„Fakó” emlékek – Vincze András publicisztikája

Néhanap előkerülnek a nyolcvanas évek dohánysárgára öregedett Népsportjai, és lapozgatva a kiszáradóban lévő, törékeny újságokat a hajdani NB I-es tudósítások alatti hasábokat mindig végigböngészem – nincs semmi cifrázás, nincs blikkfangos, rikkancsok kedvence cím, csupán ennyi: „Tartalékbajnokság”.

Emlékszem, anno évfolyamra szóló büszkeséget jelentett, hogy benne volt a sportújságban három ismerős, velünk egykorú srác neve is, az akkor az újpesti ifiből lassacskán kiöregedő és a BVSC felé kacsingató Takácsé, a Fradiban dribliző Szikszayé és a hétvégente szintúgy zöld-fehérben játszó Jecsmené. Ez a szeletke magyar focitörténelem azóta sem merülhet el a múlt ködében, köszönhetően annak is, hogy a szerkesztőségben alig karnyújtásnyira ül Somogyi Zsolt kolléga, akivel hol ritkábban, hol sűrűbben nosztalgiázunk, megelevenítve a tartalékbajnokság legendáját, bátyja ugyanis az „FTC-fakóban” koptatta a füvet vagy rúgta a port, ha éppen a salakoson volt a meccs, és a korabeli, néhány soros krónikák gólszerzői alapján jó spíler volt a bátyus.

Az idővel egyre színesebbé váló emlékek, sztorik miatt is jó emlegetni a tartalékbajnokságot, ugyanakkor egyre erősebben érzem: erre a lebonyolítási formára manapság is szükség lenne. Mert az igaz, hogy a magyar futballjövő szempontjából születtek remek kezdeményezések, mint az MLSZ immár két esztendeje bevezetett „fiatalszabálya”, amely szerint a magyar gyerekeknek a magyar profi bajnokságban játszaniuk kell! Időről időre fellángol a vita, hogy ez a szabály jó-e vagy nem jó, miután nem kötelező, így hadakoznak ellene (ha nem lenne, visszasírnák), ha éppen nem jönnek a gólok, akkor panaszkodnak az edzők, vezetők, mondván, így nehéz eredményt produkálni – de hát nekik hivatalból az a dolguk, hogy morogjanak.

Na de hogy ne kuszáljam össze túlságosan a történet szálait, a tartalékbajnokság – szerintem – hajdan a következők miatt volt jó:

– Rendre a „tarcsiban” tűntek fel azok a fiatalok, akik néhány hét vagy hónap elteltével már a felnőttcsapat öltözőajtaján kopogtattak (s hogy ne a homályos múltban merüljünk el mindig, arra talán még a fiatalabbak is emlékezhetnek, hogy a „fakóban” szereplő Lisztes Krisztián tehetségének hírét már jóval azelőtt vitte a szurkolói szóbeszéd szerte az országban, mielőtt bemutatkozott volna az FTC nagycsapatában).

– A meccset általában a nagyok mérkőzése előtt játszották, tehát aki igazán ráért, és aki testközelből, de levegősebben szerette volna nézni a kedvenceket, kikönyökölt az edzőpálya korlátjára (ha pedig a centerpályán volt a találkozó, le lehetett ülni az első sorba is).

– A nagycsapat edzője is ránézett a „fakóra”, persze hajdan valahogy szelídebb volt a világ, a mester jelenléte még az eredménytelenebb időszakban is inkább simogatta a drukker lelkét, semmint felbőszítette volna.

– A sérülésből felgyógyuló vagy az eltiltás miatt pihentetett ászok is visszajátszottak a tartalékokhoz.

– Jó program volt hétvégén, kicsivel ebéd előtt vagy éppen ebéd után a nagyok bajnokija előtt.

De a legerősebb érv, ami a múltat és a jelent összekötheti, hogy a „fakóban” meccs közben, éles helyzetben csiszolódhatott össze a legjobban a rutinos sztár és a feltörekvő ifjú.

