Eleve lehetetlen – Ballai Attila publicisztikája

Mégsem marad örökre a Ferencváros játékosa Szucsánszki Zita. Az Elek Gyula Arénában ma játssza utolsó mérkőzését. Pedig nem ezt ígérte. Amikor jó néhány esztendeje, az aktuális kontraktusa lejárta előtti sajtótájékoztatón felvetődött, meddig folytatja a Fradiban, ő maga mondta: ha rajta múlik, örökre. Ezzel ugyan nem erősítette alkupozícióját a szerződéshosszabbítási tárgyalásokon, de nem is ez volt a célja. Ő a Ferencvárost akarta erősíteni. Ezért amikor azt kérdezték tőle, mennyi aláíráspénzt, fizetést kér, rendre azt felelte: amennyit adtok.

Napjaink élsportjában ez merőben szokatlan válasz. Hajdan persze nem volt az; az 1990-es évek máig etalon, négyszeres bajnokcsapatában – vagy mondjuk Debrecenben – még ez járta, a törzstagok jobbára két edzés között, két perc alatt kötelezték el magukat újabb két-három évre, és bárhonnan keresték őket bármilyen ajánlattal, az anyagi kérdésekig soha senki nem jutott el, mert akadtak magasabb szempontok is. De azok az idők elmúltak, azok a játékosok réges-régen visszavonultak.
Talán ketten maradtak hírmondónak a harmadik évezredre. Görbicz Anita és Szucsánszki Zita. Ami Görbe a Győrnek, az Zizi a Fradinak. Ennek legszemléletesebb példáját egy közelmúltbeli jelenet írta le. Az egyik ügyeske irányítócsemetét meccs után a népligeti „faházban” azzal biztatta a papa, hogy szép volt, kis Görbicz, mire a gyerek rosszallóan megcsóválta a fejét, és visszaszólt: „Milyen kis Görbicz? Kis Szucsánszki!”

Ez az, ami hosszú távon, általános értelemben minden gólnál, minden győztes meccsnél többet ér. Hogy az ifjú tehetségkezdemények testközelből láthatják, hogyan készülnek, élnek a nagyok, hogy ha végigmennek a folyosón a saját öltözőjüktől a felnőttekéig, egyúttal gondolatban végigmennek egy teljes követendő pályafutáson, modellen is: így kell, így lehet belőlem is valami, csak így érdemes. Akiknek ez nem adatik meg, hanem minden percüket saját korosztályuk burkán belül töltik, és csak a hasonszőrűekhez mérhetik magukat, azok e tekintetben behozhatatlan hátrányba kerülnek. Görbicz Anita, Szucsánszki Zita, Radulovics Bojana, Siti Bea és a többiek ezért nem egy klub vagy város, hanem a magyar kézilabda idoljai, bástyái.

Amikor még Zizi is kicsi volt, a Kőbánya-Spartacus „oszlopos” cserejátékosaként lövöldözött kapura – az egyik meccs szünetében. Ott és akkor nem akármilyen szem kellett a kiszúrásához. Németh András szeme. Mint utóbb mondta, a felugrása, a súlypontemelkedése tűnt fel neki. Ekkoriban hívta a Vasas is, de az édesapja azt tanácsolta, akkor már inkább a Fradiban üljön a kispadon. Mert 2005-ben oda érkezett, Kamper Olívia mögé. Az első ferencvárosi edzése előtti éjszakát álmatlanul töltötte, azóta aztán négy-ötezer tréninget lenyomhatott. Ugyanott.

Első idénye végén, 2006-ban EHF-kupát nyert, még nem kulcsemberként, de a sorozatban egyszer tíz, kétszer hét gólt lőve. Németh András 1992 óta dirigálta a Fradit, és ez volt az első európai trófeája, tinédzser kiszemeltje meg máris így kezdett; aztán egy évre rá meglett az első bajnoki arany is. Pedig a rájátszás utolsó fordulójában, a mindent eldöntő mérkőzésen az ETO hat góllal is vezetett, ám az egyenlítő gólt már az éppen csak húszéves irányító vágta be. A 37–36-ra diadalmaskodó együttesben Tóth Tímea, Kirsner Erika, Németh Helga, valamint a két szlovák légiós, Lucia Uhraková és Katarina Mravíková, Lulu és Hangya vitte a prímet.

