Tél van – Malonyai Péter publicisztikája

Most, hogy ránk zúdult a hó, ki tudja, hányadszor jut az eszembe az 1964-es futballbajnoki rajt. Hiába volt március 15., belepte a hó a futballpályákat, süvített a szél, az ember legfeljebb a kutyáját engedte ki a házból, vagy még azt sem. Nagyapám azonban tántoríthatatlan volt, már a hét elején megígérte, hogy kimegyünk a Fradi–Komlóra, s elhatározását a családi tanács (két nő!) sem tudta megváltoztatni. „Majd jól felöltözik a gyerek” – mondta, s neki is indultunk, miközben anyám már fogalmazta a megfázás miatti iskolai igazolást.

A kezdés időpontjában vagy tízezren toporogtunk a Népstadion lelátóin, de a csapatok sehol. Csak Soós játékvezető jelent meg visszatérően a játékoskijáróban, labdát pattogtatott, tanácskozott a rendezőkkel. Aztán megszólalt a hangosbemondó és felszólított bennünket, hogy ha meccset akarunk, fáradjunk le a játéktérre, és tapossuk le a havat. Úgy is tettünk, s aztán jöhetett a játék, Albert Flóri két góljával 2:0 – s ahogy visszaemlékszem, nem is volt olyan hideg. A cipőm persze átázott, de télvíz idején megesett ez máskor is, szánkózásnál meg futballozásnál is, ugyanis nálunk, a házunk mögötti réten nem volt holt idény.

Másnap aztán a nagyapám mosolyogva mutatta az újságot. „Benne vagyunk” – mondta. Persze némi túlzással, de én nagyon büszke voltam, idézem is: „A Ferencváros–Komló összecsapás előtt a játékvezető alkalmatlannak minősítette a pályát, s akkor született az ötlet: a lelátókról le kell hívni a közönséget, hogy tapossa össze a havat. A szurkolók elvégezték azt, amiről a Népstadion felelősei nem gondoskodtak, és csak ennek volt köszönhető, hogy nem maradt el a mérkőzés.”

Ilyesmi persze mostanság elképzelhetetlen, akkoriban magától értetődő volt. Jól bírták a gyűrődést az akkori menők, természetes volt nekik, hogy télen tél van. A bajnoki rajt – akkoriban tavaszi-őszi rendszer volt – előtt például két turnusban kötelezően Tatán alapoztak az első osztályú futballcsapatok, kell-e mondani, hogy hóban-fagyban. Nem ártott meg nekik a hideg, hiszen az esztendő (1964) sikerektől lett hangos: olimpiai bajnoki cím Tokióban, Európa-bajnoki bronzérem Spanyolországban. Ennek a harmadik helynek az értéke egyébként esztendőről esztendőre csak nő, ki emlékszik már arra, hogy akkor kudarcként emlegette mindenki.

Rég volt, de – igaz volt. Még úgy is, hogy manapság nincs valamirevaló futballcsapat mifelénk, amelyik ne menne el melegebb éghajlatra, elkerülendő a magyar tél viszontagságait. A nagy utazások hasznát nehéz hitelt érdemlően bizonyítani, annyi bizonyos, hogy a futballra, edzésre alkalmasabb az enyhe idő, mint a fagy. Ám varázsszerről szó sincs, esett már ki csapat napsütötte edzőtáborozás után, s szerepelt jól, ha itthon maradt.

Ezzel együtt rendre útra kelnek csapataink, elsősorban Törökország a trendi, az első osztály tucatnyi együttese közül nyolc készül ott, Spanyolországot kettő választotta, s Egyiptom is örvendezhet egy gárdánk jóvoltából. Egyedül a DVSC készül itthon, a debrecenieknek megfelel a pallagi edzőközpont. Mindehhez semmi köze, de látom, hogy náluk a huszonnyolcas keretben – a hivatalos honlap szerint – mindössze öt idegenlégiós található, így az van bennem, hogy ők kifejezetten esküsznek a „hazai termékre”. Biztos nincs közvetlen összefüggés, de egy összesküvés-elmélet is lehet pozitív. Egyébként szakmai indok is van a maradásukra, Herczeg András vezetőedző úgy érvelt, hogy túl rövid a felkészülésre szánható idő, ezért úgy ítélte meg, jobb itthon.

A bajnokság egyébként február másodikán folytatódik (havazás előfordulhat – olvasom), tényleg nincs sok idő a készülődésre. Még úgy is, hogy valamennyi klub igyekszik szinte földöntúli körülményeket teremteni a futballistáknak. A szállodáknál annyi a csillag, mint az égen, az ellátás még az „allnál” is „inclusivebb”, az edzők nyilván percre pontosan lebontották a programot, jönnek a meccsek szépen sorban, és ha nem megy a játék, ott az örök közhely: nem most kell, hogy menjen… Hogy aztán az első fordulók esetleges kudarca után jöjjön az „idény eleji” formára való hivatkozás. De ez egy másik történet.

