Gyerekmunka – Malonyai Péter publicisztikája

Meglehet, maradiságom az oka, hogy vegyes érzelmekkel olvastam internetes portálunkon Pór szerkesztő úr remek írását Németh Hunor Vajkról, a Dániában pallérozódó 11 esztendős futballtehetségről. Vegyes érzelmekkel – ismétlem, mert sem tisztem, sem felkészültségem igazságot tenni, kételyeim viszont vannak.

Ahogy megtudtam, „itthon is egyre többet hallani szakmai fórumokon, hogy az utánpótlás-nevelés kulcsa a gyerekek 6 és 13 éves kor közötti időszaka, az a periódus, amíg eljutnak az akadémiákig, mert 14-15 éves korban már nem lehet pótolni azokat a hiányosságokat, amelyeket a képzés korai szakaszában esetleg nem kaptak meg a fiatalok”.

Biztosan így van, különben miért mondanák – tör elő a naivitásom.

Mielőtt továbbmennék, leszögezem, hogy mostantól nincs nálam nagyobb drukkere Németh Hunor Vajknak, tisztelettel adózom a családjának, hogy mindent feltesznek arra, hogy Európában, sőt világszerte jegyzett futballista legyen, örülök, hogy aktuálisan egy 64 csapatos olaszországi tornán vállalt főszerepet a Nordsjaelland sikeréből, olyannyira, hogy bekerült a torna három legjobb játékosa közé.

Az édesapa, Németh Tamás szerint „kemény világ ez, már ebben a korban is. Nem kevés pénzbe kerül a szülőknek, hogy a gyerekek elutazhassanak a különböző tornákra, de igyekszünk mindenben támogatni Hunor pályafutását. Még ha ennek az is az ára, hogy jóval kevesebbszer tudunk hazautazni Magyarországra, mint korábban, most már csupán évente egy alkalommal. A csapat programja ugyanis ma már a családét is meghatározza, és ha csak tudjuk, próbáljuk elkísérni Hunort, nagy boldogság látni, miként lépdel előre ezen a nagyon hosszú és rögös úton.”

Itt tartunk, ez van – foglalható össze a lényeg, én pedig, a maradi, hozzáteszem, ami nincs: a gyerekkor. Ismétlem, ez kétely, nem ítélet, már csak azért is, mert Dániáról van szó, márpedig az ország a második helyen áll az idei Boldogság napján (március 20.) közzétett rangsorban. A legboldogabb Finnország, mi a tavalyihoz képest hat helyet javítva hatvankilencedikek vagyunk a 156 rangsorolt között, de ezt csak a tények kedvéért – ami fontos: egy annyira boldog országban, mint Dánia, csak tudják, mit csinálnak.

Kicsit utánanéztem a témának, s persze miért éppen a dán gyereknevelés alapelveit ne találtam volna meg a világhálón. Ezek szerint a boldogság birodalmában hét elv mentén érhető el, hogy örömteli legyen a gyerekkor: 1. Hagyd a gyermeket játszani: nem a felnőtt irányít, ők élvezik a saját szabadidejüket. 2. Légy őszinte a gyerekeddel: kérdezd és bátorítsd, értékeld az erőfeszítéseit. 3. Meghitt együttlétek: zenét hallgatva, játszva vagy csak beszélgetve egy tea és gyertyafény mellett. 4. Újrakeretezés: egy-egy probléma esetén meg kell keresni a jó dolgokat. Abban kell segíteni a gyerekeket, hogy arra figyeljenek, amit meg tudnak csinálni, ne pedig arra, ami nem megy. 5. Nincs ultimátum: a szabályokat egymást tisztelve jelöljük ki. 6. Empátiára nevelés: a mások iránti tisztelet, megértésük és helyzetük átérzése. 7. Ne avatkozz bele: a gyereknek meg kell tanulnia érvényesülni különböző szituációkban, bízzunk annyira a gyerekben, hogy maga megoldja a helyzetet.

Hogy ezek az elvek hogyan érvényesíthetők a futballban, a (világ)klasszis létre nevelésnél, az elitképzésben, nem tudom, de aligha egyszerű feladat.

Tamáskodásomat menti, hogy én másként nőttem bele a futballba. Hogy maradjak a 6. és a 13. esztendő közötti kulcsidőszaknál, eleve későn, nyolcévesen kezdett el érdekelni a játék. Nagyapám kézen fogott, és 1960 májusában kivitt egy MTK–Honvédra (3:0), ahol azonnal beleszerettem Sándor Csikarba (Népsport: „Sándort két nagy helyzetben csak szabálytalanság árán tudták szerelni, s mivel mindkettőért tizenegyes járt, a végső győzelem kivívásában érdeme van a szélsőnek is.”), és persze a házunk mögötti réten azonnal a szélen kezdtem száguldozni.

