Őrbódé – Dlusztus Imre publicisztikája

Aki volt (lehetett) katona, emlékszik rá, hogy az őrtoronyban a szolgálatot teljesítő sorállományú sohasem kifelé, hanem befelé figyelt. Nem a külső ellenségre fókuszált, hanem a farakás mögül kipislogó ügyeletes tisztre vagy a szabadnapos századparancsnokra, aki fogást keresett a kiskatonán.

Ilyen a mi futballunk is: nem az ellenfeleink rontanak ránk igazán, hanem azok, akik a körleten belül vannak. 2017 a legkevésbé sikeres évek közé tartozik. Megvallom, nagyon nehéz egyértelműen fogalmazni, mert hol így, hol úgy csoportosítom magamban a dolgokat. Huszonhét éve vagyok sportvezető, van bőven tapasztalatom. Szerintem aki ennyi időt eltöltött a magyar futballban, megérdemelne egy alezredesi rendfokozatot korkedvezményes nyugdíjjal, már csak az elrongyolt idegrendszerre és a naponta lenyelt méltánytalanságok egészségre gyakorolt káros hatására való tekintettel. Harminc évig voltam igazolt játékos, szóval a pályán is gyűjtöttem tapasztalatokat. Irányítottam megyei szövetséget, voltam az MLSZ utánpótlás-nevelési bizottságának elnöke, ültem kispadon beugró edzőként, láttam közelről bundameccset, megvett játékvezetőt, komplett tippmixes védelmet, zseniket, intelligens és nagyon buta játékosokat, problémamegoldó stratégákat és beszűkült tudatú tutistákat, kisstílű bűnözőket és aláhulló milliárdosokat. A luxemburgi vereség óta csak a károgást hallom futballon belülről és kívülről, és ez nem függ össze a varjak fokozott őszi jelenlétével a házak között. Most nyitják ki a csőrüket azok, akik már jó előre megmondták, hogy a tavalyi Eb-szereplés kicsúszott eredmény volt, egy úgy-ahogy elfogadható teljesítményt nyújtó generáció utolsó, szerencsés momentuma; hogy már a kijutás is csak a létszámbővítésnek volt köszönhető, a pótselejtezőn mutatott játék pedig a ritka kivételek szűk csoportjába tartozik; hogy Storck csak egy akarnok volt – más változatban: Storck volt az utolsó, aki még ki tudott valamit sajtolni ebből a szánalmas közegből.

Hát igen, a közeg – kapaszkodom a szóba itt, az „őrbódéban.” Mert ha értékelünk, egyszerre kell néznünk mindent. A szakmai munkát, a mérkőzések színvonalát és látogatottságát, az utánpótlás helyzetét, a futballt körülvevő közbeszédet, a stadionok és pályák műszaki állapotát, az MLSZ munkáját és a szurkolói csoportosulások magatartását.

„Csúnya vagyok, szeplős vagyok, vörös vagyok, szemüveges vagyok, zsidó vagyok – túl sok ez egy embernek” – ismerős lehetne e mondás a múlt század első felének pesti humorából, hasonló szöveggel feltűnt Woody Allen egy filmjében is. Valahogy én is így vagyok ezzel, mert úgy érzem, túl sok teher van még mindig a magyar labdarúgáson, és ez akadályozza meg, hogy végre szárnyra kapjon.

Jó, a stadionkérdés, a színház ügye rendben van. Az edzőpályák dolga, az olvasópróbák helyszíne is. De az NB I mostani idényében is többször előfordult, hogy a hat párharcból négyen a pályaválasztó nem a saját otthonában fogadta az ellenfelét. Ne csodálkozzunk hát a lehangoló ezres létszámokon.

Ennél nagyobb gond, hogy az MLSZ nem tud olyan szabályozó környezetet kialakítani, amellyel – ha már finanszírozza – magasabb színvonalú munkára kényszerítené az utánpótlás csúcsműhelyeit, az akadémiákat. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy az utánpótlás-nevelés mifelénk – tisztelet a kivételeknek – nem képzést és nevelést jelent, hanem bizonyos számú ügyes gyerek összegyűjtését és szerepeltetését a játékosügynök megfigyelők előtt – a szakmai szempontok hátrahagyásával. Ha nem így lenne, egy évtized alatt már csak a véletlen kidobott volna egy igazi klasszist.

