Összekacsintás – Malonyai Péter publicisztikája

Engem meggyőzött George F. Hemingway, amikor elmondta, miért telt ki az ideje a holland edzőnek, Erik van der Meernek; érvei logikusak, meg aztán az rendeli a nótát, aki a zenészt fizeti, kívülről tippeket osztogatni ilyenkor nem illik.

Biztos vagyok benne, hogy az ősz (és a világ) valamennyi edzőcseréjét plasztikusan képesek ecsetelni a tulajdonosok, bennem azért ott a kisördög: ha jönnek az eredmények, elő sem kerülnek a világgá kürtölt tények.

És kétely is van bennem, ami nem most vert tanyát, régóta tartom, hogy mifelénk legtöbbször a személycserék mozgatják a válságmegoldást. Elég csak a rendszerváltozás előtti időkre gondolni, amikor egy-egy pártkongresszus után csak kevesen foglalkoztak azzal, milyen hatással lehetnek az országra a bikkfanyelven megfogalmazott határozatok, mindenkit az érdekelt, ki került ki és be a politikai vagy a központi bizottságba, bizottságból. Akinek mennie kellett, megbukott, aki maradt, megőrizte erejét, aki bekerült, hatalomra tett szert.

Ez még csak hagyján, ám a hivatalos agyak úgy jártak, hogy a káderek ki-be járásával már meg is oldották az ágazat, a terület gondjait.

A futballedzők cseréjénél is van egy ilyen érzésem.

Főként azért, mert hiába láttam már éjjeliőrt nappal meghalni, van bennem némi naivitás. Úgy gondolom, hogy amikor egy-egy klubhatalmas edzőt szerződtet, alapvetően nem személyekben gondolkozik. Koncepciót keres, hosszú távú elképzelés mellett teszi le a voksát. És hozzá igyekszik szakembert találni, esetleg a mester elképzelését teszi magáévá. De: mindenképpen folyamatban gondolkozik, itt tartunk – rögzíti –, oda akarunk eljutni. Ami ugyebár nem megy egyik napról a másikra.

Nálunk különösen, hiszen nagy hirtelen egyetlen egy országosan beharangozott programot sem tudok előkapni, amelyet az elejétől a végéig, pontról pontra megvalósítottak volna. Hogy aztán csak a végén derüljön ki, valami nem stimmelt. Egy-két-három vereség képes szétverni a legnagyszerűbb koncepciót is, ha valahol, nálunk a futball (és a sport) végképp jelen idejű műfaj, tetézve a legrosszabbal: a jövő időt jó, ha az igeragozásnál ismerik a szakmában. Mondjuk úgy, nincs rá igény (leszámítva persze itt is a dumát). Tudom, a vágyam elméleti, és mosolyt fakaszt: úgy megnézném, hogy mire megy egy fiatal (legfeljebb 35-40 éves) edző, ha végigviheti a koncepcióját egy csapatnál. (Feltéve, hogy van koncepciója.)

De térjünk vissza az edzőkhöz. Akiket valaki szerződtet, áldását adja arra, amit tervez. Aztán amikor eljön a válás ideje, az illetőnek se híre, se hamva, a felelősség egyszemélyi. Nem hallottam még olyan tulajdonosról, vezetőről, aki kiállt volna, s közli: az én hibám, hogy idehoztuk ezt az embert, akivel képtelenek voltunk egyről a kettőre jutni. Nem mond ez ellent annak, amit a nótáról és a zenészről írtam, ugyanis ez nem anyagi kérdés, hanem erkölcsi. Esetleg az illem része – legalábbis ha valaki elvárja, hogy hitelesnek tartsák.

Ha most azt hiszik, hogy védem az edzőket – tévednek. Többeket igen nagyra becsülök közülük, akadnak, akik szerintem kóklerek, de sajnálni nem sajnálom őket. Ők ugyanis azok közé tartoznak, akik a kudarcból is hasznot tudnak húzni, természetesen a pénzre gondolok. Esetükben a „közös megegyezés" nem azt jelenti, hogy a váláshoz vezető szituációt hasonlóképpen ítélik meg a főnökükkel, hanem hogy megegyeztek a végkielégítés összegében, nem lesz per. Aligha fillérekről van szó ilyenkor, hiszen ha a kiebrudalt edző azt mondja (és mondja), hogy először is pihenni akar, s azt is kibírja, hogy akár egy esztendőn át ne legyen szerződése, kell lennie némi tartalékjának.

