle statisztika sincs arra, hogy hányan fertőződtek meg miatta a kézilabdával, de ha majd egyszer mérleget vonunk, ezt se felejtsük el bekönyvelni a „pozitív” oldalra. Saját példáimból tudom, ez nem panelszöveg, hanem tény. Nem csupán családtagok, de barátok példája is mutatja. Győrtől 25 kilométerre nőttem fel, és még az idén is volt olyan barátom, aki felhívott azzal, hogy segítsek a lányának bejutni az ETO-ba, mert „...olyan nagy játékos akar lenni, mint Görbicz Anita”. Természetesen nagyon keveseknek adatik meg, hogy akár csak az első osztályig is eljussanak közülük, de lehet, a le- vagy kimaradók később az élet más területéről érkezve kerülnek szoros kapcsolatba a kézilabdával. Szponzorként, szurkolóként, vezetőként. Nélkülük ugye szintén nem lehet létezni.

De ugyanúgy nem lehetett létezni pofonok nélkül sem. Azokból is jutott neki bőven, nem csupán a bevezetőben említett két mérkőzésen. A pályán kapott valós csapásokat (élén az őt lefejelő, Zidane bravúrjai­ra törő Knezsevicsével vagy Raicsevicsével, ki hogyan ismeri) hagyjuk is, azok általában a sportág velejárói. Na de az, hogy az ETO-nak egymást követő hét, neki meg hat elveszített döntőn kelljen megtanulnia, miképp kell nemzetközi kupát nyerni... Próbálkoztak becsülettel, legyen szó EHF-kupáról, KEK-ről vagy Bajnokok Ligájáról. De sehol semmi. Pedig többször is nagyon közel jártak hozzá, legközelebb talán 2006-ban, a KEK-ben. Akkor Podgoricában, a Buducsnoszt otthonában 25–25 lett az első felvonás, itthon, a Magvassy-csarnokban pedig a meccs előtt őrült állapotok uralkodtak. Még a sajtós asztalok egy részét is elfoglalták a szurkolók, én speciel a kispadhoz közeli tornapad végén kaptam helyet, de nekem legalább volt akkora szerencsém, hogy bejuthattam. A csapatnak már kevesebb jutott a mázliból, háromgólos vereség és az ötödik elbukott kupadöntő maradt a végére. Aztán volt olyan finálé, amelyben Görbicz 12 gólt lőtt (megint a Buducsnoszt ellen, a 2012-es döntő első felvonásán), de nem az ETO-é lett a kupa. Nagy trófea akkor került először Győrbe, amikor már mindenki lemondott róla. Merthogy a 2013-as BL-elődöntő visszavágóján, kilenc perccel a vége előtt a meccsen hattal, összesítésben pedig néggyel vezetett a Valcea. A végén összesítésben eggyel nyert az ETO, hogy aztán néhány héttel később megkezdje európai regnálását. Azóta a zöld-fehérek ötször nyerték meg a BL-t, mindenki más összesen háromszor.

Beköszöntött az aranykor. Győr a női kézilabda fővárosa lett, az addig is királynőként tisztelt Görbicz Anitából koronás királynő lett. Nem érdemes azon gondolkodni, Anita tette-e naggyá a Győrt vagy a Győr Anitát, együtt értek a csúcsra. És hogy továbbra is ott maradjanak, közösen tehetnek érte. Csak már nem játékos, csapat, hanem sportigazgató, csapat leosztásban. Ha az új szerepkörében is ugyanúgy megtalálja a zseniket, ahogyan a pályán, mondjuk, Heidi Lökét, illetve, ha ott is ugyanúgy hozza nyolc kiírásonként az öt Bajnokok Ligája-trófeát, nagy baj nem lehet.

Legfeljebb annyi, hogy akkor meg kell találni azt a kosztümjét, amelyiket a 13-as mez mellé fel lehet húzni az aréna tetejére.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!