Hídember 2.0 – S. Tóth János publicisztikája

Noha a koronavírus-járvány hibernálta a világ sportját is, e kényszerű csendben is alig kapott figyelmet a gyászhír: Belgrádban 94 éves korában elhunyt Boriszlav Sztankovics, a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség tiszteletbeli főtitkára. A szerb sportvezető hivatali idején engedte be a FIBA a tornáira, illetve – a NOB jóváhagyásával – az olimpiára az NBA profijait. Ha csak ennyit tett volna, már azzal is maradandót alkot, ám életműve jóval gazdagabb. Nem véletlen elismerés a „Mr. Kosárlabda” becenév.
Boriszlav Sztankovics viharban jött a világra: 1925-ben szülővárosa, Bihács a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része volt, négy évvel később már a Jugoszláv Királyságé, majd Jugoszláviáé lett, jelenleg Bosznia-Hercegovinához tartozik. Bora gyerekként került Újvidékre, majd a szintén délvidéki Ledincére, ahol a világháborút is átvészelte. Teniszezett, pingpongozott, és tinédzserként, 1942-ben fedezte fel magának a kosárlabdát. A világégés után a belgrádi egyetemen állatorvosnak tanult, ekkor már ez a sport volt a szenvedélye. Egyetemistaként 1946-tól két éven keresztül a Crvena zvezda mezét viselte (mindkétszer bajnok lett), majd újabb két idényt húzott le az ugyancsak fővárosi Zseljeznicsarnál, hármat pedig a Partizannál; összesen négy bajnokságot nyert. Öt esztendőn át, 1948 és 1953 között 36 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban, pályára lépett az első, 1950-es világbajnokságon is.
Boriszlav Sztankovics viharban jött a világra: 1925-ben szülővárosa, Bihács a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része volt, négy évvel később már a Jugoszláv Királyságé, majd Jugoszláviáé lett, jelenleg Bosznia-Hercegovinához tartozik. Bora gyerekként került Újvidékre, majd a szintén délvidéki Ledincére, ahol a világháborút is átvészelte. Teniszezett, pingpongozott, és tinédzserként, 1942-ben fedezte fel magának a kosárlabdát. A világégés után a belgrádi egyetemen állatorvosnak tanult, ekkor már ez a sport volt a szenvedélye. Egyetemistaként 1946-tól két éven keresztül a Crvena zvezda mezét viselte (mindkétszer bajnok lett), majd újabb két idényt húzott le az ugyancsak fővárosi Zseljeznicsarnál, hármat pedig a Partizannál; összesen négy bajnokságot nyert. Öt esztendőn át, 1948 és 1953 között 36 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban, pályára lépett az első, 1950-es világbajnokságon is.

Edzősködni az OKK Beogradnál kezdett, amelynél 1953-tól tíz évadot töltött, majd még egyet 1965-ben, s ez idő alatt négy bajnoki címet szerzett. Egészen 1966-ig – amikor aláírt az olasz Pallacanestro Cantúhoz – a sport mellett húsellenőr állatorvosként dolgozott Belgrádban. Itáliában három évet trénerkedett, s a lombardiai együttest 1968-ban története első bajnoki aranyához segítette.
Az edzősködéssel párhuzamosan a sportvezetői karrierje is beindult: 1953-ban bekerült a jugoszláv szövetség vezetőségébe, s pályája meredeken ívelt felfelé. Otthon sportága szakszövetségi főtitkára és olimpiai bizottsági tag lett, majd 1976-ban a montreali kongresszus megválasztotta a FIBA-történet második főtitkárává – e pozíciót 26 esztendőn át töltötte be. Még kinevezése előtt, 1974-ben, de már a FIBA képviseletében ellátogatott az Egyesült Államokba. E tanulmányút végképp meggyőzte arról, hogy véget kell vetni a sportág kettészakítottságának, túl kell lépni az álságos amatőr-profi ellentéten, mert csakis így emelhető fel globális játékká a kosárlabda. „Ostobaság, hogy a világon kétszázmillió kosaras tartozik a FIBA égisze alá, csak éppen a háromszáz legjobb nem” – mondta erről.

Noha a szerb mellett franciául, németül, olaszul, spanyolul, oroszul és angolul is beszélt, eleinte nehezen találta a közös hangot a tagországok képviselőivel és a NOB vezetőivel. Nem véletlenül: a hidegháború idején próbált hidat építeni Kelet és Nyugat közé. Noha a FIBA-nak a nyolcvanas években nem volt hivatalos kapcsolata az NBA-vel, Sztankovics 1984-ben találkozót kért David Stern komisszártól. Az amerikai sajtó ellenségesen fogadta az ötletet, de Sztankovicsot épp az motiválta, hogy a „világ maradéka” a legjobbaktól, az amerikaiaktól tanulhasson. Forradalmi gondolatai megrettentették saját kosárlabdavilágát is. A FIBA döntéshozói az 1986-os barcelonai kongresszuson 31:27 arányban (25 tartózkodás mellett) elutasították a tengerentúli profik beengedését az olimpiára és a vb-re. A főtitkár kissé előreszaladt. Még nem jött el az ő ideje, főképp, mert egyik fő ellenlábasa az ABA USA, az Amerikai Amatőr Kosárlabda-szövetség általános igazgatója, William Wall volt, aki – saját pozícióit védendő – hevesen ellenezte a profikkal kiépítendő közvetlen kontaktust. E kérdésben szövetségesre lelt a szovjet, a kubai és a bolgár szövetségben, noha a bolgárok – jó pénzért – már 1985-ben, első szocialista országbeli kosarasként átengedték Georgi Glucskovot a Phoenix Sunsnak. De a csatavesztés nem szegte kedvét, tovább dolgozott, hogy a jégkorong, a tenisz, a futball és az atlétika nyomdokába lépve megtegye a történelmi projekt első lépéseit. S egy évvel később Milwaukee-ban meg is rendezték az első McDonald's Opent, a két kosárvilág első hivatalos, közös tornáját. A FIBA a BEK-győztes olasz Tracer Milant és a szovjet válogatottat küldte Wisconsinba, de az NBA-ben középcsapatnak számító Bucks mindkét ellenlábasát elintézte. Mindeközben a FIBA 1987 júniusi világkongresszusán a változások szele kifújta a jól ismert Fédération Internationale de Basketball Amateur elnevezésből az utolsó, idejét múló szócskát.

