Feröeri kézicsoda – Moncz Attila publicisztikája

Miközben mi még csak reménykedünk abban, hogy a magyar U21-es kézilabda-válogatott története legsikeresebb világbajnokságán jut túl (ezüstünk már van 1977-ből, a második, egyben legutóbbi érmünket, egy bronzot pedig 18 évvel ezelőtt szereztük meg – most még két meccset kellene megnyerni a sporttörténelmi aranyhoz), a feröeri csapat a legjobb nyolc közé jutásával már biztosan eddig nem látott magasságba emelkedett. Semmi elírás sincs az előző mondatban, igen, Feröerről és kézilabdáról írtam, írok éppen. Olyan csapatról, amely az idei junior-vb-n megverte a tavalyi U20-as Európa-bajnokság két döntősét, Spanyolországot (ezt az eredményt a nemzetközi szövetség a torna történetének egyik legnagyobb meglepetéseként aposztrofálta) és Portugáliát, mielőtt a negyeddöntőben Szerbia búcsúztatta volna.

Azért eddig, ha feröeri csapatsportsikerről valami és valaki eszébe jutott az én korosztályomnak, az az 1990-es labdarúgó-válogatott, illetve Jens Martin Knudsen kapus volt. Harminchárom évvel ezelőtt Eb-selejtezőn ők kergették az őrületbe és verték meg 1–0-ra történetük első tétmeccsén a vb-t megjárt Ausztriát. Rengeteget cikkeztek akkoriban a sapkás kapusról, de azért hiba lenne csak így emlékezni Knudsenre, aki tornában is országos bajnok volt, emellett kézilabdában is odaállt a gólvonalra. De életkorából adódóan ezt a mai sikersorozat egyetlen tagja sem láthatta még, és Knudsennek nagyjából ennyi köze is van a feröeri kézilabda elképesztő felemelkedéséhez.

Mondjuk, volt honnan jönni felfelé... A felnőttválogatott például az évezred első hét selejtezősorozatában (ebbe három Eb- és négy vb-kvalifikáció fért bele, a többin nem indult) összesen két döntetlenre volt képes, az első sikerét a 2021-es világbajnokság selejtezőjében aratta, midőn 24–22-re nyert Luxemburgban. (Közben azért 2015-ben és 2017-ben megnyerte a fejlődő országok vb-jét, de azon tényleg csak a nagy lemaradásban lévők indulhattak.) Ennek fényében különösen érdemes azt értékelni, hogy a 2024-es kontinenstornán már ott lehet, méghozzá Norvégia, Szlovénia és Lengyelország társaságában a D-csoportban. Ha korosztályos viadalról lenne szó, még a továbbjutására is mernék fogadni. Merthogy azért jelenleg igazi aranygeneráció van feljövőben.

Ráadásul úgy, hogy az arany szónak „tartalma” is van, hiszen 2019-ben a mostani U21-esek nyerték meg a European Opent, a nem hivatalos U17-es Eb-t. Úgy, hogy a csúcsra vezető úton Norvégiát és Magyarországot is helybenhagyták, majd a fináléban, a göteborgi Scandinaviumban több mint 6000 néző előtt a házigazda Svédországot páholták el 36–29-re. A torna gólkirálya és legjobb játékosa az irányító Elias Ellefsen á Skipagötu lett, míg az All Star-csapatba a kapus Pauli Jacobsen és a jobbszélső Hákun West av Teigum is bekerült. Tavaly az U20-as Eb-n a rájuk épülő gárda győzte le 34–33-ra Dániát, ami csapatsportban az ország történetének első sikere volt a „nagyfőnök” (Feröer a mai napig a Dán Királyság saját kormányzatú autonóm területe) ellen. Mondjuk, azon a tornán – nem utolsósorban a tőlünk elszenvedett 40–21-es vereség miatt – nem jutott be a középdöntőbe a társaság, de azért megint jelezte, újabb északi kézilabdabázis születhet.

