Üldözőverseny – Bobory Balázs publicisztikája

Biztosan sokan emlékeznek a régi, nagy sikerű rajzfilmre, a Kengyelfutó gyalogkakukkra, amelyben a címben szereplő madarat folyamatosan üldözi a prérifarkas, de bármilyen trükköt vagy csapdát eszel ki, nem sikerül elkapnia a nála gyorsabb, fineszesebb és időnként szerencsésebb kiszemeltet.

Furcsa lehet olyan sok lábon álló, tradicionális, Európa-hírű női kosárlabdaklubot, mint a Sopron a gyalogkakukkhoz hasonlítani, abban azonban mindenképpen van egyezés, hogy a tizenháromszoros magyar bajnok folyamatosan lépéselőnyben van üldözőjével, – az utóbbi években – a Szekszárddal szemben, pedig a farkas is gyors és erős, mégsem jár soha sikerrel – bocsánat, a kivétel erősíti a szabályt, a 2018-as kupadöntőt éppen a nagy rivális otthonában nyerte meg Djokics Zseljko csapata.

Az előző három bajnoki döntőben viszont kétszer játszott a Sopron a Tolna megyeiekkel és mindkétszer magabiztosan nyert, egyszer pályahátrányból. Persze lehet azt mondani, hogy a leghűségesebb város klubja évtizedes előnyben van profi klubépítés terén a Szekszárddal szemben, de azért láttunk már olyat, hogy villámgyors, mégis tervszerű munkával, megfelelő anyagi háttérrel gyorsabban letaszítják a trónról az egyed­uralkodót.

Sopron kirakatcsapata nem véletlenül emelkedett Európa legjobbjai közé, a kilencvenes években kialakult versenyszellem és az örök küzdelem a legmagasabb csúcs meghódításáért olyannyira megedzette az összes játékost, edzőt, alkalmazottat, hogy csakis győztes mentalitású emberek dolgozhatnak a Novomatic Arénában – én még abban is biztos vagyok, hogy a büfés is folyamatosan a saját rekordjait szeretné döntögetni a sör és a virslivel bélelt kifli eladásában. Ha valaki slendrián és lusta, biztos, hogy kihullik a közegből, mert vagy nem érzi jól magát a maximalisták között, vagy a közeg veti ki magából a hátráltató tényezőt. Mindennek a motorja Török Zoltán ügyvezető, aki csak olyan sportvezetőkkel említhető egy lapon, mint a fehérvári jégkorongpápa, Ocskay Gábor vagy a veszprémi kézilabdázás atyja, Hajnal Csaba. Török Zoltánt megedzette az élet, a mindennapi harc az egyesület körülményeinek megteremtéséért, a Pécs elleni örök rivalizálás, az ellenfelek esetenkénti gúnyolódása, a menedzserekkel, edzőkkel kialakuló konfliktusok rendezése és az időnkénti csúnya szakítások. Mostanra olyannyira letisztult a kép, annyira egyértelmű lett Sopronban a karakter és a struktúra, hogy minden olajozottan működik, a csapat rendszeres tagja az Euroliga négyes döntőjének, az ellenfelek pedig a legnagyobb tisztelettel beszélnek az ott zajló munkáról, sőt tanulnak belőle.

Igen ám, de hiába az ellenfelek respektje, azért a legtöbb együttes mégis a Sopront szeretné legyőzni, az ő szintjére szeretne eljutni. Nem titkoltan a Szekszárd is, amely évek óta dörömböl az Euroliga kapuján, de még nem nyert bebocsátást. Nyilvánvalóan a tolnaiak is tudják, hogy az igazi nagy fegyvertény az lenne, ha a legrangosabb sorozat mezőnyében szerepelhetnének, amelynek köszönhetően a játékosigazolásoknál is magasabb polcról lehet válogatni, bővíteni a támogatói kört, kiépíteni a legmagasabb szinten kamatozó kapcsolatrendszert, testközelből tanulni a legnagyobbaktól. Az igazi áttörést ez jelentené, hiába sikerült néhány hétre már ebben az évadban is világsztárt szerződtetni DeWanna Bonner személyében – egy fecske nem csinál nyarat, ráadásul költöző madár is...

