Célfutball – Malonyai Péter publicisztikája

Ha minden jól megy, a jövőben nem ér majd önmagában pénzözönt a nevelés, Csányi Sándor nyilatkozta nemrégiben, hogy a rendszer átalakításra szorul. A futballszövetség elnöke szerint támogatást csak azok a klubok érdemelnek, amelyek olyan játékosokat bocsátanak útjukra, akik élvonalbeli, másodosztályú vagy külföldi bajnokságokban, illetve a válogatottban szerepelnek. Ahol nem képesek rá, ott nem érdemlik meg a juttatást.

Logikus érvelés, nemes szándék. Ám kérdés, célt ér-e, elvégre a – várhatóan kihunyó – úgynevezett fiatalszabály jóvoltából hiába juthattak milliókhoz a csapatok, a törekvés nem vált általánossá. Lévén szó pénzről, leginkább ott élnek vele, ahol minden fillér számít, ahol viszont dúskálnak a javakban, ott nem szempont az ifjú, pályafutásuk elején járó játékosok szerepeltetése.

Nem lett kimondva, de ha megkérdezik, a szövetséget bizonyára „a magyar futball érdeke” vezérelte, vezérli intézkedései során, a topklubokat pedig a saját terveik, vágyaik. Ezzel együtt persze ha éppen szóba kerül, ők is szajkózzák, hogy „a magyar futball érdeke”, ám ezek csak szavak. Már csak azért is, mert a kitétel csupán egy-egy konkrét szándék, ügy (utánpótlás-nevelés, versenynaptár, a válogatott programja) jóvoltából kerül elő, általánosságban, összefoglalóan még nem hallottam, olvastam arról, hogy mi is „a magyar futball érdeke”.

Ez azonban mellékszál ahhoz képest, hogy mit tehet egyáltalán az MLSZ. Az alapszabály szerint ugyanis a szövetség „közhasznú társadalmi szervezet”, úgymond könnyen beszél fennkölt célokról, a klubok viszont üzleti vállalkozások, náluk egyértelműen a nyereségről, veszteségről szól a mese. Ez határozza meg a céljaikat, s tetszik, nem tetszik, ezekhez képest csak másodlagos „a magyar futball érdeke”. Mondhat bárki bármit, biztos vagyok benne, hogy topklubjainknál például összehasonlíthatatlanul többet ér(ne), ha ott vannak a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga csoportkörében, mint „a magyar futball érdeke”, bármi is legyen az. Nem várom, hogy rábólintsanak az állításomra, én sem tenném a helyükben, ám a társadalmi szervezetek, illetve az üzleti vállalkozások közötti lényegi különbségek miatt ez végül is magától értetődő.

Mi több, az MLSZ alapszabálya még meg is erősíti mindezt, hiszen a szövetség társadalmi gyökerű, tagjai viszont önálló jogi személyek, ráadásul az MLSZ eljárása során köteles figyelemmel lenni tagjai üzleti és adatvédelmi érdekeire. Ez pedig behatárolja a lehetőségeket. Egyébként ez is kimondatott az alapszabályban, hiszen a feladatok között „a fair play szellemű labdarúgósport általános irányítása, szervezése, fejlesztése és népszerűsítése”, valamint „a labdarúgósportág szakmai irányítása, illetve szakmai színvonalának emelése” is ott van. Ez utóbbi megfogalmazásba sok minden belefér(het), ám ott az „üzleti és adatvédelmi érdekek” címszó alatt összefoglalt korlát. Ebből is bármi kiolvasható, akár egyéni, klubonkénti bontásban is. Főként, hogy az üzlet érdeke éppen úgy megfoghatatlan, mint a magyar futballé.

Régebben, amikor még üzletről szó sem volt (futballról annál inkább), egyszerűbb volt az MLSZ helyzete. Egyértelműen uralkod(hat)ott a magyar labdarúgáson, politikai támogatottsággal persze.

Például a világbajnokságokat megelőzően.

Hatvan esztendeje, 1958-ban, a svédországi vb előtt Baróti Lajos magától értetődően ragadta ki jelöltjeit hetekre a klubmunkából, nem volt apelláta. Januárban elvitte őket Tatára edzőtáborozni, ahol „19 tornatermi, 16 szabadtéri (atlétikai) edzést, 10 szakedzést (labdával) és 3 vízi (!) edzést” tartottak, a bajnoki rajt után pedig minden csütörtökön újra együtt voltak a kedvezményezettek, a tréningek mellett nem maradt el az elméleti-taktikai képzés sem, mi több, még németórára is járatták a játékosokat.

Kötelezően.