Ha éppen arra fordul a világ a kereke (sajnos gyakran fordul), hogy a magyar futball bajára keresnénk gyógyírt, magam gyakran reklamálok amiatt: focink legsúlyosabb hiánya abban (is) keresendő, hogy a kirakatban, vagyis az NB I-ben szereplő profik lábában rendkívül kevés mérkőzés van. A most zajló tizenkét csapatos lebonyolításban szereplő labdarúgó, aki valami csoda folytán szinte sohasem sérült, aki rendre lehetőséget kap az edzőjétől a kezdőcsapatban, aki éppen nincs eltiltva, és akinek a klubja a bajnoki meccseken kívül a Magyar Kupában is érdekelve van, a legjobb esetben is átlagban ötnaponta (sőt, inkább felkiáltójellel írom: ötnaponta!) kap meccsterhelést. A köztes időt az edzés, a regeneráció, a taktikai felkészülés teszi ki, ám lássuk be, ennyi gyakorlati munkával eltöltött idő a nemzetközi futballvilággal szemben roppant kevés. Nem beszélve arról, hogy az NB I szintjén is többségben vannak azok, akik nem tudnak stabilan megkapaszkodni a kezdőben, be- vagy lecseréltek – szóval a magyar profi mezőny felének, de lehet, hogy több mint a felének a csúcsterhelése sohasem éri el a száz százalékot.

A másik megközelítés pedig az utánpótlás szempontjából érdekes: miután a magyar korosztályos bajnokságok rendszere szinte kiírásról kiírásra változik, ezért követhetetlen, és – bár sajnos rosszul hangzik – cseppet sem vonzó a focifanatikusnak. Hosszú és unalmas évek óta az első osztályú klubok NB III-as csapataiban szereplést tekintik a felnőttfutball előszobájának, de ez a kezdeményezés „halott ügy”, sem szakmai, sem pedig marketingoldalról nem jelent pluszt. Ezek a futballcsaták térben és időben is messze kerültek a nagycsapat bajnokijától és helyszínétől – csak egy meccs lett a napi sok közül. Kár érte… Anno Csepelre kijárt ősfradista, ősújpesti, őshonvédos, mert ott a találkozóknak szertatásuk volt: az ember dél körül belépett a stadion kapuján, és rögtön jobbra a salakoson játszott a „fakó” – a csepeliek között a szintén rovattag Zombori András, akinek a kilencvenes években az egyik legmenőbb Bundesliga-frizurája volt a magyar mezőnyben, s aki, ha a futballmúlton merengünk, minden évben egyszer könnybe lábadó szemmel emlegeti: a tarcsimeccsekre Kincses Sándor gumistoplis focicsukáját örökölte meg a szertárból. Kilencven perccel később tovább lehetett sétálni a nagypálya irányába, ha valaki nem akart lemaradni az NB I egyik legstabilabb tizenegyének kivonulásáról: Kovács Attila – Kincses Béla, Kőhalmi Gábor, Elekes József, Gálhidi György – Mészöly Pál, Kelemen Gusztáv, Lazsányi László – Tulipán Mihály, Dékány Gábor, Budavári László, míg a kispadon a legendás edző, Keszthelyi Misi bácsi ült, aki (ha már utánpótlásról és rendszerről szól e történet veleje) valóban végigvitte a labdarúgóit a serdülőtől az ifin, a junioron át a felnőttekig, és aztán még nyugdíjasként is a tehetségeket kutatta, oktatta. Nem mellékesen a tartalékbajnokit négyszázan, az NB I-es csapat meccsét pedig három-négy-ötezren nézték meg – mint ahogyan ez a történet más játékosokkal, más edzőkkel, ám ugyanazzal a rajongói hatásfokkal igaz volt Pécstől, Budapest más pályájáig, Székesfehérváron át Szombathelyig – a közös kezdőpont itt is, ott is, amott is a tartalékbajnokság létezése, működése lehetett.

Természetesen nem akarom ököllel verni a klaviatúrát, hogy márpedig a „fakórendszer” lehet a futballreform veleje, de rövidebb-hosszabb szakmai beszélgetést megérne, hogy lenne-e haszna újra bevezetni és modernizálni a tartalékbajnokságot. Annyi pluszt jelenthetne, hogy a profi labdarúgás rendszerébe beépülne egy lépcsőfok, amely szakmai és szurkolói oldalon is impulzust adna a sportágnak. Hála az égnek a focink eljutott odáig, hogy nagyszerűek a létesítményei, az edzőpályákon is remek színvonalon lehet előmeccset rendezni (megkockáztatom, jó időjárási körülmények között még a centerpálya is elbírna négyfélidőnyi gyűrődést, több játékperc lenne a lábakban, vegyülhetne a nagycsapat és az ifi, a „tarcsik” együtt is utazhatnának idegenbe a felnőttekkel), a drukker felfedezhetné a jövő játékosát, a fiatal elleshetné a trükköket az idősebbtől.

Valahogy olyan egyszerűnek tűnik ez az egész – az olykor-olykor átlapozott, sárguló Népsportokban sem volt túlcifrázva a történet, mégis az egyik legnépszerűbb rovat volt…