Kapcsolda – Dlusztus Imre publicisztikája

A magyar labdarúgás gazdag történetének egyik legjobb játékosát, Bene Ferencet Avar István ajánlotta az Újpest figyelmébe, aki négyszer volt magyar, egyszer román bajnok, odaát gólkirályságig, a magyar címeres mezben 1934-ben világbajnoki negyeddöntőig jutott. A magyar válogatottban 1929 és 1935 között 21 mérkőzésen 24 gólt ért el. Avar nacionáléjához hozzátartozik, hogy a BEK és a BL elődjének tekinthető Bajnokok Tornáján a győztes Újpest FC-ben is főszereplő, gólgyáros volt. Ezt a versengést 1930-ban rendezték meg Svájcban, meghívták a fontosabb európai nemzetek bajnokcsapatait, közülük tíz ott volt a Servette erre az alkalomra átadott stadionjában. A magyar együttes a spanyol, a holland, a svájci, majd a csehszlovák bajnok ellen is győzött, s 16:1-es gólaránnyal lett Európa legjobbja.

Ezt a tornát félig-meddig az uruguayi világbajnokság miatt és helyett szervezték meg, hiszen Dél-Amerikába mindössze tizenhárom csapat (Európából csak a belga, a francia, a jugoszláv és a román válogatott) fogadta el a meghívást. A két hónapig tartó túráról az amatőröket és a profikat is a legtöbb esetben munkaadójuk tiltotta le. A vb-nek így is volt számos magyar vonatkozása: az ötödik helyezett chilei csapat szövetségi kapitánya Orth György volt, a román gárdában pedig tizennégy honfitársunk szerepelt, közöttük Kovács Miklós, akinek testvére, Kovács István minden idők egyik legnagyobb hatású edzője lett. Ha van töretlen ív a világ labdarúgásában, akkor az a közép-európai (grundon edződött, a világ nagy részét megelőzve profi keretekbe szerveződő) technikás futballból indul, amelynek csúcsán az Aranycsapat fénylik, hogy Kovács Istvánnal a totális futball formájában jelenjen meg az Ajaxnál, ahonnan Johan Cruyff révén jut el a Barcelonába, és válik tökéletessé Pep Guardiola keze nyomán. Ha valaki látta az 1973-as európai Szuperkupa második meccsét, amelyen az Ajax 6–0-val zilálta szét a Milant, megérti, miért volt fordulópont a sportág történetében Kovács István szerepvállalása.

Avar nemcsak a harmincas évek közép-európai labdarúgásában meghatározó szerepet játszó Újpestnek, hanem a kaposvári futballtörténelemnek is fontos része. Újpest érintésével a bukaresti Rapidtól 1941-ben került Somogy vármegye székhelyére, két esztendő múlva behívták katonának, majd orosz hadifogságba került. Öt évet töltött lágerben, de a nagy szívére jellemző módon, amikor végre visszatérhetett, első útja a kaposvári futballpályára vezetett. A táborban sem szakadt el a sporttól, szerencséjére a parancsnok imádta a futballt, ezért rendszeresen szervezett mérkőzéseket. A lágerválogatott játékos-edzője Avar volt, s mint ilyen, ott fedezte fel Raduly Józsefet, aki 17 éves koráig, bevonulásáig csak kisebb csapatokban játszott. Raduly 1927-ben született, 1944-ben sorozták be, 1945-ben esett fogságba, és hat esztendő múlva, 24 évesen került haza. Lefogyva, tetvesen, legyengülve. Ám lelkesítette az, amit a világbajnokságot megjáró sorstársa, Avar mondott neki, hogy jó labdarúgó válhat belőle. Huszonöt évesen a Postás, egy évet követően a Vasas játékosa lett, 1955-ben kétszer pályára lépett Puskásékkal a válogatottban, 133-szor játszott a Vasasban, egyszeres bajnok és MNK-, kétszeres Közép-európai Kupa-győztes, BEK-elődöntős. A 90 éves korábbi kiváló futballista a legidősebb válogatott játékos.

Avar a fogságból hazatérve a formálódó, évente átalakuló kaposvári futballt szolgálta. Egy olyan közegben, amelyben az öt egymással versengő helyi klub nagyon hosszú ideig nem tudott közös nevezőre jutni egymással. A nagyszerű gólgyáros, akit kortársai Ricsinek hívtak, mindig nyitott szemmel figyelte a környékbeli kiscsapatok és a helyi utánpótlás játékosait is. Így intette magához egyszer Kiss Lászlót is, aki Kaposvárról indulva lett a Vasas és a válogatott (33-szoros) rendkívüli technikai tudású csatára. Róla írták találóan: ő a finom beállítású tank.

