Otthon, édes (?) otthon – Moncz Attila publicisztikája

Más volt csütörtökön úgy elindulni az új budapesti kézilabda-arénába, hogy az est fénypontjaként nem egy dán–magyar, hanem egy dán–izlandi várt rám a férfi kézilabda Európa-bajnokságon. A játék és úgy általában a sport szeretete természetesen hajtott kifelé, de nem volt meg az az energiatöbblet, amit a mieink jelenléte okozott. Szurkoló vagyok, nem szakember, így a legtöbb miértbe nem akarok belebonyolódni, sportszakmai véleménytől, esetleg politikai hovatartozástól függően megtették-megteszik ezt helyettem jó néhányan a szélsőjáték elemzésétől kezdve a háromtagú szakmai stáb létjogosultságának firtatásán keresztül a nevelőmunka minősítéséig.

Ami engem igazán megfogott, az Lékai Máté nyilatkozata volt. „Elég abból, hogy mindenki nyomásról beszél, egyszerűen csak győznünk kell, tök mindegy, hol és kivel játszunk. Nem lehet teher, ha húszezer hazai néző előtt kézilabdázol” – mondta a magyar válogatott és a Telekom Veszprém irányítója. Bevallom, pozitív értelemben elfogult vagyok Mátéval, részben sportemberi léte (Istenem, de járna már neki egy Bajnokok Ligája-győzelem...), részben pedig emberi mivolta (kevés embernek fontosabb a közönség szeretete, és keveseknek kell annyit küzdeniük ezért, mint neki) miatt. Kevés hálásabb interjúalany akad nála, nem csupán azért, mert nem kell szinkronizálni, hanem azért is, mert még közvetlenül a meccsek után is képes „tartalommal megtölteni” a neki rendelt időt. Nem mellébeszéléssel, sablonokkal, hanem őszinteséggel. Ahogyan most is.

Nagyon sok minden elhangzott, miért estünk ki, legyen az a hollandok elleni balul sikerült rajt vagy éppen a sokak szerint furcsán fújó Andreu Marin, Ignácio García Serradilla kettős. Húszezer ember reakciói bevihetik az embert az erdőbe, a helyszínen én is mondtam rájuk ezt-azt (majd egy üzenet, illetve az ismétlés megtekintése után összességében bocsánatot tudtam kérni magamban tőlük), de – ha csak az utolsó két percet nézzük – nem ők lőtték lábon hetesből Björgvinn Pall Gustavsson kapust, nem ők léptek rá ziccerben „teli talppal” a vonalra, és nem ők kapkodták el a néhány órára még biztosan életben maradást jelentő döntetlenhez vezető lövést. Hanem mi. És itt térnék vissza Lékai szavaihoz, aki helyretette mindazokat, akik a hazai közönség jelentette támogatást nyomásként élték meg, és ezt jelölték meg a kudarc egyik okaként. Holott legkésőbb a rendezési jog 2018-as elnyerése óta lehetett tudni, 2022 elején húszezer tomboló magyar próbálja meg győzelmekbe hajszolni a csapatot. Három és fél év alatt ezzel, adott esetben a tudományt segítségül hívva, meg lehetett, de inkább meg kellett volna barátkozni. Nem vagyok szakember, nem a pszichológia a kedvenc területem, ettől még bajnak érzem, hogy a szövetség oldalán fellelhető stáblistában a kapitánnyal együtt öt edzőt, két masszőrt, valamint egy-egy orvost és videóst tüntettek fel, „lélekdoktort” viszont egyet sem.

Holott tanulmányok sora mutatta (és alighanem majd mutatja) ki, a hazai pálya előnye nem frázis, hanem létező fór. Még ha magasabb szinten sokkal kevésbé tetten érhető, mint alacsonyabb osztályokban. Egyszerűen azért, mutatott rá a The Guardian című brit lap egy felmérésben, mert a versenyrendszer piramisában felfelé haladva egyre kvalifikáltabb játékosokkal és bírókkal találkozhatunk, akik könnyebben alkalmazkodnak szokatlan helyzetekhez. Rájuk már sokkal kisebb hatást fejt ki (ha egyáltalán bármekkorát is kifejt) az a hazai szurkolói attitűd, amely szerint az ő támogatása, lojális magatartása is kell a sikerhez, nota bene, tizenkettedik emberként ő is ott van a pályán.

