Grund, kölykök, szeretet – Malonyai Péter publicisztikája

„A játék nem időre, hanem három gólig megy. Be- és kiállni mindig lehet. Három korner egy tizenegyes. Vitás kérdésekben nem a bíró, hanem a labdatulajdonos dönt.”

Íme, a grundszabályok 1927-ből. Természetesen futballban, hiszen – mint a Nemzeti Sport riportja megállapítja – hol van már a Pál utcai fiúk romantikája, a rabló-pandúr, a méta, a háborúsdi, a labda a főszereplő és persze a láb.

Mert a gyerekekre hat a profizmus, most már valamennyien hivatásos játékosok szeretnének lenni.

A kiválasztás pedig abból áll, hogy rendszeresen megjelenik a grundon egy-egy úr, magához hívja a legügyesebbeket, és azzal kecsegteti őket, hogy ha az ő klubjához szerződnek, sokra vihetik.

Rég volt? Persze. De igaz volt. Éppen ezért – engedelmükkel – maradok a múltban, a grundoknál, a kölyköknél. Mindenfajta összehasonlítás nélkül – ezt rábízom az olvasóra.

Az 1927-es riport színhelye Angyalföld, ahol egyre kevesebb a grund, egyre épülnek a házak, lassan nincs hol játszaniuk a gyerekeknek. De azért a Babér utcában csak kialakítottak a srácok öt-hat pályát egy üres telken, s legalább hatvanan rúgják a labdát. Meglehetősen hangosan, mert ugyebár sok a vita ott, ahol az egyik kapufát egy kabát, a másikat a földön ülő, bevetésre váró „tartalék” jelenti. Aki egy idő után megunja, hogy nem kerül rá sor, fogja magát, elmegy – így újra kell alakítani a pályát. A másik „kapufa” sincs biztonságban, megesett már, hogy egy arra járó néző ellopta.

Nagy szenvedély a futball. A sportlap riportere (a későbbi legendás főszerkesztő, Feleki László) már a Röppentyű utcában járva észreveszi, hogy zsákkal a hátán érkezik egy gyerek, leteszi a terhét, és máris beállhat. Nem kell várnia egy percet sem. Nem véletlenül. „Ez a fiú Turay méltó utódjának ígérkezik” – így a szakértő vélemény, s azt is megtudhatjuk, hogy a zsák azért van nála, mert ha nem futballozik – szenet hord. Sok a vita, főként arról, hogy gól, nem gól, a legmeggyőzőbb érvvel a labdatulajdonos szolgál: „Ha ez gól volt, hazaviszem a labdát.”

Egyébként nem véletlen, hogy Turay Józsefre hivatkozik az írás, a legendás „Suttyó” (vagy „Császár”) a Röppentyű utcai SC-ből igazolt 1926-ban a Fradiba, ahol (és később a Hungáriában) hamar kedvenccé vált.

Tíz esztendővel később, 1937-ben a Városmajorból küld grundjelentést a Nemzeti Sport. „Hogy megközelítően pontosak legyünk, a srácok reggeltől estig játszanak” – így a lényeg. A részletek között pedig fontos, hogy a gyerekek a kis „Meazzát” tartják maguk közül a legjobbnak. Az olasz zsenivel egy lapon emlegetett ifjú, egy budai iparosmester fia, csak nyáron játszik, iskolaidőben egy vidéki kollégium lakója, az iskolájában pedig tiltják a futballt. A többiek kikötik, hogy nem játszhat mezítláb(!), mert úgy túl nagyot lő. Szerintük a bokszolók is azért mérkőznek kesztyűben, hogy ne tudjanak túl nagyot ütni. Erre nem esküszik meg a riporter, arra viszont igen, hogy a Meazza becenév találó. Lát egy olyan cselt a gyerektől, amelyet „az utóbbi 20 esztendő alatt csak két szélsőcsatár, az angol Vizzard és a magyar Tóth-Potya tudott megcsinálni”.

A többiek sem ügyetlenek persze, de az írás végén újra ott az aggodalom: „Sajnos nagy az építkező kedv, fogynak a grundok.”

És még mindig 1937. Újra Angyalföld. Ahol az első osztályban játszó Elektromosnál a grundokról toborozzák az utánpótlást. Főként azért, mert még a „féligkész” játékosokért is olyan pénzeket követel az ügynök, hogy az már kész rablás. „Mi a csapatot akarjuk felerősíteni, nem a közvetítőket” – ez lett a jelszó, a tett pedig: „Az angyalföldi rónák őstehetségeit áttelepítjük a Latorca-utcába.”

Ráadásul sikerrel, hiszen a Tromos százszázalékos teljesítménnyel megnyerte a kölyökbajnokságot, 18 meccs, 36 pont, 100:6 a gólarány. Két-három esztendő alatt jutottak el idáig, s az eredmény azt mutatja, hogy „nem vásárlásra, hanem – a termelésre kell a fő súlyt vetnünk”.