Még azt is kimondhatta a kapitány, hogy ki hol szerepeljen a csapatában, hiszen: „A jövőben a válogatottságnál csak azokat a játékosokat vesszük majd figyelembe, akik a klubcsapatban is azon a poszton játszanak, mint a válogatottban.” Hozzátette ugyan, hogy „szükségszerű, egészen kivételes esetek előfordulhatnak”, azt pedig én jegyzem meg, hogy a forradalom utáni vérveszteség ellenére is bő volt a választék, még úgy is, hogy aztán a világbajnokságon leszerepelt a csapat, nem jutott túl a csoportmeccseken.

Nyolc esztendővel később, 1966-ban, az angliai világbajnokság előtt még erősebb volt a központi akarat. Kezdődött azzal, hogy az NB I-es klubok két turnusban, két-két hetet töltöttek el kötelezően Tatán, a közös alapozás alól nem volt kibúvó. Ami pedig a válogatottat illeti, a bajnoki rajttól kezdődően „hétfőn és kedden Tatán edzenek a meghívottak, majd szerdánként nemzetközi edzőmérkőzést vívnak, minden posztra legalább két játékost készítenek fel, hogy az esetleges későbbi sérülés, váratlan formaváltozás ne hozza zavarba a szakvezetőket”. Ezzel hetente három napot hiányoztak a két keretre osztott kiválasztottak (legalább harmincan), sőt, ha külföldön játszottak, négyet, hiszen még haza is kellett érkezni. De megérte a megszorítás, lásd: magyar–brazil (3:1).

S még húsz esztendővel később, a mexikói vb-re (1986) vezető úton is az történt, amit a szövetség, pontosabban a kapitány akart. Mezey György benidormi edzőtáborozásai nagyon is kellettek ahhoz, hogy európai rangelső legyen a válogatott. Elzárva a világtól, de főként a magyar futballközegtől készültek a labdarúgók, akárcsak egy klubcsapat. Csupán annyi volt a változás, hogy az egyesületek már megengedhették maguknak, hogy morogjanak. Mezey szövetségi kapitánynak 1986 elején cikke jelent meg a Népsportban, s benne így írt a futballközegről: „Ebben a szférában, ki tudja, miért (vagy talán nagyon is érthetően), az egyéni érdek jóval erősebb minden egyébnél... Ezért (...) tisztelettel kérjük, hogy aki nem tud vagy nem akar segíteni, az nem létező ellentétek szitásával, mondvacsinált problémák hangoztatásával legalább ne ártson.”

Mezey György sorai nálam átvezetnek a jelenbe, ám óriási különbség, hogy ma már nem lehet általános a szövetségi akarat. Hogy szűkítsem a kört, már csak azért sem, mert a kluboknak alapvetően nem érdekeik vannak, hanem – céljaik. Ráadásul többnyire rövid távúak, mindig az adott szezonban kell maradandót alkotni, a jövő csak akkor kerül elő, ha aktuálisan nem jutnak egyről a kettőre.

Én is mosolyognék, ha – adná isten! – megnyernénk a világbajnokságot, és ez kielégítené akármelyik, csúfos évadot záró csapatunk elöljáróit, mi több, támogatóit. Még elképzelni is nehéz, hogy odaáll a tulajdonos a társaság elé, és azt mondja, „Nem baj, gyerekek, hogy semmire sem vittétek, hiszen a válogatott...”.

Ez azonban nem csupán nálunk van így. Aligha hiszem, hogy az európai topfutballban tulajdonosként megjelenő kínai vagy arab milliárdosokat egyáltalán érdekli, mire viszi az a válogatott, amelybe játékosokat ad csapatuk. Lenne meglepetés, ha mondjuk Manszúr sejk, a Manchester City teljhatalmú ura kijelentené, hogy mindennél, a bajnoki címnél, a Bajnokok Ligájánál is fontosabb neki, hogy zsebre vágott futballistái hazájuk válogatottjában bizonyítsanak a nyári oroszországi világbajnokságon.

Megoldást nem tudok, tetszik, nem tetszik, ilyen a (futball)világ, így csak köszönthetem az MLSZ szándékát. Még úgy is, hogy nem tudnám megfogalmazni, hogy mi „a magyar labdarúgás érdeke”.

Tőlem szintén csak közhelyekre telik – alap: dicső múlt –, talán azért is, mert fogalmam sincs, mikor készült legutóbb alapos elemzés arról, hol tart a világ, hol tartunk mi, s mi a teendő, hogy utolérjük a legjobbakat. Mostanság már egyrészt nem határozzák meg, hogy hány esztendő a lemaradásunk, másrészt a célok is szelídültek: már csak az elit utáni szintet kell – megközelítenünk.

Persze az is eredmény, ha csak ott jutnak pénzhez, ahol rászolgáltak.

Utánpótláson innen és túl.