Úrhatnám polgár – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tőlem kell megtudniuk, én csak rögzítem: Balogh Judit nem akárki. Inkább „Bubu”, mint Judit, főként a kosárlabdában, ahol legenda. Játékosként is vezér volt (eredményeit, engedelmükkel, nem sorolom, maradjunk annyiban, hogy Európa-szerte kalapemelést érdemelnek), edzőként is az, még úgy is, hogy több mint másfél évtizede a BEAC-ot szolgálja. Igen, ez nála szolgálat, elvégre többet tud annál, hogy egy visszatérően a bennmaradásért küzdő csapatnál dolgozzon, ám van egy manapság ritka vezérfonala: a hűség. A BEAC-hoz, az ELTE-hez, ahol két diplomát is szerzett.

Nos, Balogh „Bubu” március elején Facebook-bejegyzésben kifogásolta, hogy hiába vége egy héten belül a bajnokság alapszakaszának, se híre, se hamva annak, hogy a tabella utolsó négy csapata mikor és hogyan folytatja a rájátszásban. A kis klubok mintha nem is léteznének, a versenykiírás tudni sem akar róluk, egyszerűen nem számítanak. „Senki nem érzi szükségét, hogy ezeket a csapatokat ugyanolyan megbecsülésben részesítse, mint a náluk jobban szereplőket. Pedig nem babra megy a játék, a ligában maradás a tét. Minden első osztályú csapat ugyanannyi nevezési díjat fizet, ugyanannyi pénzt költ a játékvezetésre, ellenőrökre, pályahitelesítésre stb. A kötelezettségek ugyanazok, de a jogok nem” – idézek tőle, akinek abban is igaza van, hogy egy-egy meccsre nem csupán készülni, utazni is kell, a szervezés pedig időigényes lehet. A szövetség hivatalos honlapján egyébként a női NB I-es playout menetrendje helyett még szombat délelőtt is az „egyeztetés alatt” felirat szerepelt.

Ha „Bubu” kifejti a véleményét, arra már csak a jó modor miatt is illik figyelni, a sportágon belül mindenképp, akit pedig megszólít, köteles – mondom én – nem lerázni a felvetését. Márpedig esetünkben ez történt. A honi szövetség főtitkára, Bodnár Péter válaszolt – csak éppen a kérdésre nem felelt. Szavaiból kiderül, hogy a vírushelyzet nyomást gyakorol mindenkire, ráadásul őt és munkatársait is utolérte a vírus. Remélem, túlestek a nehezén, mert az egészség a legfontosabb, még a hatalomnál, pontosabban a hatalmaskodásnál is lényegesebb.

De nem esetünkben. Bodnár úr ugyanis a lényegről csak annyit említ, hogy: „Bár lenne rá okunk, nekünk nincs időnk egyéni sérelmeinket dédelgetni.” Vizuális típus lévén elképzelem, ahogy a főtitkár úr a karjába kapja a sérelmeket, ringatja, becézgeti őket, talán még büfiztet is. A fantáziálástól egészen jókedvem kerekedett, de evezzünk vissza a komoly vizekre.

Azt, hogy a BEAC és a kis klubok esete mennyiben egyéni sérelem, most hagyom is, hiszen csapatokról van szó, a lényeg egyértelmű. Fontosabb, hogy a szövetségi reakció ellentmond nem csupán az illemnek, a szabályoknak is. A Sporttörvény – 2004. évi I. tv.: 22. §. (1) g) – szerint ugyanis a sportági szakszövetségeknek „kötelességük közreműködni a tagok közötti viták rendezésében”. Közbevethető, hogy a szövetség nem tag, hanem hatalom, de a törvénynek nemcsak betűje, hanem szelleme is van. Ahogy a szövetség alapszabályának is, amelyben az 5. §. (3) d) bekezdésben az áll, hogy a szervezet „korlátozza a kosárlabdasport önveszélyeztető, káros megnyilvánulását”. Kétségtelen, ez a passzus alapvetően a doppingra van kihegyezve, de ugyebár a szellem...

Összefoglalva tehát, a Balogh „Bubu” felvetésére adott válasz nem felelet. Mellébeszélés, kioktatás. Moliere Úrhatnám polgára jut eszembe, a darabban Jourdain úr kettős mércével mér, más morált tart magára nézve kötelezőnek, mint amit elvár másoktól. Esetünkben ugyebár a főtitkár elvárja az empátiát (joggal) a vírusfertőzött munkatársaknál, ám nem hajlandó fogni a másik fél érzéseit. Amelyek szintén jogosak, elvégre ha már Covid–19 ide, Covid–19 oda, kiírják a bajnokságot, az a legkevesebb, hogy pontos programmal is szolgálnak. Egy sorozat kiírása akkor teljes, ha az elejétől a végéig rögzíti a programot, ez meggyőződésem.

