Gátak és szakadások – Ballai Attila publicisztikája

Hogy lesz-e gátszakadás a novemberi női kézilabda Európa-bajnokságon, azt még nem tudni. Egyre kevésbé valószínű. A keresztszalag-szakadás ellenben sajnos már biztos. Mármint Háfra Noémié. Pedig sokak várakozása szerint éppen a gátszakadás ideje érkezett el; az, hogy a 2018-ban junior-vb-aranyérmes magyar válogatott – a reklámszöveg után szabadon – ígéretből bizonyossággá érett játékosai berobbanjanak, bezúduljanak egy felnőttvilágverseny elitjébe.

Én magam e tekintetben négy éve sem voltam hurráoptimista, most sem vagyok. Igaz, egyre kevesebben azok. A 2018. júliusi, debreceni vb két hete, a nyolc mérkőzésen született nyolc hazai diadal, a döntőben a norvégok feletti 28–22 bűvölete idején persze másként volt. Akkor is úgy gondoltam azonban, hogy a vb-elsőség sok mindenre remény, ám semmire sem garancia, mert a „nagy” válogatott valójában az „U35-ös” csapat, amely tíz-tizenöt évjárat javát ötvözi, és egy-két esztendő felhozatala semmiképpen sem helyettesítheti tízét, tizenötét. Példaként a 2001-ben junior-vb-ezüstöt nyerő, Görbicz Anita, Vérten Orsolya, Mehlmann Ibolya, Nagy Ivett, Szrnka Hortenzia fémjelezte generáció pályafutását idéztem fel; Görbicz már a 2003-as felnőtt-vb-ezüst részese lehetett, a többiek fokozatosan nőttek bele a 2005-ös vb-bronzba, a 2007-es 8. helybe, de 2009-ben már kiszorultunk a nyolcból, 2011-ben pedig a vb-re sem jutottunk ki. Ekkor vizionáltam a kezdetben gátszakító hullámot, amely fokozatosan elcsendesült, végül elült.

Most itt az új hullám. Tetején a négy éve junior, jelenlegi felnőtt szövetségi kapitánnyal, Golovin Vlagyimirral, vele egy hajóban, azaz az Eb-re készülő, bő keretben az akkori győzők közül a szélen Fodor Csengével, Márton Grétával, Faluvégi Dorottyával, beállóban Pásztor Noémivel és Tóvizi Petrával, átlövőben Klujber Katrinnal és Kácsor Grétával. Ha hozzávesszük, hogy az ugyancsak 2018 nyarán ifi vb-döntőt vívó – és azt az oroszokkal szemben 29–27-re elveszítő – Kuczora Csenge, Vámos Petra és Albek Anna is tagja „Vova” mester kiválasztottjainak, ez kereken tíz játékos. Nemzetközi szinten is párját ritkító arány. Már túlságosan jó – valóban, mert részben azt jelzi, hogy hiányzik a rutin. A kapuban (Janurik Kinga, Szikora Melinda) és a szélen (Lukács Viktória, Schatzl Nadine) még megvan, de középen nincs. Néhány esztendővel idősebbek ugyan akadnak, de egyikükről sem állítható, hogy nagy versenyek sorozatában „tűzben égve” vezérré nőtte ki magát. A jelenlegi hazai női kézilabdázás két „nagyasszonya”, Zácsik Szandra és Kovacsics Anikó lehetne az, de ők sérültek, illetve utóbbi boldog, ifjú édesanya is.

Ha e fiatal társasággal együtt készülődhetne Zácsik, Kovacsics és persze a bevezetőben említett Háfra, joggal ábrándozhatnánk arról, hogy a határ a csillagos ég. Ama 2018-as, tündökletes nyáron a Klujber Katrin, Háfra Noémi lövőpárt emlegették úgy, mint a fényes magyar jövő két letéteményesét, ezért is érdemes néhány bekezdést szentelni a pályájuknak, amely mára a lehető leginkább kettéágazott. Rögzítsük: a 2018. július 14-i junior-vb-döntőn mindketten nyolc gólt vállaltak a Norvégia elleni 28–22-ből, az ellenfélnél „bizonyos” Henny Reistad hétig jutott. Azóta meg felnőtt-vb- és Eb-aranyig, olimpiai bronzig, de most ne róla beszéljünk. Hanem a mieinkről.