A maiak megköszönhetik ezt az elődöknek, az edzők ugyanis már jó fél évszázada is különleges helyzetben voltak. Miközben az átlagkereset a hatvanas években (1960–1969) 1575 és 2012 forint között volt, az MLSZ kénytelen volt maximálni az edzői fizetéseket. Hatezer forint volt a határ, ám tízezer alatt nem lehetett edzőhöz jutni az NB I-ben. Egyszerű volt a megoldás, a klubot finanszírozó vállalat, szervezet másodállásokkal turbózta föl a pénzt, ami persze arra is alkalmat adott, hogy napi szinten beleszóljon a mester munkájába. Mert ugyebár a másodállás bármikor megszüntethető. A hetvenes években (átlagkereset: 2222 és 3877 között) egy-egy vezetőedző fizetése felmehetett 11500 forintig, s felvehetett mellé még évi 60 ezer forint prémiumot.

Ez volt az az időszak, amikor az edzőből vezetőedző lett. A titulus – legalábbis papíron – nem a szakemberek hiúságát igyekezett megtámogatni, követelményekkel járt. Az átlagosnál jóval magasabb jövedelemért kötelesek voltak egész napjukat(!) a csapat szolgálatába állítani, nem csupán azért feleltek, hogy mi az eredmény egy-egy fordulóban, hányadik helyen végez a társaság a bajnokság végén – minden hozzájuk tartozott a klubban, ami csak futball, az előkészítő korosztálytól kezdődően. A felállás szakmailag arra épült, hogy létezik koncepciója a klubnak, a minta pedig Anglia volt. Ahol ugyebár menedzsernek hívják a főnököt, akinek nem dolga, hogy melegítőbe öltözve, kiabálva, fütyörészve, bójákat állítva rohangásszon egy-egy edzésen – erre ott vannak a segítői, mai kifejezéssel élve: a stáb. Csak figyel, átfogja a munkát, aztán kidolgozza a taktikát, összeállítja a csapatot – és meccsel.

Az elképzelés hamvába holt nálunk, mert az edzők el sem tudták képzelni, hogy így dolgozzanak. Nem ehhez szoktak. Meg aztán ott volt bennük a félsz, hogy a segítőik közelebb kerülnek a csapathoz, mint ők, s aztán könnyedén megfúrhatják őket.

De a jövedelmük maradt, az országos átlaghoz viszonyított arányok szintén maradtak. Sőt – hiszen a legutóbb statisztikai adat (2016) szerint a bruttó átlagkereset 263171 forint. És maradt a titulusuk is, vezetőedzőként jelenik meg a nevük mindenütt, miközben aligha hihető, hogy fogják az egészet, tisztában vannak a futballklub legapróbb rezdüléseivel is, ahogy az az elnevezésből következne.

A vezetőedzői cím legjobb esetben is csak rang, ha úgy tetszik, a hiúságot, a látszatot szolgálja, nem hiszem, hogy akad klubvezető, aki végiggondolná, mit is jelent, mit jelenthetne a gyakorlatban. Nem hibáztatom őket, a sportág egyébként is szeretne megszabadulni a gyökereitől. A futball a mosókonyhák, a körfolyosós házak, a külvárosi telkek romantikájából nőtt világméretű üzletté, s mint általában, ahol a pénz az úr, ma már snassz a múlt. Így lett az intézőből technikai vezető, a gyógytornászból fizioterapeuta, az erőnléti edzőből fitneszmenedzser, a szertárosból equipment menedzser, a partjelzőből asszisztens.

Nem kerültünk ezzel messze az edzőktől, a látszat ugyanis az ő sorsuknál is szinte kézzelfogható. Éppen a kirúgásoknál. Miután a csapat szereplése a döntő ok, a váltással jelzi a munka- és pénzadó, hogy észnél van, uralja a helyzetet. Hogy a szakma csak részletkérdés, bizonyíték rá, hogy nincs az a távozó edző, aki rövidebb-hosszabb időn belül ne találna magának kispadot. Kispestre például Supka Attila érkezik, pontosabban visszatér (2006-ban és 2011-ben már szerződtették), hallani, hogy a Vasasnál Mészöly Géza lesz újra az edző (2006 és 2009 között már járt ott), ám közben megfordultak itt-ott, függetlenül attól, hogy megjárták a hadak útját (váltak már meg tőlük „közös megegyezéssel"). Hogy visszatérhetnek, arra utal, hogy nem szégyen a bizalomvesztés, az összekacsintás, a „te is tudod, én is tudom" világában vígan pattog a labda.

Én nem tudom, legfeljebb sejthetem – miközben látom.

Ami a pályán történik.