Az ősszel Nagykovácsiba kerültem bentlakásos iskolába, ahol, bizony, eleinte egyszer sem választottak meg a fociknál, később már igen, mert valódi futball-labdát kaptam karácsonyra… Három esztendő után jöhettem haza, s az új(abb) suli szerencsét hozott. Már az első héten elhívtak játszani, én pedig keveset kockáztatva, határozottan fellépve megfeleltem balhátvédként. Többször megdicsértek, pedig hegynek föl kellett védekeznem, a Sarkadiék kertje erősen lejtett. A hegy- és vízrajznál fontosabb volt, hogy bíztak bennem, olyannyira, hogy amikor kihívtuk az intézetieket egy meccsre, volt sorstársaim csak álmélkodtak: „Te megtanultál futballozni…” Ami persze túlzás, de arra jó példa, hogy mit tesz a bizalom.

Onnan kezdve mindenem volt a labda – kis- és nagykapu, fejelés, egyérintő, mikor mire volt lehetőség. Nem nyújtom, inkább Esterházy író urat idézem, egy generáció, helytálló megállapítás: „Aki szemüveges volt, olvasott, aki nem volt szemüveges, futballozott.” Nekem csak évtizedekkel később írtak fel szemüveget. Az viszont igaz, hogy nem lettem jegyzett játékos, viszont jó szívvel gondolok vissza a labda körüli téblábolásomra, s hogy azért valami ragadt rám az igazi futballistalétből, arra bizonyíték, hogy ma már jobb játékosnak hiszem magam, mint amilyen valójában voltam.

De vissza a ma üdvözítő módihoz, a sorsdöntő 6. és 13. esztendő közötti időszakhoz. Ahány pedagógiai munka, annyi szögezi le, hogy döntő szakasz a gyerek életében. Olvasom például, hogy „nem az teljesít igazán jól a felnőtt életben, akit már gyermekkorában is kemény, versengő, taposó körülmények között neveltek, hanem az, aki gyermekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág tévesen értelmezett, fölösleges követelményekkel túl korán megtörje.” Ráadásul a különféle pedagógiák kiemelik, hogy a csapat csak eszköz, a gyerek mint egyén, mint egyéniség a fontos, a személyes szál a döntő a szülővel, a nevelővel.

Alapvetően az érzelmi biztonság.

Az idézett axióma szerint 14-15 esztendős korban már nem lehet pótolni azt, ami korábban elveszett, már ami a focitudást illeti. A dánok – tudtam meg Németh Hunor Vajk közbejöttével – alapvetőnek tartják, hogy a lehető legkorábban megismerkedjenek más futballkultúrákkal, ennek megfelelően tervezik meg az egyes korosztályok utaztatását. Van benne ráció, hiszen szinte a gyerek legfogékonyabb korszakáról van szó, hogy ne hibázzak, ismét idézek: „Az agy mintegy »kiüríti« magát, előkészítve a terepet a fejlettebb gondolkodást lehetővé tevő agyi kapcsolatok alakulásának.”

A kérdés csak az, hogy akármekkora tehetség is a gyerek, jó-e, ha alapvetően a futballal töltik ki a „kiürített” területet. Nem tudok rá válaszolni, legfeljebb megkockáztatom: a szakbarbárságnak – feltéve, de meg nem engedve – esetünkben legfeljebb akkor van értelme, ha a játékos felnőve a világ legjobbja lesz, mondjuk, hazája az ő utolsó percben lőtt tizenegyesgóljával szerzi meg a világbajnoki címet.

Ám nálam még így sem éri meg, istenem, más a neveltetésem.

Détári Lajossal értek egyet, aki szerint arra kell megteremteni a lehetőséget, hogy játsszanak a srácok. Szabadon, kötetlenül, örömmel, sokat, a felügyelet legfeljebb arra szorítkozzon, hogy csiszolódjon a technikájuk, ám mellette legyenek, lehessenek, maradjanak – gyerekek. Aztán – ezt már én (is) mondom –, amikor eljön az ideje (szellemileg is), legyen beleszólásuk abba, hogy futball vagy akármi más. Egy hatéves szerethet labdázni, lehet akármilyen ügyes, ám kereteit a szülei határozzák meg, vágyait ők fogalmazzák meg (vagy vetítik rá), övék a döntés – mindenben. És persze övék a felelősség is, ez nem változik, hiába gyorsult fel, sőt robog egyre sebesebben a világ.

Egyébként tudja valaki, hogy merre?