A harmadik út – Ballai Attila publicisztikája

Némelyek szerint Skandináviában, a majdnem örök fagy és a féléves éjszaka birodalmában – a további sztereotípiákat hagyjuk is –, a férfiember előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik járhatatlan. Poénnak jó, túlzásnak közepes, de annyiban mindenképpen téves, hogy a harmadik út is létezik: a kézilabda. Ezt igazolja a ma Budapesten záruló Európa-bajnokság is, amelynek első hat helyezettje között ott van két, népességét, súlyát tekintve kontinentális és sportági nagyhatalom, Spanyolország és Franciaország, valamint négy skandináv nemzet. A 10.2 milliós Svédország a lélekszám alapján az európai rangsorban a 17., az 5.8 milliós Dánia a 25., az 5.3 milliós Norvégia a 28., a 350 ezres Izland a 45. Közepes és kis nációk, kézilabdában azonban óriások. Az eddig megszerezhető 28 Eb-aranyból nem kevesebbet, mint 17-et söpörtek be, nyolcat a norvég nők, négyet a svéd férfiak, ötöt a dánok, náluk hármat a lányok, kettőt a fiúk. Mielőtt azt gondolnánk, életük mindenféle labda bűvöletében és bűvölésével telik, tegyük hozzá, hogy kosárlabdában északi válogatott soha egyetlen Eb-érmet sem nyert, még a közelében sem járt, míg röplabdában a svéd férfiak csíptek el egy ezüstöt 1989-ben, kapitális meglepetésként, házigazdaként.

A kézilabda tehát kimagaslik a többi csapatsport közül, ők pedig kimagaslanak a kézilabdában. Mint a számok is jelzik, döbbenetes fölénnyel, dominanciával. Ennek okait kutatjuk alább, de nem azért, hogy valamiféle általános, követhető, adaptálható recepttel szolgáljunk. Mert bár egyesek hajlamosak azzal áltatni magukat, hogy ez lehetséges, szerintem nem. Kizárható, hogy életünk minden szegmensét közép-európai módon éljük – így dolgozzunk, szórakozzunk, érezzünk, gondolkodjunk, vagy éppen ne gondolkodjunk, együnk, közlekedjünk, készítsünk adóbevallást –, csak éppen az edzésen, a mérkőzésen lényegüljünk át hirtelen skandinávvá. Ilyen nincs, nem is lesz. Akaratlanul is ezt támasztotta alá az izlandi sportminiszter – nem ez a pontos titulusa, de illessük ezzel –, aki Budapesten szurkolta végig a csoportmeccseket, és amikor megkérdezték tőle, mitől ilyen jók, büszkén felszegte a fejét, és rávágta: mert vikingek vagyunk! Habár ez részben túl egyszerű, részben túl misztikus magyarázat, személyes benyomásaim alapján mégis van benne valami. Hogy mást ne mondjak, egyszer, Reykjavíkban egy májusi napon kimentem a városi strandra, mert „kánikulát” ígértek; fel is kúszott a hőmérséklet 14 fokig, ám a helyiek lazán, vidáman sütkéreztek egy szál gatyában, bikiniben. Több mint hússzor jártam Skandináviában, de északi embert nemigen láttam még fázni, reszketni, összetörni, elbizonytalanodni, magát sajnáltatni, egyáltalán, gyengének, esendőnek mutatkozni. Aki oda született és hetedíziglen harcban áll az elemekkel, az nem inoghat meg. Még akkor sem, ha a vb-döntőben az ő elszórakozott ziccere miatt veszít a favorit csapata. Így történt Dániával és Anja Andersennel 1993-ban, ám a világ valaha volt legvirtuózabb női kézilabdázója egy órával a meccs lefújása után már azt taglalta, hogy ez játék, ő szórakoztatni akarta a közönséget, és ez sikerült is. Játék helyett élet-halál volt a tét, amikor Christian Eriksen dán válogatott labdarúgónak megállt a szíve a tavalyi Eb finnek elleni koppenhágai mérkőzésén; az iszonyat pillanataiban is hátborzongatóan hatott az a fegyelem és rendíthetetlenség, ahogyan a társak reagáltak. Visszatérve a kézilabdához, aki képes felidézni Kjersti Grini norvég extraklasszis alakját, az tudja, úgy száguldott át a pályán és az ellenfélen, mintha a skandináv mondavilágból lépett volna elő Odin főisten közvetlen leszármazottjaként.

