Forgatókönyv Hollywoodnak – az 1955-ös Eb-győztes Hódy László kalandos élete

Csak életének utolsó egy évtizedében ismertem: 2012. szeptember 22-én találkoztunk először, amikor a kosárlabdázás hazai meghonosodásának 100. évfordulóját ünneplő szövetség (MKOSZ) hivatalosan is beiktatta a sportági Halhatatlanok Csarnokába. Akkor már 23 éve Ausztráliában is a kosárlabdázás ottani történetének legjobbjai közé sorolták – mégis azt kérdezgette tőlem őszinte csodálkozással: „Ugyan kit érdekelhet az én életem a családtagjaimon kívül?”

Mondjuk, a hollywoodi forgatókönyvírókat… Ilyen szövevényes, kalandos, fordulatos élettörténetet ők úgysem tudnak kitalálni.

Az 1934. július 10-én Szegeden született és 2023. május 26-án Melbourne-ben elhunyt Hódy László csaknem 89 évén átrobogott a történelem. Ennél több rendszer- és korszakváltást nem is lehet át- és túlélni.

KIS KAPITALISTA . A második világháború előtt kezdődött, édesapja volt Szeged első cipőgyárának és -boltjának a tulajdonosa – akiből az 1947 utáni Rákosi-rendszerben kapitalista kizsákmányoló vált, börtönbe vetették, megkínozták, családját kisemmizték, folyamatosan kilakoltatással fenyegették.      „Amellett, hogy koldusbotra jutottunk, osztályidegennek bélyegeztek, négy testvéremmel együtt egyértelműen a tudtunkra adták, nincs lehetőségünk továbbtanulni, munkát vállalni”  – elevenítette fel tinédzseréveinek fordulatát Hódy László.

KÉNYSZERMUNKÁS.  Az, hogy 1933. április 8-án született János bátyjával együtt a Szegedi Postás kosárlabdacsapatának húzóembere volt, persze segített valamennyit – 1951-ben olimpiai kerettag lett, 1952-ben a válogatottal kiutazhatott Helsinkibe (13. helyezés), a játékok után marasztalták Budapesten, a Bp. Honvédba került és a válogatott kezdő ötösébe. A Honvéd garantálta neki, hogy érettségijét követően, 1953-ban az „élsportolók századába” kerül, ehelyett amikor besorozták, a komlói bányába irányították kényszermunkára. A sportág vezetősége – és az OTSB diktátornak tartott első embere, Kutas István – minden szálat megmozgatott, hogy kimenekítse, így került előbb a szentendrei őrszázad fegyveres alakulatához, majd miután három hónap „a megszokottnál erősebb fizikai felkészítést” követően leszerelték, mehetett az 1953-as moszkvai Európa-bajnokságra (ezüstérem a Szovjetunió mögött). Úgy tűnt, egyenesbe kerül.

ÉLSPORTOLÓ.  Az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokság megnyitóján a kétszeres olimpiai bajnok úszóval, Szőke Katóval ő vonulhatott be a stadionba a magyar küldöttség élén, s húzhatta magasba a vb lobogóját. Az 1955-ös budapesti kontinenstornán János fivérével együtt vezéregyénisége volt a kilencből csak egy mérkőzését elveszítő, az utolsó előtti napon a címvédő Szovjetuniót a Népstadion negyvenezer szurkolója előtt 82–68-ra legyőző, a magyar kosárlabdasport egyetlen Európa-bajnoki aranyérmét megszerző válogatottnak. „A fülsüketítő buzdítás, szimpátiatüntetés motiválta a csapatot, végül 16 ponttal legyőztük a »verhetetlen« Szovjetuniót. A győzelem csodálatos érzés, különösen, ha a mámorát meg tudod osztani az egész országgal… Nekem külön boldogságot jelentett, hogy végigjátszottam a meccset, húsz pontot dobtam, és a bátyámmal élhettem át az eufóriát”  – emlékezett vissza a legnagyobb sikerre a 193 centis „kis Hódy”.

BŰNÖZŐ.  Eb-arany ide vagy oda – ismét drámai fordulatot vett az életük. A párizsi tornáról hazatérve Doxa és Omega órák csempészése miatt jelentette fel őket valaki, az ÁVH lecsapott a korábbi osztályidegenekre, s a testvéreket a Fő utca 1.-ben, a katonai börtönben vallatták napokon keresztül, mire a titkosrendőrség „leadta őket” a gazdasági bűnügyek osztályának, amely 1957 januárjára vitte bírósági tárgyalásig az ügyüket. A vádlottak azonban akkor már a tengeren hajóztak Ausztrália felé.

DISSZIDENS. Az 1956-os forradalom kitörése előtt három hónappal, a milánói tornán Hódy László súlyos sérülést szenvedett, kifordult a térde, műteni kellett volna, János bátyjának pedig kiújult a tuberkulózisa, úgyhogy mindketten kimaradtak a melbourne-i olimpiára készülő válogatottból. „Amikor kitört a forradalom, nem sok időnk volt gondolkodásra vagy mérlegelésre. Páder János szövetségi kapitány ugyan marasztalt minket, felvázolta a jövő válogatottját, amelyben fontos szerep jutott volna nekünk, de Jancsi tbc-je, az én sérült térdem, a harcok, a romok és leginkább az, hogy folytatódik a bizonytalan életünk – hol kiemelt élsportolók, hol megfigyelt, veszélyes ellenségek voltunk –, eldöntötte a kérdést. November hetedikén elhatároztuk, hogy fájó szívvel elhagyjuk az országot. November végén disszidáltunk, hontalan menekültekké váltunk.”