Az 1988-as év két fontos eseménye: Sztankovicsot a NOB tagjává választották, az egyetemistákra épülő amerikai válogatott pedig nem jutott döntőbe a szöuli olimpián. A bronzérem sokként hatott az Egyesült Államokra, s Wall is hangnemet váltott. Így már papírforma volt, hogy az 1989. áprilisi müncheni kongresszuson törlik azon szabálypontot, amely addig kirekesztette a FIBA-hoz nem csatlakozó ligák (így az NBA) játékosait a nemzetközi szövetség világversenyeiről. A szavazás 56:13-as végeredményét Sztankovics utóbb úgy kommentálta, hogy „ez volt a mi diadalmas belépésünk a huszonegyedik századba”. E döntés egy másik gátat is átszakított: a szovjetek kiengedték a Golden State Warriorshoz a litván hátvédet, Sarunas Marciulionist meg az Atlanta Hawkshoz az ukrán bedobót, Alekszandr Volkovot, s a tengerentúlon folytathatta három jugoszláv klasszis, a szerb Vlade Divac (Los Angeles Lakers) és Zsarko Paszpalj (San Antonio Spurs), valamint a horvát Drazen Petrovic (Portland Trail Blazers) is.

Noha a sorompók felnyíltak, a profik nem kapkodták el a közös játékot, mert az első lehetőséget, az argentínai vb-t, a Mundobasket '90-et elengedték. Annál nagyobbat szólt a Dream Team színre lépése 1992-ben a barcelonai olimpián. Sztankovics emellett újabb és újabb csatákat nyert meg azzal, hogy lépésről lépésre egymáshoz igazította a két kosarasvilág szabályrendszerét, plusz – a Bosman-szabályra alapozva – keresztülverte a játékosok szabad munkavállalását az Európai Unióban.
Kiváló magyar kapcsolatait még Hepp Ferenccel alapozta meg. Franci bácsival 1948-ban Budapesten ismerkedett meg: a jugoszláv válogatott színeiben lépett pályára, s a meccsen Hepp doktor volt az egyik játékvezető. Amikor a FIBA-hoz került, a magyar sportdiplomata már a pénzügyi bizottságot vezette, s remekül dolgoztak együtt. Hepp Ferenc 1980-as halálát követően aktívan részt vett emlékének ápolásában. Akár oly módon, hogy előadást tartott a TF szoboravatóján, akár az emléktorna életre hívásával, amely sztárcsapatokat hozott el Budapestre: az olimpiai bajnok Jugoszláviát, a világbajnok Szovjetuniót. Amúgy is rengeteg eseményt „intézett” nekünk, csak néhány ízelítőül: férfi BEK-, női BEK- és Ronchetti-kupa-döntők, női Európa-bajnokság vagy éppen az Egyesült Államok–Európa férfiválogatott gálameccs.

Ahogy a felemelkedését, vesztét is töretlen újító kedve okozta. Az alapidea, a klubcsapatok nemzetek feletti szuperligája a Real Madridé volt, Sztankovics pedig már a nyolcvanas években felkarolta. A kísérlet azonban kudarcba fulladt, az európai férfi klubkosárlabda két részre szakadt, s amikor a FIBA meg az „ellenlábas” ULEB kiegyezésére a nemzetközi szövetség 2001-es Bad Kreuznach-i európai közgyűlése nemet mondott, a főtitkár és az európai régió elnöke, a francia Yvan Mainini – felelős sportvezetőhöz illően – tudta a dolgát, s bejelentette lemondását. Sztankovics búcsúfellépése a 2002-es indianapolisi világbajnokságon volt, ahol a mindössze 35 éves svájci Patrick Baumannt választották utódjául.

A jugoszláv sportdiplomatát előszeretettel emlegetik az európai David Sternként, de ez a párhuzam sántít, hiszen az NBA igazgatójának erős jogosítványai vannak, és „csak” a tulajdonosokkal kell megvívnia a maga csatáit, ellenben a FIBA vezetőjének a folytonosan változó nemzetközi politikai légkörben kellett országok sokaságának érdekeit összefésülnie. Munkájának minősítése, hogy 1991-ben a springfieldi Basketball Hall of Fame-be, 2000-ben a női Basketball Hall of Fame-be, 2007-ben pedig a FIBA Hall of Fame-be választották be. Utóbbi ünnepségen mondta Bob Elphinson, a FIBA ausztrál elnöke: „Három ember van a játék történetében, akinek leginkább köszönhető, hogy a kosárlabda és a FIBA olyan lett, amilyennek manapság ismerjük: a sportágalapító James Naismith, szövetségünk első főtitkára, William Jones és az ő utódja, Boriszlav Sztankovics.”