Hétköznapibb fogódzókat keresve, megint a zord éghajlathoz jutunk. Aki a zimankóban egyszerre vágyik közösségre és melegségre, annak szinte természetes útja vezet valamely sportlétesítménybe. (Vagy, visszatérve bevezetőnkhöz, a kocsmába, ezért az északiak ivásban is rendkívüli teljesítményre képesek.) Ahol aztán a fél életét eltölti. Az eleve tehetségesnek ezért szinte „testrészévé” válik a labda, a kissé sutácska pedig minden megtanulható elemet tökéletesen elsajátíthat. Mint Heidi Löke. Igen, bármilyen meglepően is hangzik, az elmúlt másfél évtized meghatározó beállós klasszisa. Az interneten sokáig fellelhető volt a felvétel a kezdeti, gyermeki próbálkozásairól, ami már-már paródiának tűnt, ő maga is állítja, hogy serdülőkorában keze-lába összeakadt. Aztán megtalálta azt a posztot, amelyen a kiemelkedéshez a legkevesebb adottság és a legtöbb szorgalom szükséges. Katrine Lunde indulásáról nincsenek hasonló információink, de arra emlékszem, hogy 2010 szeptemberében mivel ejtette ámulatba akkori klubja, az ETO vezetőit. Világkupát rendeztek Dániában, és a tornán részt vevő magyar játékosok a következő hét hétfőjére pihenőnapot kaptak. Éltek is vele, dacára annak, hogy már csütörtökön befejezték a vk-t, mert nem jutottak tovább a csoportból. Ellentétben Lundéval, aki vasárnap döntőt játszott, a másnapi tréningre pedig betoppant Győrbe. Azt sem tudták, hogy ért oda addigra, ő csak annyit mondott, jött edzeni. Márciusban tölti be a negyvenkettőt, jelenleg szülővárosa, Kristiansand csapata, a BL-címvédő Vipers kapusa. De említhetjük az ETO mai északi menőit is. A dán Anne Mette Hansent, aki nem táncoltatja a fülén a labdát, e tekintetben a nagy elődök nyomába sem ér, viszont mint sokszor máskor, a tavalyi, decemberi vb-n is szinte kizárólag abból lőtte a góljait, hogy lábbal simán megverte, túlfutotta a mieinket. Vagy a norvég Stine Bredal Oftedalt, aki a közelmúltban, az egyik meccs előtt, bemutatásnál „óvatlanul” megfeszítette a combizmait, és az arról készült kép alapján azt hinnénk, súlyemelő-világbajnok. A norvég játékosok egyébként a győri klubedzés végeztével rendre ott maradnak a csarnokban, és elvégzik a számukra külön előírt válogatott programot is. Erre persze megint megkérdezhetnénk, a magyarok miért nem, de legyünk méltányosak: a norvégokon kívül ezt senki más nem csinálja a földkerekségen.

A harmadik, a másodikkal szorosan összefüggő sikertényező az elitképzés. Amikor 1995-ben interjút készítettem az izlandi labdarúgó-válogatott másodedzőjével és nem túl eredeti módon megkérdeztem, alig valamivel több mint háromszázezres népességből hogyan nevelnek ilyen futballistákat, azt felelte, hogy a kicsi merítési lehetőség hátrány is, de előny is. Előny azért, mert minden tehetségre, ígéretre jut elegendő idő, figyelem, szakember – és nemcsak a sport, hanem a kapcsolódó szakterületek mindegyikén is. Az ő hálójukon egyetlen „aranyhalacska” sem csúszhat át, mindenkinek fenn kell akadnia, és mindent meg kell tanulnia.

Nem utolsósorban olyan edzőktől, akik nem rettegnek percenként attól, hogy eredmény hiányában menesztik őket. Még a csúcson sem. A svéd férfi kézilabda világhódító időszakában Bengt Johansson 1988 és 2004 között tizenhat esztendőn át látta el a szövetségi kapitányi tisztet, csapatát utána, róla nevezték Bengan Boysnak. A norvég nőknél Marit Breivik 1994-től 2008-ig dirigált, az első olimpiai bajnoki diadal után adta át a marsallbotot Thorir Hergeirssonnak, aki már 2001 óta mellette dolgozott asszisztensként és ma is ő a kapitány. A 2003-as vb-n Breivik óriásit bukott, mert az ukránokat lebecsülve a második sorát játszatta ellenük, és mire észbe kapott, már késő volt. Kikaptak, később emiatt nem jutottak be a legjobb négybe és ennek folyományaként lemaradtak az athéni olimpiáról is. Ám amikor arról faggattam a norvég vezetőket, mi lesz Breivikkel, azt felelték: mi lenne, semmi, ő a legjobb edző, a legalkalmasabb kapitány, most nagyot hibázott, de ettől még a lényeg nem változik.

Vigyázat, akik ennek olvastán – legyenek szakmabeliek vagy újságírók – bólintanak, hogy igen, ez így helyes, itthon is így kellene, egy-egy csalódásunk után rendre azonnal nekiszegezik a kapitánynak, lemond-e, a szövetség döntéshozóinak pedig azt, lesz-e váltás.

Szóval csak nyugi, ne akarjunk skandinávok lenni. Tanulhatunk tőlük, de nem mindent. Nem is kell. Nekünk megvolt a mi utunk, és az is a csúcsra vitt. Nem tűnt el, csak mi tértünk le róla.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!