MENEKÜLT. Előbb Ausztriába szöktek, hat hétig menekülttáborban sínylődtek, majd Hollandiába vitték őket vonattal, onnan tengerjáró hajón Ausztráliába. Perthben kötöttek ki, ahol Laci barátnője (későbbi felesége), az 1955-ös varsói atlétikai versenyen 100 méteres síkfutásban Európa-csúcsot futó Neszmélyi Vera ott élő riválisa, Shirley Strickland (ő ugyanazon a viadalon 11.3 másodperces világcsúcsot repesztett) várta őket. Perth után Mel­bourne-ben próbáltak munkát szerezni, majd Adelaide-ben kaptak lehetőséget az alakuló magyar kosárlabdacsapatban. Az Adelaide Budapest aztán sorra nyerte a dél-ausztráliai és az országos bajnoki címeket, az 1960-as római olimpiára készülő ausztrál válogatottat edzőmeccsen 30 ponttal verte meg… A játék mellett belevágtak mindenbe, amiben esélyt láttak: volt egy szem kötőgéppel elindított kötöttáruüzemük, ingatlanokban utaztak, amelyeket átalakítás és festés után eladtak.

„AUSZI” OLIMPIKON.  Bár a Melbourne Tigers húzóembereként Jancsi 1962-ben térdsérülést szenvedett, és 29 évesen fel kellett adnia a sportolást, az ausztrál szövetség mindent megtett, hogy legalább Lacit, az Adelaide Budapest klasszisát bevethesse a válogatottban. „Victoria államban megkaptam az állampolgárságot, és az 1964-es tokiói játékokra már ausztrál olimpikonként utazhattam. Büszkén, első kosárlabdázóként, aki két országot képviselt két különböző olimpián. Addig minden rendben is volt, amíg a magyarok ki nem jöttek a Peru elleni meccsünkre. Amikor játék közben meghallottam a lelátóról, hogy »Hajrá, magyarok!«, feltolult a rengeteg emlék, óriási sikerek, fájó vereségek, az összes gyönyörűség, ami Magyarországon velem történt. Nem voltam képes tovább játszani, kis pihenőre volt szükségem, hogy ki ne ugorjon a szívem.”   Az ausztrál válogatottal végül a kilencedik helyen végző Les Hody a tokiói olimpiai faluban találkozott korábbi csapattársaival, a 13. helyre befutó magyar játékosokkal. „Nem kellett tolmács, ismertük egymás gondolatát is. Nagyszerűen szórakoztunk, amikor mint tiszteletbeli magyarnak megengedték, hogy a magyar étteremben velük ebédelhessek.”

EZERMESTER VÁLLALKOZÓ. Adelaide-be visszatérve nyert még három bajnoki címet, majd 33 évesen, 1967-ben visszavonult – hogy mennyit jelentett a még gyerekcipőben járó „auszi” kosárlabdázásnak, aláhúzza, hogy 1989 novemberében megválasztották minden idők legjobb ausztrál játékosának. A sportpályafutása utáni élete is éles kanyarokat vett: miután elvált Neszmélyi Verától – akitől Adriana lánya született –, Új-Zélandra költözött, festett, autóvezető-iskolát nyitott, gyümölcstermesztésbe fogott, aztán Jancsi bátyja unszolására eladott mindent, és visszaköltözött Melbourne-be, hogy együtt lehessenek „azok a csodálatos Hódy fiúk”. Ugyanis 1971-ben a legkisebb öccsük, Szabolcs is „utánuk disszidált”. Az 1947. május 10-én született Hódy Szabolcs itthon a Szegedi EAC és a Bp. Honvéd csapatával háromszoros bajnok, 1968-tól 33-szoros válogatott, az 1969-es Eb-n nyolcadik helyezett volt. Melbourne-ben később volt tyúkfarmjuk, már második feleségével, az Ausztráliába 12 évesen, a családjával 1956-ban kikerülő Évával francia kozmetikai szereket forgalmazó szépségápolási cégük. A virágzó vállalkozás értékesítése adta nyugdíjas éveik alapját, amely alatt rengeteget segítettek menekülteknek, rászorulóknak, támogatták őket szorult helyzetükben – amilyenben évtizedekkel korábban ők is voltak.

HAZATÉRŐ HŐS.  És gyakran látogattak haza: 2012-es ittlétük során Hódy László tenyérlenyomatát adta a Halhatatlanok Csarnokának, miután Ausztrália után idehaza is beválasztották a sportág legjobbjai közé. Nyolcvan fölött járva lett belőle újságíró (sorozata jelent meg az Nemzeti Sportban), író és kiadó – győzködésemre lefegyverző stílusában megírta angolul (Not an Ordinary Life) és magyarul (Osztályidegenből halhatatlan) egészen elképesztő élettörténetét. Amikor arról faggattam – és faggatták gyakran mások is –, mégis hogyan tudta megőrizni finom humorát, töretlen életigenlését, nyitottságát és mély hitét a történelem fölötte csapkodó viharában, a lehető legegyszerűbb választ adta.  „Bármi történik az életben, jó vagy rossz, egyik sem »maradandó«. A jövő mindig ad újabb és újabb lehetőséget a megoldásra. Csak annak nincs sikere, aki nem is próbálkozik, és annak nincs jövője, aki feladja a terveit és bedobja a törülközőt. Remélem, a visszaemlékezésemnek ez lesz a tanulsága mások számára.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 3-i lapszámában jelent meg.)