A régiek. Más generáció, más világ. Nekik nem munkájuk, hanem életformájuk volt a kézilabda. Köztük és a következő, a 2015-ös aranyérmes társulat között Zizi képezte a hidat. Ez utóbbi alkalommal már ő volt a vezér, a – természetesen ismét a – Győr elleni finálé első összecsapásán élete formáját futotta, az utolsó pillanatban „pipagóllal” mentette döntetlenre és – mint kiderült, ugyancsak az ő utolsó löketével győztes – hetespárbajra a meccset. Miként a következő, a 2021-es elsőséget szentesítő debreceni rangadón is az ő tíz gólja adta az aranyfedezetet. Igazi bajnokként, a legfontosabb, legrangosabb mérkőzéseken rukkolt ki a legkiemelkedőbb produkcióival. Ahogyan ezt kevésbé fennkölt, de roppant szemléletes módon megjegyezte: „Azt éreztem, ha a zsűriasztalt dobtam volna kapura, az is bemegy. Néha előfordul az ilyesmi, az ember maga sem nagyon hiszi, hogy bármit csinál, gól lesz belőle.” Fanyar és lakonikus humorát minden siker alkalmával megvillantotta. Egyszer azt mondta, szerencsére szerencsénk volt, másszor azt, ha már egy ideje azt skandálja neki a publikum, hogy „kézikirálynő”, ideje volt hozzá megszerezni a koronát is.

Eredményeit röviden és a hármas egység jegyében összegezhetjük: egyaránt háromszor nyert kontinentális kupát – kétszer a KEK-, egyszer az EHF-serleget –, bajnokságot és MK-t, ráadásként háromszor választották itthon az év kézilabdázójának.

Mindemellett, sőt, mindezek előtt nyert a Fradival, a Fradiban a tágabb mellett egy szűkebb családot is, hiszen Elek Gábor lett élete párja. Nem egyedi felállás ez a kézilabdában – gondolhatunk mindjárt az Elek szülőkre, Gyula bácsira és Potyi nénire –, de mindkét félnek tartogatott nehézségeket is. Maga Zizi is pontosan tudta, hogy innentől nincs számára tökéletes viselkedési forma, nem lehet száz százalékig egyszerre korrekt az edzője és a társai, azaz mindkét fél felé. Hiszen a gőz leeresztésének egyik leghatékonyabb és legmegnyugtatóbb formája az öltözőben a heves és átgondolatlan testületi hőbörgés, amelynek egy része törvényszerűen a mindenkori főnök fejére hull, és nem szerencsés, ha ez a mester nejének füle hallatára történik. Zizi kerek perec kijelentette, tisztában van azzal, hogy előtte nem beszélnek e témáról a lányok, ő is így tenne hasonló helyzetben, a bulikból is leginkább ezért maradt ki. Másrészt az edző is folyamatos mérlegelési helyzetbe szorul, erről Gábor így beszélt: „Zizinek nehezebb lett az élete, amióta együtt vagyunk, ugyanis tőle még többet várok el. A legkisebb támadási felületet sem szeretném adni, hogy bárki is azt mondja, kivételezek vele.” Az időkérésekkor látottak, hallottak során ez fel sem vetődött, Zizi gyorsmérlege szerint Gábor összesen talán háromszor dicsérte meg, „és egyszer még olyat is mondott, hogy igazam volt”. Otthon ellenben nincsenek erőviszonyok, egy fallabdázás ennek ékes bizonyítékát adta. Gábor behozhatatlanul vezetett, Zizi ebbéli felindultságában ütőjével véletlenül arcon kapta az urát, akinek a szájából dőlt a vér, mire pluszként e kérdést vágta még a fejéhez: „Akkor most feladod, ugye?”

Ha valami, ez nem jellemezte, nem jellemzi őket. A feladás. Mintha ők vagy a valódi szerzők róluk, nekik írták volna a félhivatalos kézilabdás indulóvá nemesedett sorokat: „Amíg van újabb nap, legyen a fejedben. Lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem... Eleve lehetetlen a lehetetlen!” Az utolsó idényben természetesen már nem Szucsánszki Zita tüzelt az első lövészárokból, de ha beszállt, egy-egy betöréssel, váratlan lökettel, védekezéssel, az ellenfél belemenésbe hajszolásával mindig csak hozzátett a csapatteljesítményhez, el sohasem vett belőle. Ez, de ez mindenképpen várható tőle jövő hétvégén, a BL budapesti négyes döntőjében, az áhított final fourban is. Ekkor köszönnek el, Elek Gáborral egyszerre, a sors kegyének és a metzi bravúrnak köszönhetően a csúcson.

Ma pedig az MTK elleni bajnokin második otthonuktól, az Elek Gyula Arénától vesznek búcsút. Ami természetesen viszonylagos és átmeneti – jön a labda után a baba, bár ebből már kinőtt Levente fiuk, keresztnevében a három e betűvel –, Zizi ezt egyszer már a lehető legpontosabban megfogalmazta:

„Nem nagyon tudom elképzelni, hogy máshol játsszak, hogy ebbe a csarnokba egyszer idegenként, ellenfélként lépjek be.”

Ez mától válik végérvényesen „eleve lehetetlenné”. Hiszen Szucsánszki Zita, ha alsóbb osztályokban akár ötvenéves koráig is űzi a sportágat – mert miként a régieknek, az neki is életformája –, mégis beváltja a bevezetőben említett ígéretét: örökre a Ferencváros játékosa marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!