A módszer nem bonyolult. Figyelik a grundokat, s ha látnak egy-egy reménységet, meghívják a Latorca utcába, s a szülőkkel is megbeszélik, mi a szándékuk. A pályán aztán a fűre(!) is felengedik a gyerekeket, sőt: „Mi nemcsak futballistákat akarunk nevelni a kültelek eddig szabadon virágzott vadócaiból, hanem becsületes polgárokat is”. Turay neve itt is előkerül, egy „Füstös” becenévre hallgató srácot tisztelnek meg a hasonlattal, aki „nemrégiben még az angyalföldi sikátorok egyik legtechnikásabb »snúrozója« volt”, ma már a futball a legnagyobb szenvedélye.

Az edzések után a klubházban megvendégelik a srácokat, a riporter ottjártakor „tejet szürcsölnek és omlósbélű kalácsot majszolnak hozzá”. A jelszó pedig alighanem örök érvényű: „A futballistát nem kell dédelgetni, a futballistát – szeretni kell!!!”

Újabb évtized elteltével, 1947-ben már a toborzók viszik a prímet. Például az MTK-nál, ahol – írja a Népsport – a srácok roppant boldogok, hogy a „nagyok” levetett cipői között válogathatnak, mielőtt megmutatják, mit tudnak, s persze annak a fogasa alatt kívánnak öltözködni, aki a kedvencük. Egy tizenhárom éves gyerek végre megtalálja a „Mészáros” feliratot, nagyon megörül neki, mert ő is jobbszélső akar lenni. Gond csak az, hogy mindössze huszonhat és fél kiló a 131 centijéhez. Az edző, Piller János csak hümmög, ám egy nagyobb gyerek kisegíti a kicsit, mondván, a Pongrác úti tízes számú épület csapatában a nagyok között játszik, pedig „ott nincs protekció”. Pillernek fáj a szíve, ha el kell küldenie egy gyereket, hiszen megesik, hogy még el is sírja magát, aki nem felel meg.

Budapest minden pontjáról jöttek a jelentkezők, a IX. kerületből is, pedig közel a Fradi-pálya. „Itt focizik a barátom is” – magyarázza egy Gyáli úti fiú, a kérdésre pedig, hogy ki a barátja, magabiztosan vágja rá: „A Börzsei...!”

A toborzó végén csak nehezen válnak meg az igazi meztől, nadrágtól a gyerekek, hát még a cipőtől, amitől már „igazi” futballistának érezték magukat.

Újabb tíz év, újabb riport, vissza a grundra – a Képes Sportban 1957-ben. „A tavasz akkor kezdődik, amikor a gyerekek levetik a nagykabátot, és leteszik a földre, hogy egyszeriben kapufává változtassák.”

A Haller téren, az Amfiteátrumnál, a Jászai Mari téren – mindenütt. Például Hatvani Tibor, aki „ötödosztályú tanuló” az iskolában, a téren azonban csupán egy „srác”. Térdén féltenyérnyi friss sebbel, amiért majd lesz otthon nemulass, ám ő megnyugtatja az újságírót: „A történelemben még nem fordult elő, hogy egy srácnak focizás közben baja essék.” Van benne valami.

Ahogy abban is, hogy focizni csak komolyan lehet. Így aztán meglehetősen sok vita kíséri a játékot meg némi rafinéria, hiszen az egyik gól után újrakezdés helyett tiltakozik a hibázó kapus, mondván: „les volt”. A válasz aztán helyre teszi, hiszen azt vágják a fejéhez, hogy „Te beszélsz? Azt sem tudod, mi a különbség a szervita rend és a rendszervita között!” Ez azért hat. A padokon ülő idősebb uraknál is, akik mosolyogva figyelik a gyerekeket, az pedig, hogy mindegyiket hasonlítják valakihez, aki kedvenc csapatukban játszik, a „nagyokhoz”, a futball népszerűségét jelzi.

Utolsó dátumunk 1967. Még mindig ott a vágy srácokban, hogy igazolt futballisták legyenek. Például a 14 esztendős Horváth Attilában, aki attól lett „híres”, hogy kimentett a Dunából egy asszonyt. Az egyik hetilap írt az esetről, a Népsportnak azért lett érdekes, mert a vágyai között említette, hogy egy „igazi kölyökcsapat” tagja szeretne lenni. Ezt olvasván, a Vasas írt neki egy levelet, és meghívta a „kölykei” közé, ahol az első edzés után csak annyit ígértek neki, hogy egy évig lejárhat edzésre. Semmi több. Ám neki ez is elég volt, a kérdésre, hogy érzi magát, azonnal rávágta: „Hogy érezném magam? Jól...”

És rámutatott a mezre, nadrágra.