Ha már itt tartunk, a hatalmaskodás nem csupán a BEAC esetében lelhető fel, ott érzem Bognár György büntetésénél is. A paksi futballedzőt öt mérkőzésre tiltották el, mert elragadták az indulatai. Nem lévén tanúja a tettének, nem a fegyelmezés tényét vitatom, az a bajom, hogy ilyen esetekben valójában fel sem vetődik, hogy megvizsgálják, igazuk volt-e a vétkeseknek. Legalábbis a közleményekből nem jön át, ahogy – térek vissza a BEAC-hoz – „Bubu” kifakadását követően sem cáfolták az érveit.

Egyébként a magyar sportban nem új, hogy a kiscsapatokkal packáznak. Kilencven évvel ezelőtt, 1931-ben a futball másodosztályában a szegedi Bástya heteket várt arra, hogy megvívja az NB I-be jutásért kiírt osztályozóját a miskolci Attila ellen. Köszönhetően annak, hogy az Attila–Turul (4:0) mérkőzés kapcsán kiderült, a miskolciak megvesztegették az ellenfél néhány játékosát. A májusban kirobbanó botrány tárgyalása, az ítélet (törölték az eredményt, és eltiltották a vesztegetőket) heteket, sőt hónapokat vett igénybe, végül csak augusztus 2-án dőlt el, hogy az Attila indulhat az első osztályban.

Miközben a hosszasan várakozó szegediek érvelése cáfolhatatlan („Tétlenségre vagyunk kárhoztatva. Tétlenségre, mert nem tudjuk, melyik pillanatban jön az értesítés, hogy holnap vagy holnapután játszanunk kell”), a lényegre, a huzavona hátterére a Nemzeti Sport világít rá: „Az érdekeltek nem ok nélkül tiltakoznak. (...) Az érdekelt egyesületek és a futballsport helyzete egyaránt azt követeli, hogy az ilyen kérdéseket jó előre tisztázzuk. A mérkőzésre sportbelileg és társadalmilag – nem akarjuk mondani, hogy üzletileg is – készülni kell. S mindez azért, mert az illetékesek túráznak. Mert az vagy azok, aki vagy akik egész éven át alig végeznek fontos dolgot a szövetségi életben, éppen akkor hagyják magára azt, amikor csakugyan fontos volna a jelenlétük. A szövetségi adminisztráció méregdrága. És amint látszik, mégsem jó.”

És hogy lejjebb menjünk, az igazi kiscsapatoknak, az amatőröknek egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát az adminisztráció. Minden ügyes-bajos dolgukat hivatalos nyomtatványokon, blankettákon kellett a szövetség elé vinniük, a nyomtatványok természetesen pénzbe kerültek, és csak a BLASZ-ban voltak beszerezhetők. Egy pengő alatti áron, ez igaz, de nem egy vagy kettő fogyott idényenként, s ugyebár szegény klubokról van szó. A szövetség persze rafinált volt. Az átigazolási blanketta árát például előbb felemelték tíz fillérről ötven fillérre, majd az általános tiltakozás hatására leszállították harminc fillérre, tehát az emelés csak megtörtént.

Később is akadt rá példa, hogy a kiscsapatok nem igazán számítottak. Például akkor, amikor a Bp. Honvéd kiszemelt egy-egy labdarúgót. Egyszerű volt, behívót küldtek nekik, aztán a kispesti pálya lett a szolgálati helyük. Hogy ne a levegőbe beszéljek, 1969-ben például a keretben ott volt Kelemen József (Komló), Komora Imre (Szombathely), Pusztai László (Szeged), Kozma Mihály (Szeged), Kocsis Lajos (Salgótarján), Szurgent Lajos (DVTK), Tóth Kálmán (Győri MÁV DAC), Pál József (Szolnok). Az egyes esetek részletezése helyett legyen elég annyi, hogy valamennyien katonaköteles korban igazoltak a Bp. Honvédhoz. Ahogy sokan mások, nem egy esetben csak azért, hogy ne legyenek máshol, ne erősítsék az ellenfeleket.

Végezetül, és visszatérve a kiindulóponthoz, ne feledjük, hogy a BEAC-ról van szó. Arról a klubról, amelyre jellemző történet, hogy amikor a futballistái túrára mentek, az induláskor egy utas benyitott a fülkéjükbe, megkérdezte, hogy a BEAC-hoz van-e szerencséje, majd a pad alá rakott négy kicsi, de nehéz csomagot, és elment. A játékosok megnézték, mi van bennük, s amikor látták, hogy ércpénz, megijedtek: mi lesz a vámnál? Nos, semmi sem történt, volt engedély a milliós érték kivitelére. A tulajdonos pedig azt mondta, azért bízta a BEAC-sportolókra, mert tudta, hogy náluk biztonságban lesz.

Talán még dédelgették is a csomagokat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!