A hatalom szót próbáltam kerülni, hiszen azért egy hét-hét női és férficsapattal, illetve további néhány korosztályos együttessel, mindent összevetve pedig úgy 1500 játékossal bíró állam esetében ez erős túlzás lenne. Persze egy alig ötvenezres populáció kapcsán többre nem is lehet számítani. Csak miheztartás végett: a négy legfontosabb kézilabdatornán (olimpia, Eb, vb, U21-es vb) a férfiak között érmet (1993: U21-es vb-bronz; 2008: olimpiai ezüst; 2010: Eb-bronz) szerző legkisebb nemzet Izland a maga 370 ezres lakosságával. Feröer népessége ennek a hetede, jellemző módon a csütörtöki negyeddöntőnek otthont adó Magdeburg városa ötször akkora, mint a 18 szigetből álló ország, a GETEC Arenát pedig meg tudnák úgy tölteni, hogy minden hetedik feröerit leültetnek benne. Bár Elias Ellefsen á Skipagötu szerint ez semmit sem jelent: „Nem számít, hogy kis ország vagyunk. Egy csapathoz csak tizennégy jó játékos kell.”

Annyi meg van nekik, ráadásul a többség tényleg gyerekkora óta együtt játszik. Hasznot húztak abból, hogy a feröeri csarnokok éjjel-nappal nyitva vannak, hogy arrafelé az önkéntes munkának megvan a maga becsülete, márpedig sok lelkes, a sportágért tenni akaró ember élt, él arrafelé. „Ezen kívül már csak a szenvedély és a családi indíttatás kellett. Nálunk alapvetően minden családban sportolnak, mi pedig megtanultunk játszani. Én gyorsan szerelembe estem a kézilabdával, hiszen édesapám is azt űzte. Néhány barátom társaságában mindennap mentem a csarnokba. Valaki beállt a kapuba, mi pedig szórakozásból órákon át gyakoroltunk. Fejlődtünk, az összes szabadidőnkben kézilabdáztunk” – folytatta a mostani U21-es válogatott csillaga, aki tavaly az év sportolója volt hazájában, az ősztől pedig már a német sztárcsapatot, a THW Kielt erősíti.

Elias esetében nem túlzás a családi hátteret említeni, és nem elég megállni a kézilabdázó papánál. Édesanyja, Gunn a helyi szövetség elnöke, a testvére, Roi ugyancsak kerettag az U21-es vb-n, ahogyan legidősebb unokatestvére, Pauli Mittún is. Egy másik unokatesó, Óli Mittún pedig a 2022-es U18-as Eb-n lett gólkirály és MVP. A középdöntő után a góllövő- és a gólpasszlistát is vezető Elias Ellefsen á Skipagötu megtehette volna, hogy kihagyja a junior-vb-t, ahogyan egy másik leendő bundesligás, a Füchse Berlinbe igazoló Hákun West av Teigum is gondolkozhatott volna így, de mindketten ott akartak lenni. Nem volt elég nekik a klubszintű játék (a svéd Sävehofban, illetve a dán Skanderborgban), a felnőttekkel végigharcolt Eb-kvalifikáció... „Mindig örömmel jövünk a juniorválogatottba is. Barátok vagyunk, nagyjából egyszerre kezdtünk el játszani, ez tényleg igazi csapat. Élvezzük. Óriási érzés, hogy kézilabdázhatunk, és hogy ilyen eseményeken képviselhetjük a hazánkat” – fejtegette Elias. Mintha hajdan Puskásék idejében ugyanez lett volna a recept a magyar labdarúgásban is. Éjjel-nappal foci, örömmel, büszkeséggel és tudással.

Odahaza nyilván a feltételek nincsenek meg a folyamatos fejlődéshez (West av Teigum azt mondta, tízéves korig nagyon jó a rendszer, utána azonban ők már túl jók lettek), a kiemelkedő tudásúak amint lehet, mennek külföldre (a szomszédos országok ideális helyeknek számítanak), ahol meg is állják a helyüket. West av Teigum például 16 éves kora óta tagja a Skanderborg akadémiájának, első profi idényében, a 2020-2021-esben 38 gólt lőtt a dán élvonalban, a másodikban már 98-at. És kijelenthető, a Bundesliga egyik élcsapatában sem lesz gondja.

