Drágán csattan az ostor – Malonyai Péter publicisztikája

Nagy port vert fel a győri női kézilabdázók leköszönő elnökének ügye. Bartha Csaba három-három BL-, bajnoki és Magyar Kupa-elsőség után távozik, az elnökség pedig 80 millió forint körüli végkielégítést szavazott meg neki.

Ez volt az első hír, kiegészítve azzal, hogy Morvay László, a Győri ETO ellenőrző bizottságának tagja vétót emelt, kérte az ügy újratárgyalását, mondván, az elnökség tagjai nem kaptak semmiféle előzetes információt, másrészt a város képviselőinek szavazata nélkül hozott döntést a testület.

Jogvégzett polgárként abból indulnék ki, hogy az elnökség megszavazta Bartha végkielégítését. Ami a 80 millió forintot illeti, felszólalásában Morvay úr – nem mellesleg az egyik önkormányzati bizottság külső tagja – az összeg nagysága miatt is kéri az újratárgyalást az ügyben, amelyben – erre nem érkezett cáfolat – az első hír szerint döntés született.

Nyolcvanmillió. Szép summa, messze áll a hétköznapjaimtól. Ezzel együtt a sportról lévén szó nem érdemes felkapni a fejünket.

Kezdem a sort magasan. Amikor Sepp Blatter kénytelen volt megválni a FIFA-elnöki pozíciójától (2015), nem utolsósorban a szervezetnél feltárt korrupciós botrányok miatt, a körülmények senkit sem érdekeltek, megbízható források szerint 13 millió euróval lett (még) gazdagabb. Vagy Antonio Conte, aki 2019-ben, már az Internazionale edzőjeként, 20.2 millió eurós évi szerződés birtokában még zsebre vágott 9.8 milliót a Chelsea-től – végkielégítésként. De Ronald Koeman sem járt rosszul, amikor tavaly novemberben kénytelen-kelletlen elhagyta a Barcelonát, 12 millió eurós végkielégítés járt neki. A klub szerette volna lealkudni az összeget, ám Koeman válasza elutasító volt: „Ez egy szerződés, melyet mindkét fél aláírt” – tudatta ügyvédjén keresztül, erre pedig nincs apelláta.

Legfeljebb kibúvó akad. José Mourinho úgy szerződött 2010-ben négy évre a Real Madridhoz, hogy a megállapodás záradéka szerint két év után a felek felülvizsgálhatják szándékukat – magya­rán a klub is mondhat nemet a folytatásra, végkielégítés nélkül. Nos, Mourinho nem két esztendő után, de korábban (2013) távozott – 10 millió euróval a zsebében.

A végkielégítésnél – és ez fontos – nem csupán a pénz áll a középpontban. A megegyezésnek legalább olyan fontos része, hogy a kedvezményezett tartsa a száját. Ne tudja meg ország-világ, mi folyik a háttérben, az irodában, az öltözőben. Jellemző eset erre Fehér Csabáé. A korábbi újpesti, majd Hollandiában profiskodó futballista kapott volna végkielégítést, amikor felhagyott az utánpótlás irányításában vezető állásával az MLSZ-ben, ám távozása körülményeiről azt kellett volna kommunikálnia a külvilágnak, amit Barczi Róbert sportigazgató akart. Erre nem volt hajlandó, mint a Nemzeti Sportnak elmondta: „A közös megegyezéssel végkielégítés is járt volna, de ezt az ezzel járó előre egyeztetett kommunikáció miatt köszönettel visszautasítottam, a végkielégítés összegénél többet ér nekem, hogy elmondhassam, miért állítottak fel.” A részletek nem ide tartoznak, az viszont igen, hogy nem csupán a pénz a fontos – az önérzet is.

És ezzel hazaérkeztünk, ahol nem csupán létezik, hanem létezett is a műfaj. Már ezelőtt 110 esztendővel is, amikor a Királyi Magyar Automobil Club igazgatóságának és választmánynak együttes ülésén ifjabb Krisztinkovich Béla titkár állásáról lemondott, mert egy előkelő automobilgyár képviseletét vállalta el. A választmány végkielégítésül egyévi fizetését szavazta meg.