Szekszárdon megvan a szándék és akarat, hogy a klub bejárja a Sopron útját, a Szabó testvérek, Noémi és Gergő személyében elkötelezett klubvezetők irányítanak, a légkör családias és baráti, a Djokics Zseljko vezette szakmai munka pedig sokrétű, fegyelmezett és kemény. Éppen ezért nincs könnyű dolga még az egyeduralkodó Sopronnak sem a Szekszárd elleni meccseken, mert az biztos, hogy Studer Ágnesék nem terítik le a vörös szőnyeget az esélyesebb csapatnak a bajnoki döntőben, hanem küzdenek vérrel, verítékkel, esetenként könnyekkel, hogy felborítsák a papírformát.

Persze a Sopron sem az esélyességtől összeroskadó kisasszonyok gyülekezete, Gáspár Dávid vezetőedzőnek olyan támaszai vannak a pályán, mint Fegyverneky Zsófia, Jelena Brooks, Briann January, mind-mind olyan játékos, aki mindent látott már ebben a sportágban meg annak az ellenkezőjét is. Mellettük olyan különleges képességű játékosok csillognak, mint Gabby Williams vagy éppen az egyedülálló adottságú Határ Bernadett, aki egyre többször már nem csak magassága miatt nő a mezőny fölé. Szóval nemcsak itthon, de egész Európában vakarják a fejüket a csapatok edzői, mit lehet kezdeni a Sopronnal, és a megoldást csak ritkán találják meg.

Vasárnap elkezdődik a két együttes újabb csatája. amely az egyik fél harmadik nyertes mérkőzéséig tart.

A kutya itt van elásva, mert jelen helyzetben nagyon nehéz elképzelni, hogy ezt a Sopront a hazai mezőnyben legfeljebb öt mérkőzésből háromszor le lehessen győzni. A Szekszárd mindenképpen tesz erre kísérletet, és nem lennék meglepve, ha rögtön az első mérkőzésen közel lenne a címvédő pályaelőnyének elvételéhez, mert a frissesség vagy éppen a kezdeti rozsdásság a malmára hajthatja a vizet. A csillagok egyébként akkor állhattak volna jobban tolnai szemszögből, ha az elődöntő után hazatérő Bonnerrel sikerül megegyezni arról, hogy a döntőben is szerepeljen, ám a kétszeres WNBA-bajnok, háromszoros All Star-játékos otthon maradt, hogy az amerikai profi bajnokságra készüljön és többet legyen ikerlányaival. Djokics Zseljko így azokra számíthat, akik az alapszakaszban megszerezték a harmadik helyet. A potenciál így is megvan a szekszárdiakban, de ha tényleg komolyan gondolják a bajnoki aranyérem megszerzését, nem térhetnek el saját filozófiájuktól, a kőkemény, faulthatáron mozgó védekezéstől, a kellemetlen, akaratos harcmodortól és a pontosan megkoreografált, fegyelmezett támadójátéktól, a palánkok alatti erőszakosságtól. Bármi is hiányzik ezek közül, a Sopron le fog csapni a hibákra, mert egyértelműen egyénileg jobb játékosokból álló csapat, mindemellett képes ugyanazokat az erényeket felmutatni, mint riválisa.

És hogy a semleges nézőnek miért érdemes követnie, amikor az egyeduralkodót megpróbálják letaszítani a trónról sokadik kísérletre? Ha valaki sokat nézte a Kengyelfutó gyalogkakukkot, egy idő után azon vette észre magát, hogy elkezd szorítani a farkasnak, hogy legyen végre sikerélménye. Egészen biztos, hogy a női kosárlabdát kedvelők közül sokan vallják a „támogassuk a gyengébbet” elvet, és szorítani fognak azért, hogy legalábbis szoros legyen a finálé. Mások viszont a játék szépsége, a sportág sava-borsa miatt ülnek le a képernyő elé, mert mindkét együttesben vannak olyan egyéniségek, akik a legmagasabb szinten űzik ezt a mesterséget. A Sopront pedig a végtelen alázattal, szenvedéllyel és munkafegyelemmel vegyülő kőkemény profizmusa miatt érdemes figyelni, amelyet klubszimpátia nélkül el kell ismerni, hiszen idehaza első számú zászlóshajója a kosárlabdának.

Annak idején a kakukk és a farkas állandó üldözőversenyét bemutató rajzfilmen rengeteget nevettünk, a Sopron és a Szekszárd csatája viszont vélhetően nem lesz komikus, sokkal inkább drámai. Most eldől, hogy a bajnok újra kicsúszik-e a csapdából, és sokkal gyorsabb lesz-e riválisánál, vagy a Szekszárd legalább egyszer vagy kétszer utoléri, esetleg le is győzi a korábban rendre ügyesebb célpontot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!