A játékosok mellett a vezetők is dolgoznak közben a felemelkedésért. Már letették az új nemzeti csarnok, a Föroya Arena alapkövét Tórshavnban. Ez már megfelel az összes nemzetközi előírásnak, 2025-re kész is lesz, 3600 ülőhellyel, összesen pedig 4600-as befogadóképességgel. Az ország lakosságának csaknem tizede be is fér. Ne legyenek illúzióink, ha a csapat fejlődésének üteme töretlen marad, gyorsan kicsinek bizonyul.

Feröer, úgy tűnik, nem csupán a halászok és pásztorok országa, de a kézilabdázóké is lehet.

Azért eddig, ha feröeri csapatsportsikerről valami és valaki eszébe jutott az én korosztályomnak, az az 1990-es labdarúgó-válogatott, illetve Jens Martin Knudsen kapus volt. Harminchárom évvel ezelőtt Eb-selejtezőn ők kergették az őrületbe és verték meg 1–0-ra történetük első tétmeccsén a vb-t megjárt Ausztriát. Rengeteget cikkeztek akkoriban a sapkás kapusról, de azért hiba lenne csak így emlékezni Knudsenre, aki tornában is országos bajnok volt, emellett kézilabdában is odaállt a gólvonalra. De életkorából adódóan ezt a mai sikersorozat egyetlen tagja sem láthatta még, és Knudsennek nagyjából ennyi köze is van a feröeri kézilabda elképesztő felemelkedéséhez.

Mondjuk, volt honnan jönni felfelé... A felnőttválogatott például az évezred első hét selejtezősorozatában (ebbe három Eb- és négy vb-kvalifikáció fért bele, a többin nem indult) összesen két döntetlenre volt képes, az első sikerét a 2021-es világbajnokság selejtezőjében aratta, midőn 24–22-re nyert Luxemburgban. (Közben azért 2015-ben és 2017-ben megnyerte a fejlődő országok vb-jét, de azon tényleg csak a nagy lemaradásban lévők indulhattak.) Ennek fényében különösen érdemes azt értékelni, hogy a 2024-es kontinenstornán már ott lehet, méghozzá Norvégia, Szlovénia és Lengyelország társaságában a D-csoportban. Ha korosztályos viadalról lenne szó, még a továbbjutására is mernék fogadni. Merthogy azért jelenleg igazi aranygeneráció van feljövőben.

Ráadásul úgy, hogy az arany szónak „tartalma” is van, hiszen 2019-ben a mostani U21-esek nyerték meg a European Opent, a nem hivatalos U17-es Eb-t. Úgy, hogy a csúcsra vezető úton Norvégiát és Magyarországot is helybenhagyták, majd a fináléban, a göteborgi Scandinaviumban több mint 6000 néző előtt a házigazda Svédországot páholták el 36–29-re. A torna gólkirálya és legjobb játékosa az irányító Elias Ellefsen á Skipagötu lett, míg az All Star-csapatba a kapus Pauli Jacobsen és a jobbszélső Hákun West av Teigum is bekerült. Tavaly az U20-as Eb-n a rájuk épülő gárda győzte le 34–33-ra Dániát, ami csapatsportban az ország történetének első sikere volt a „nagyfőnök” (Feröer a mai napig a Dán Királyság saját kormányzatú autonóm területe) ellen. Mondjuk, azon a tornán – nem utolsósorban a tőlünk elszenvedett 40–21-es vereség miatt – nem jutott be a középdöntőbe a társaság, de azért megint jelezte, újabb északi kézilabdabázis születhet.

A hatalom szót próbáltam kerülni, hiszen azért egy hét-hét női és férficsapattal, illetve további néhány korosztályos együttessel, mindent összevetve pedig úgy 1500 játékossal bíró állam esetében ez erős túlzás lenne. Persze egy alig ötvenezres populáció kapcsán többre nem is lehet számítani. Csak miheztartás végett: a négy legfontosabb kézilabdatornán (olimpia, Eb, vb, U21-es vb) a férfiak között érmet (1993: U21-es vb-bronz; 2008: olimpiai ezüst; 2010: Eb-bronz) szerző legkisebb nemzet Izland a maga 370 ezres lakosságával. Feröer népessége ennek a hetede, jellemző módon a csütörtöki negyeddöntőnek otthont adó Magdeburg városa ötször akkora, mint a 18 szigetből álló ország, a GETEC Arenát pedig meg tudnák úgy tölteni, hogy minden hetedik feröerit leültetnek benne. Bár Elias Ellefsen á Skipagötu szerint ez semmit sem jelent: „Nem számít, hogy kis ország vagyunk. Egy csapathoz csak tizennégy jó játékos kell.”