Kiss olyan művészek között futballozott, mint Müller Sándor, Várady Béla és Izsó Ignác, mégis, közülük is kiemelkedett sodró lendületű cseleivel. Mai szemmel nézve lehetetlenül későn, tizenhat évesen lett igazolt labdarúgó. Érdemes elolvasni, mit mondott néhány évvel ezelőtt ezzel kapcsolatban a Vasas hivatalos honlapjának: „Ma is jó lenne visszatérni a régi grundfocihoz! Persze tudom, hogy már nincs hely, ahol játszani lehet, sokkal nagyobb az iskolai teher is, de heti két-három másfél órás edzéssel sosem fogjuk utolérni a nemzetközi szintet. Ugyanis hiányoznak az egyéni technikai alapok. A mai utánpótlásedzők tízszer annyit tudnak a sportágról, mint a régiek, megtanítják a gyerekeket tolódva védekezni, meg sok minden másra a csapatjátékból, de képtelenek úgy fejleszteni az egyéni készségeket, hogy a srácok tényleg tudjanak focizni, így nagy deficittel érkeznek el a felnőttkorba. A most elterjedt egyéni képzési forma hasznos, de az addigra felhalmozódott hiányosságokat a játékos már nem tudja pótolni. Mi a falunkban, ha négyen összejöttünk, nem kettő a kettő ellen játszottunk, hanem én voltam egyedül három ellen. Gyorsan megtanultam, hogy ha ők hozzák rám a labdát, egyet ki kell zárnom, a labdást meg kell támadnom, és ha passzol, a harmadikra kell rámozdulnom. Éveken keresztül ezt csináltam, naponta tízszer, százszor. Nyugodtan mondhatom, hogy ezzel a tudással európai szintű középhátvéd lehettem volna. Támadásban sem volt elég cselezni, hiszen mire a másodikon is átjutottam, az első már megint előttem állt. Úgyhogy gyorsnak is kellett lennem, futtából testcselezni. A régi nagy centerek, mint Tichy, Farkas vagy Albert félelmetes egyéni technikai képességekkel rendelkeztek – Illovszky Rudi bácsi dolga csak annyi volt, hogy mindig a legjobbakat küldje a pályára."

A Kaposvárról induló, majd az Újpestben 486 hazai és nemzetközi tétmeccsen 342 gólt szerző, 76-szoros válogatott (36-szor talált a kapuba) Bene Ferenc ugyanakkora klasszis volt, mint a Kiss László által említett három kiválóság. Mégis különbözött tőlük, sőt a hatvanas-hetvenes évek mindegyik hazai támadójától. Ő ugyanis azt hozta magával a grundról (és erősen vélhetőleg a családból), hogy a játékban nincs megállás, lehet ugyan cicomázni, de csakis a mindenáron való gólszerzés érdekében. Míg Albert, Farkas vagy később Törőcsik beleállt a kissé öncélú cselezgetésbe, amivel a szurkolók legnagyobb örömére bohócot lehetett csinálni az ellenfélből, addig Bene csak a célt látta maga előtt. Ha felvágták, azonnal felpattant, sohasem reklamált, lerítt róla, hogy tiszteli az ellenfelet, a játékvezetőt és a szurkolót. Szinte korszerűtlenül nyugati volt a maga megalkuvást nem tűrő tudatosságával. Ő volt az, aki a legalázatosabban akart nyerni, gólt lőni. Kidolgozott izomzat, robbanékonyság, szenzációs cselezőkészség, kivételes lövőerő, világszínvonalú kombinációs érzék (különösen Dunai Antallal) és példamutató sportszerűség jellemezte.

A grund, hogy valamiféle tanulságot is levonjunk, attól volt igazán hatékony, hogy az önfeledten, szeretetből játszó, így speciális játékintelligenciát és kiváló erőnlétet szerző gyerekek mellett, mögött állt egy mester, egy édesapa, aki tudott futballozni, netán maga is edző volt. Puskás Öcsinél édesapja, Purczeld Ferenc, Benénél Avar István. Nagyon valószínű, hogy azért (is) zuhant a magyar labdarúgás színvonala, mert az apák elengedték fiaik kezét, kikopott egy generáció, s akik most a pálya szélén könyökölnek a korláton, már nem tudnak érdemlegeset mondani.

A magyarság előszeretettel gondolta, állította magáról, hogy kiemelkedően tehetséges nép. Ez különösen Trianon után ivódott belénk erősen, mert szükség volt rá a megmaradásért vívott harcban. De azért nem kellene annyira belemerevedni ebbe, hiszen látható, hogy más népek – megtanulva a megtanulhatót – valódi futballnemzetté váltak. Itt is az arany középúton van az igazság: szükség van arra, hogy az öt-tíz éves gyerekek minél többet játsszanak a saját örömükre (ez volna a grundérzés), de legyen mellettük egy jó érzékű, felkészült, pedagógus típusú felnőtt, aki a helyes irányba tereli a fejlődésüket. Ez az időszak elegendő a kiválasztásra, azután jöhet a tehetséggondozás.

Erről szólt ez a kis kaposvári kapcsolda.