Belekben harminc emberrel, tíz napra körülbelül nyolcmillió forinttal kell számolni repülőjeggyel együtt, teljes körű ellátással és három edzőmeccsel – ezt Szűcs Mihály mondja, aki több mint másfél évtizede edzőtáboroztat csapatokat. Adataiból kiindulva egy személyre naponta valamivel több mint 26 ezer forint jut – sok-e vagy kevés, nem tudom eldönteni. Arról viszont nem esik szó, hogy vajon a játékosoknak egyáltalán van-e kedvük elutazni. Hagyjuk a most kell az erőt megszerezni jellegű kötelezőt, azt is, hogy munkavállalóként azt kell tenniük, amit az elöljárók mondanak nekik – egyszerűen kíváncsi lennék rá, milyen érzésekkel vágnak neki az útnak.

Nem profi futballistaként – a hétköznapok embereként. Mert ugyebár van, aki képtelen idegen ágyban aludni, távol a családtól, rendre aggodalmaskodik, megszokta az itthoni ételeket, vagy éppen – urambocsá! – szeret néha egyedül lenni, csendben, nyugalomban. Erre aligha van módja edzőtáborozás közben. Kétségtelen, ez ilyen műfaj, ám nem vagyunk egyformák, ami természetes, s amit – ez meggyőződésem – nem árt, nem ártana figyelembe venni a futballcsapatoknál is. Mert kétségtelen, hogy az együttes az első, a közösség mindenekfelett, meg mindegy ki szerzi a gólt – hogy újabb közhelyekkel jöjjek –, ám az sem árt, ha az egyén kiegyensúlyozottan, jókedvűen teszi hozzá a magáét a közös produkcióhoz. Nem tudom, létezik-e ilyen törekvés klubjainknál, jó lenne, ha igen.

Minderről persze nem beszélnek a futballisták, igazuk van, fő az óvatosság. Az már általánosabb, hogy pozitívan értékelik a felkészülést. Idézek is három véleményt.

Az első: „Minden lehetőséget megteremtettek nekünk a felkészüléshez. Eltökélt szándékom, hogy az alapozás során szerzett állóképességet és erőnlétet nemcsak megőrzöm, hanem továbbfejlesztem, ősszel talán valóban követtem el hibákat – és nemcsak taktikai fegyelmezetlenség tekintetében –, ma már azonban látom, hol és mit kell javítanom.”

A második: „Arra lyukadtam ki: érdemes jobban vigyázni az erőnlétre, érdemes többet dolgozni az edzéseken. Szeretném, ha a szurkolók elhinnék: komolyan gondolom és őszintén mondom ezt. A tavaszi idény igazolni fog engem.”

A harmadik: „Nagyon kellemetlen dolog, amikor a hibáinkat, hiányosságainkat emlegetik a nyilvánosság előtt. Nos, nekem is részem volt mindkettőben. Az új bajnoki idényben (…) jobban fogok igyekezni, mint tavaly, s ennek remélhetőleg meg is lesz az eredménye. Sok gólt szeretnék rúgni, még többet előkészíteni a játékostársaimnak.”

Nem csodálkoznék, ha a bajnoki rajt előtt ilyesmiket olvasnék élvonalbeli futballistáinktól. Ahogy tavaly is szembesültem hasonlókkal, s nyilván jövőre is fogok. De hogy ne szálljanak el a levegőben a szép szavak, rögzítem, hogy az első vélemény Tichy Lajostól (Bp. Honvéd), a második Göröcs Jánostól (Ú. Dózsa), a harmadik Albert Flóriántól (Ferencváros), tehát a válogatott belső hármasától ered – 1964 teléről. Amikor – mint már volt róla szó – Tatán alapozott a teljes első osztályú mezőny. Az átlagosnál hidegebb időben, ugyanis a januári középhőmérséklet –5.7 és –10.6 Celsius-fok között változott.

Nos, a végén Tichy gólkirály lett, Göröcs csak két meccsen hiányzott az Ú. Dózsából, a bajnokságot Albert vezérletével nyerte meg a Ferencváros. Edzője, Mészáros József mondta is, hogy mit sem ért volna a kemény tatai felkészülés, ha nem dolgoznak utána az egész idényben becsülettel. Vagy így volt vagy sem, de igaza volt – sőt van. Aligha a külföldi edzőtábor dönt sikerről, kudarcról, azt pedig aligha halljuk majd a bukdácsoló csapatoktól, hogy nem kellett volna nyakukba venni a világot januárban.

Mindig az eredmény minősít – télen, nyáron, tavasszal, ősszel. És ha már itt tartunk, felesleges volt a családi aggodalom, nem lettem beteg a hótaposásos Fradi–Komló után.

Nyilván jól sikerült a felkészülésem.