Több korban, több helyszínen, több kutató is vizsgálta, a közönség milyen befolyással lehet az eredményre. Stephen F. Barsky és Barry Schwartz már 1977-ben megmutatta, baseballban a hazai pálya előnye (így a győzelem valószínűsége) kilenc százalékkal nő, ha 20 százalék alattiról 40 százalék felettire ugrik a létesítmény kihasználtsága. Garry A. Agnew és Albert V. Carrón több sportágat figyelembe vevő, 1994-es kutatása szerint a közönség létszámának növekedésével emelkedik a hazai siker valószínűsége is. Alan M. Nevill és Roger L. Holder 1999-ben, illetve Thomas Dohmen 2008-ban pedig már azt vizsgálta, a publikum képes-e hatással lenni a játékvezetők döntéseire. És mindkét esetben arra jutottak, a bírók döntetlennél, illetve kis hátrány esetén hajlamosak a közönség által támogatott csapat javára dönteni.

Ezt egyébként egy angol Premier League-kísérlet is alátámasztja. Az 1998–1999-es idényben negyven futballbíróval megnézették a Liverpool– Arsenal rangadót, úgy, hogy a résztvevők fele hallotta a közönségzajt, a másik fele nem. A szurkolást érzékelők sokkal kevésbé fújták be a hazai játékosok által elkövetett szabálytalanságokat, mint a találkozót laboratóriumi körülmények között néző kollégáik. A kutatók erre azt mondták, a játékvezetők így tartanak pajzsot maguk elé a lelátó népével szemben. A Guardian ezzel kapcsolatban megkérdezte Jeff Winter, egykori élvonalbeli angol bírót is: „Csak a magam nevében beszélhetek, sohasem éreztem, hogy befolyásolt volna a közönség. De ki tudja, tudat alatt mi történt... Ha az Old Trafford­ban rádiót hallgatsz, olyan, mintha a háttérben szólna a rádió. Háttérzene. Sokan azt mondják, az Old Traffordban kevesebb tizenegyest fújnak be az MU ellen. De azt nem veszik figyelembe, hogy az MU otthon jórészt az ellenfél térfelén van.”

A hipotézisek felállításakor azonban nem csupán ezt szokták kihagyni, hanem például azt is, hogy a játékosok hozzáállásában is lehet különbség attól függően, hogy hazai vagy idegenbeli mérkőzésen lépnek pályára. Angliában az U19-es futballcsapatok körében végeztek tesztoszteronszint-felmérést: az edzések előtt nem volt különbség a számokban, viszont közvetlenül a mérkőzések előtt az otthon mért értékek 40 százalékkal magasabbak voltak, mint az idegenbeliek, ha pedig közvetlen rivális jött szembe, 67 százalékra ugrott a differencia. Az új évezred elején már azt is kimutatták, ha van szurkolói zaj, a bírók 15.5 százalékkal kevesebb hazai faultot fújnak be a szükségesnél, illetve, hogy a fedett pályán játszó csapatok 10.5 százalékkal több mérkőzést nyernek meg otthon, mint idegenben, míg szabadtéren ez az érték csak 7.2 százalék. Bent nő a szurkolói hatékonyság, különösen akkor, ha a lelátót és a játékteret nagyon kis távolság választja el egymástól. (Ez egyébként kimutatható a futópályás és a korszerű futballstadionok terén is.) Sőt, már azt is lehet tudni, hogy az amerikai major sportokban hat-kilenc hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy lehessen klasszikus hazai pályáról beszélni, ennyi idő szükséges a megfelelő akklimatizációhoz.

Amit viszont egyelőre lehetetlen számszerűsíteni, az a Covid hosszú távú hatása. Ezzel kapcsolatban Deniz Aytekin nyilatkozott a Kicker német sportmagazinnak, ő vezette ugyanis az új kor első zárt kapus Dortmund–Schalke rangadóját. „Biztos, hogy hiányzott valami, olyan volt az egész, mintha semmi köze sem lenne a futballhoz. A pulzusmérőm is sokkal alacsonyabb értékeket mutatott. Évek óta hatalmas érzelmeket éltünk át, akadtak rajongók, akiket személyesen ismertünk, most meg üresség volt. A labdarúgó-mérkőzés nem csupán egy újabb sportverseny, amelyen két csapat méri össze egymással a tudását, hanem közösségi melodráma is, amelyben a közönség is szerepet játszik, és alakíthatja a cselekményt. Talán ezért olyan addiktív a futball.”

És még jó néhány sportág. Nálunk speciel a kézilabda biztosan dobogós, ezért is volt kár elszalasztani az esélyt. Nem nóvum, hogy a rendező nem lesz ott a legjobb négy között: 15 kontinenstornából ez már a kilencedik, amelyen egyik házigazda sem jut be az elődöntőbe. Ettől még fáj, hogy nem éltünk az eséllyel, hiszen a sikerhez szükséges, a tudomány által vizsgált előfeltételek döntő többsége rendelkezésre állt. Viszont a hat-kilenc hónap hiányzott. Örök optimistaként azt mondom, két év múlva a női Eb-n már az is meglesz. A többi rajtuk a pályán és rajtunk a lelátón múlik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!