Ami a futballt illeti, 1927 júliusában a Hungária úgy szerződtette Hirzer Ferencet, hogy rögzítette: ha legalább három év elteltével barátságban válnak el, a játékos háromezer pengő végkielégítést kap, ha öt évig tart a kapcsolat, búcsújátékot szerveznek neki, és a bevétel az övé. És ha már 1927-nél tartunk, Puskás „Öcsi” édesapja, még Purczeld Ferencként ebben az évben vált meg a Vasastól. „Kiveszi végkielégítését a MÁV-tól s a Kispesthez szerződik, ahol a városházán is munkaalkalmat nyújtanak neki” – írta a Nemzeti Sport.

Kacifántosabb eset dr. Sárosi Györgyé. A Fradi (világ)klasszisa 1942-ben visszaamatőrösítését kérte, s a Ferencvárostól 10 ezer pengő végkielégítést vett fel. Ez azért már jelentős összeg, mai áron 55 millió forint. Egyértelműen üzleti akció volt, hiszen ekkor már végzett jogászként a BSZKRT alkalmazásában állt, volt tehát állása. S persze az, hogy amatőr lett, nem zárta őt ki a jutalmakból és a költségtérítésekből.

A háború után leginkább átvitt értelemben használták a végkielégítés kifejezést. Így amikor Csetényi Csaba, az MTK bekkje 1977-ben visszavonult, úgy búcsúzott, hogy neki az volt a végkielégítés, amikor 1976 őszén KEK-meccsen legyőzték idegenben a Dinamo Tbiliszit, s százezer néző tapsolt nekik. Rapp Imrének, a kor egyik legjobb kapusának pedig az, hogy 1973-ban, a Népstadionban egy tét nélküli meccsen (NDK: 0–1) végre a válogatottban védhetett.

Persze ne gondoljuk, hogy a hetvenes években a futballedzők nem kaptak semmit, amikor kirúgták őket. A Népsport a témáról szólva felteszi a kérdést: miért éri meg nekik, hogy jönnek-mennek, vállalva, hogy idő előtt kell távozniuk? A válasz: „A jövedelemért, amely magában hordja a kockázatot. Nem ritka a miniszteri fizetéssel vetélkedő edzői juttatás. Szándékosan nem írtuk, hogy munkabér, mert az edzői munkabéreket korábban is rendelkezés szabályozta, s csak annak kijátszásával lehetett ilyen magas jövedelmekhez jutni. (...) Még az anyagi gondokkal küzdő kluboknak is van arra pénzük, hogy az edzőt kielégítsék, s több hónapi, akár évi fizetését is folyósítják, csakhogy megszabaduljanak tőle. Persze, az utód fizetését is előteremtik. Ez már egy külön téma, a könyvelési manőverek témája.”

Fél évszázad elteltével is érvényesnek tartom a megállapítást, azt pedig logikai bukfencnek, hogy az edzőt nyilván azért rúgják ki, mert a csapattal nem tudott az egyről a kettőre jutni, kudarcot vallott, erre még meg is jutalmazzák busásan.

Vannak persze furcsa esetek is, ráadásul jogilag szabályosan. Amikor az osztrák válogatott labdarúgó, Heimo Pfeifenberger 1992-ben, elégedetlen lévén klubja, a Rapid Wien szerződéshosszabbítási ajánlatával, jobb pénzért Salzburgba szerződött, még végkielégítést is kapott, mert az osztrák munkajogi szabályozás szerint ha valaki háromévi folyamatos tevékenység után távozik, jár neki a munkáltatótól. A Rapid pedig fizetett, mint a katonatiszt. Az osztrák módi rendben van – általában. Csak éppen a futballban az átlaghoz képest olyan horrorjövedelmek voltak és vannak, hogy morálisan más a súlya az eseteknek.

Ami a nálunk honos szabályozást illeti, a Munka törvénykönyve (2012. I. tv., 77. §. 5. bek.) kimondja, hogy nem jár a végkielégítés, ha „a felmondás indoka a munkavállaló munkaviszonnyal kapcsolatos magatartása vagy a nem egészségi okkal összefüggő képessége”. A mi labdarúgásunkban a magatartás még lehet megítélés (és pereskedés) kérdése, ám a képesség aligha, hiszen az ígéretek kontra eredmények vitában minden tétel fehér vagy fekete, kirúgáskor egyértelműen fekete. Csodálom, hogy oly profi klubjaink oly profi vezérei még nem szúrták ki ezt a passzust. Azaz...

Nem is csodálkozom olyan nagyon.

Kinek nincsenek féltve őrzött titkai?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!