Annyi meg van nekik, ráadásul a többség tényleg gyerekkora óta együtt játszik. Hasznot húztak abból, hogy a feröeri csarnokok éjjel-nappal nyitva vannak, hogy arrafelé az önkéntes munkának megvan a maga becsülete, márpedig sok lelkes, a sportágért tenni akaró ember élt, él arrafelé. „Ezen kívül már csak a szenvedély és a családi indíttatás kellett. Nálunk alapvetően minden családban sportolnak, mi pedig megtanultunk játszani. Én gyorsan szerelembe estem a kézilabdával, hiszen édesapám is azt űzte. Néhány barátom társaságában mindennap mentem a csarnokba. Valaki beállt a kapuba, mi pedig szórakozásból órákon át gyakoroltunk. Fejlődtünk, az összes szabadidőnkben kézilabdáztunk” – folytatta a mostani U21-es válogatott csillaga, aki tavaly az év sportolója volt hazájában, az ősztől pedig már a német sztárcsapatot, a THW Kielt erősíti.

Elias esetében nem túlzás a családi hátteret említeni, és nem elég megállni a kézilabdázó papánál. Édesanyja, Gunn a helyi szövetség elnöke, a testvére, Roi ugyancsak kerettag az U21-es vb-n, ahogyan legidősebb unokatestvére, Pauli Mittún is. Egy másik unokatesó, Óli Mittún pedig a 2022-es U18-as Eb-n lett gólkirály és MVP. A középdöntő után a góllövő- és a gólpasszlistát is vezető Elias Ellefsen á Skipagötu megtehette volna, hogy kihagyja a junior-vb-t, ahogyan egy másik leendő bundesligás, a Füchse Berlinbe igazoló Hákun West av Teigum is gondolkozhatott volna így, de mindketten ott akartak lenni. Nem volt elég nekik a klubszintű játék (a svéd Sävehofban, illetve a dán Skanderborgban), a felnőttekkel végigharcolt Eb-kvalifikáció... „Mindig örömmel jövünk a juniorválogatottba is. Barátok vagyunk, nagyjából egyszerre kezdtünk el játszani, ez tényleg igazi csapat. Élvezzük. Óriási érzés, hogy kézilabdázhatunk, és hogy ilyen eseményeken képviselhetjük a hazánkat” – fejtegette Elias. Mintha hajdan Puskásék idejében ugyanez lett volna a recept a magyar labdarúgásban is. Éjjel-nappal foci, örömmel, büszkeséggel és tudással.

Odahaza nyilván a feltételek nincsenek meg a folyamatos fejlődéshez (West av Teigum azt mondta, tízéves korig nagyon jó a rendszer, utána azonban ők már túl jók lettek), a kiemelkedő tudásúak amint lehet, mennek külföldre (a szomszédos országok ideális helyeknek számítanak), ahol meg is állják a helyüket. West av Teigum például 16 éves kora óta tagja a Skanderborg akadémiájának, első profi idényében, a 2020-2021-esben 38 gólt lőtt a dán élvonalban, a másodikban már 98-at. És kijelenthető, a Bundesliga egyik élcsapatában sem lesz gondja.

A játékosok mellett a vezetők is dolgoznak közben a felemelkedésért. Már letették az új nemzeti csarnok, a Föroya Arena alapkövét Tórshavnban. Ez már megfelel az összes nemzetközi előírásnak, 2025-re kész is lesz, 3600 ülőhellyel, összesen pedig 4600-as befogadóképességgel. Az ország lakosságának csaknem tizede be is fér. Ne legyenek illúzióink, ha a csapat fejlődésének üteme töretlen marad, gyorsan kicsinek bizonyul.

Feröer, úgy tűnik, nem csupán a halászok és pásztorok országa, de a kézilabdázóké is lehet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!