Járom a pályákat, látom, hogy bizonyos kiemelt státuszú kluboknál a legegyszerűbb falusi focit játszatják az U14-es első osztályú bajnokságban. Megállok pályák mellett, és megrökönyödve tapasztalom, hogy magasan kvalifikált egyesületek korosztályos képzésén a hetvenes évek gyakorlatai jönnek elő – totyogva. Nézem három korosztály edzését két szomszédos pályán, mindenki egy és ugyanazon sebességfokozaton dolgozik, és egyszer csak feltűnik, hogy az edzők jóformán némák. Hallom az NB-s utánpótlás-bajnokin az edző beszólásait és legszívesebben én kérnék elnézést. És hát hallom a borzasztó szülői kórust, nekik soha semmi sem elég jó, s közülük mindig az a leghangosabb, aki csőrrel derékszöget rúgna a labdába.

Ezenkívül hallom a lelátón a türelmetlen szitkozódást még a jó színvonalú mérkőzésen is, ahol van iram, mindkét fél támadó felfogásban futballozik, a labdarúgók szervezetten játszanak, hiánycikk a technikai hiba, tehát minden rendben, csak épp ez a szorongva ordító meg a mellette szotyolázó és a harmadik a söröspohárral, ahogy felmérem, nem az A-licences tanfolyamról jött ide. Nem nézem le a drukkert, de nem értem meg, miért nem lehet szeretni a játékost és a játékot. Hát, nem azért van a foci? Miért nem lehet jókedvvel kimenni a meccsre, ha már rászánjuk magunkat? Ennyire borzasztó lenne itt az élet? Vagy ennyire jók vagyunk abban, hogy telepakoljuk a közbeszédet panasszal és gyűlölettel, ami aztán a lelátókon faragatlanul nő ki a mosdatlan szájakból.

S csak kimondom, ide rakódik le közénk az elmúlt fél évszázad összes hordaléka, amitől nincs sebes folyás, ami miatt zátonyon áll a hajó. Itt van közöttünk az a sportvezető, aki beosztása révén lett szakember. Itt van az a pro licences edző, aki nem tud idegen nyelvet, nincs diplomája, és amikor a kötelező külhoni gyakorlatán volt, az első nap aláíratta a klub képviselőjével, hogy ott töltött két hetet, s gyorsan hazajött. Itt van a balhékat szervező vezérszurkoló, akit senki sem mer bírálni, sem edző, sem vezető, sem játékos, sem tudósító, mert azonnal ráküldi a hordáját az illetőre.

Itt vannak azok a huszonéves tornatanárok, akikre Détári a Nemzeti Sportnak adott legutóbbi interjújában hívta fel a figyelmet: edzést vezetnek, de vajon milyen tudást adnak át a rájuk bízott gyerekeknek. Itt vannak a szövetségi szervezet haszonélvezői, akik bár gyengék az alany és az állítmány egyeztetésében, mindig szélirányban állnak, és ez elegendő odafönt. És itt vannak az elnökségekben, az edzői karban, a székházak folyosóján, a szövetségekben, az állástalanul lesben állók között azok, akik a legutóbbi bundák, tippmixes csalások főszereplői voltak. Ők miféle morális tartást hoznak be a rendszerbe?

Egy kis matek: a tippmixes csalás úgy működött, hogy minden klubnál volt négy vagy öt kedvezményezett. Egy kapus vagy belső védő, egy hangadó, egy gólvágó és még valaki (gyúró, pályaedző, technikai vezető, negyvenhez közelítő tartalék kapus), aki a gyanú esetén azonnal, a kispadon tudott hárítani. A nyolc meccsből négyet befolyásoltak. Ezekről a másik nyolc csapat kedvezményezettjei is értesültek, így aki nem volt az adott fordulóban érdekelve, az is meg tudta játszani a tuti tippet. Ez a csaknem félszáz ember és a körülöttük lebzselő, a lehulló morzsákat csipegető másik félszáz ma is itt van közöttünk. Egyik-másik még ma is pályára lép, talán épp edző lett, a többségük is a futballban maradt és megmond.

Vagy az őrbódét közelíti meg belülről.

Vagy csak károg.