Klujber Katrin Dunaújvárosban született, ott is nevelkedett. Akkor figyeltem fel rá, amikor azt hallottam Radulovics Bojanától, hogy az utódját látja benne. Nem akármilyen ajánlólevél. Klubja idény közben, 2019 januárjában engedte el a Ferencvároshoz, mert – napjainkban párját ritkító módon – a vezetőség képes volt összmagyar kézilabdás érdekben gondolkodni, és felmérte, hogy Újvárosban nem futhatja be a neki rendelt pályát, és minden nappal csak veszít az esélyeiből. A Fradiban azóta egyszerre virtuóz és megbízható klasszissá, kulcs­emberré érett, szerződést is hosszabbított. Jelenleg vezeti a BL-góllövőlistát, szombaton, a cseh Baník Most ellen a meccs legeredményesebbjeként 11 gólt vágott.
Háfra Noémi története sajnos egészen más irányba fordult. Aminek szomorú aktualitást október 15-i térdszalagszakadása ad. Pedig még Klujbernél is szédítőbb rajtot vett, a 2018. decemberi felnőtt Eb legeredményesebb magyarjaként beválasztották a torna All Star-csapatába is. A németek feletti, 26–25-öt az ő utolsó másodpercben eleresztett, bődületes felső sarkos bombájával vívta ki együttesünk, „Noni” a másnapi Nemzeti Sport címoldalán önfeledten, eksztázisban üvölt, egyszerre tűnik rendíthetetlen amazonnak és bájos ifjú hölgynek. Ez a tempó, ez a meredek ív természetesen tarthatatlan volt, különben mára annyit kellene érnie, mint öt Vjahireva és hét Mörk – de a kisebb, részben törvényszerű döccenőket ő és/vagy környezete egyre nehezebben viselte. Egészen addig, hogy 2020 novemberében bejelentette, nyáron Győrbe távozik. (Miként ugyanakkor ugyanezt tette Schatzl Nadine is, de most nem ő a téma, a szélső egyébként is minden szempontból racionális, és mint utóbb beigazolódott, hasznos döntést hozott.) Elhatározása sokkolta a fradistákat, hiszen 2013-ban 15 évesen igazolt a Népligetbe, végigjárta a szamárlétrát, az utánpótlásmeccseket is végigülő törzsszurkolók benne látták Kökény Beatrix vagy Szucsánszki Zita után az új királylányt, aki „holtomiglan, holtodiglan” kötelezi el magát a Népligetbe.

De ez legyen a fradisták baja, az még nem rázta volna meg a magyar kézilabdát. Ha Háfra beragyogja Győrt is, minden rendben. Ő ebben bízhatott, mert klubváltása kapcsán így nyilatkozott: „Tudom, hogy az ETO-ban más helyzetben leszek, mint jelenlegi klubomban, hiszen más a koncepció. De azért lehetek jövőre a Győri Audi ETO KC játékosa, mert eddig sem ijedtem meg soha a kihívásoktól. Nem félek a versenyhelyzetektől.” Ezzel szemben nem tudta, mi vár rá, akik ezt legalább sejthették, azok nem segítettek neki, ő ráadásul rosszul bírta a versenyhelyzetet, ha az kialakult egyáltalán. Mert Ambros Martín spanyol edző érthetően saját csapata eredményességét, érdekét tartotta szem előtt, nem a magyar kézilabda üdvét. Külföldi szakembertől ez nem várható el, attól végképp nem, aki a földkerekség egyik legértékesebb egylete mellett még román szövetségi kapitánynak is elszerződik – magyarországi munkája mellett. Így aztán az FTC megváltójelöltje Győrben egy játékos lett a sok közül, nemhogy éles, de langyos helyzetekben is egyre kevesebb lehetőséget kapott, ha mégis, nem élt vele, épült le, folyamatosan. Három évvel a 2018-as Eb-bravúr után, a 2021-es vb-n válogatottunk ismét a németekkel vívott a nyolc közé jutásról döntő mérkőzést, ám ezúttal 26–25 helyett 24–25 lett a vége.

Talán éppen Háfra két gólja hiányzott, de a teljesítménye, a karaktere mindenképpen, jobbára téblábolt a pályán. Elveszítette a korábbi önbizalmát, koncentrációját, derűjét, hitét. Nyáron kölcsön is adta az ETO, és bizony a kérők nem álltak sorban, örülni kellett az Odensének is. A dánok az első őszi BL-fordulóban éppen a Ferencvárosnál vendégeskedtek, a Fradi hívei habitusuktól függően szomorúan vagy kárörömmel nézték, hogy korábbi kedvencük epizódszerepre kényszerül, mintha imitálná a kézilabdát. Aztán végre biztatóbb hírek érkeztek, október 15-én, Brestben már góllal, gólpasszokkal, kiharcolt hetessel nyitott – erre a nyolcadik percben megsérült, elszakadt a keresztszalagja. A mozdulat láttán talán nem túlzó a feltételezés: stabil mentális és lelkiállapotában ez nem feltétlenül alakult volna így.

Súlyos veszteség ez Háfrának is, a magyar kézilabdának is. De 24 éves, sugárzóan tehetséges sportoló és a neki szükséges bizalmat érezve nagy küzdő lévén szerencsére nem végleges. Van visszaút. Csak helyesen kell kijelölni a célt. Közös érdek ez, hiszen miként a négymilliós Horvátország, a kétmilliós Szlovénia, a 350 ezres Izland, Magyarország is kizárólag akkor maradhat meg a sport élvonalában, ha egyetlen igazi tehetségét, értékét sem fecsérli el. Ha az aranyhalak mellett a „bronzhalak”, sőt a negyedik, ötödik helyezettek is fennakadnak ama bizonyos hálón.

Amit ezért nagyon sűrűre kell fonni. Eb-meccseket ugyan veszíthetünk, de Háfrákat semmiképpen sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!