Hajsza közben – Ballai Attila publicisztikája

Lucsánszky Tamás, az MTK vezetőedzője a minap egy interjúban azt taglalta, miként süllyedt csapata a kiesőzónába, majd azzal folytatta, hogyan és miért fog mégis benn maradni. Eddig minden a magyar futball szokásos szó- és érvkészletének medrében csordogált, amiből Lucsánszky egyszer csak kilépett, és kijelentette: sikerülnie kell, különben belehal. Ezt ennél egyszerűbben, emberibben, őszintébben nem is lehetett volna megfogalmazni. Egy másik, az élvonalat és a felnőttlabdarúgást önként elhagyó, hazai mércével kiváló képességű és élénk lelki életet élő trénertől ugyanezt hallottam a közelmúltban; azt mondta, az utolsó fordulókban már majdnem lefordult a kispadról, állandó infarktusközeli állapot gyötörte a kiesés veszélye miatt, tudta, ha így folytatja, belehal.

Odalenn, az alsóházban ugyanis mindig ez a tét. Élet vagy halál, még ha inkább átvitt értelemben is. A világbajnoki döntőben persze „valamivel” több forog kockán, de ott a vesztes is megdicsőül, a győzelemre is érdemes, rokonszenves áldozatként hagyhatja el a porondot. A kieső viszont rendre leszegett fejjel sompolyog el, szégyenkezik. Az aranyérmes mezére csillag kerül, a kitaszítottéra ellenben paca, sár fröccsen, és a reménybeli, majdani visszakerülés sem vakarja azt le onnan soha. Neki a búcsú pillanatában nincs jövőre, nincs jövője. Kirekesztik a nagyok játékából, és ha egyszer esetleg újra be is veszik, egy még nála is érdemtelenebb, gyengébb helyére, a traumát képtelenség feledni és feledtetni.

Ezért is követem és élvezem jeges borzongással a mindenféle kiesési helyosztókat, osztályozókat. Még akkor is, ha látszólag nem történik semmi. Mert ebben a műfajban az eseménytelen, színvonaltalan mérkőzés is olyan, mint a pisztolypárbaj a vadnyugaton. Csak állnak, állnak, levél sem rezdül, még mindig állnak, de végül úgyis eldördül a lövés.

Mint harminc esztendeje Szegeden. A hazaiak az idegenbeli 1–1 után várták a Vasast az osztályozó visszavágójára, és zaklatott, rugdosódós meccsen, némi mezőnyfölényben a 90. percig őrizték a 0–0-t. Ami az idegenben szerzett gól miatt NB I-es tagságot ért. A nép már ünnepelt, az első sorok a korlátba, kerítésbe csimpaszkodtak, amikor Komjáti minden mindegy alapú beadásába Szabó Gyula érthetetlenül, oktalanul beleütött kézzel a saját tizenhatosán belül. A játékvezető büntetőt ítélt, amelyet Szabadi hidegvérrel értékesített, benn maradt a Vasas. De meg még nem menekült, mert a drukkerek a pályára rohantak, és a hangulat azt mutatta: a futballért nemcsak élni és halni, de ölni is érdemes. Hosszú évekkel később olvastam egy interjút Szabó Gyulával, aki bevallotta, még mindig kísérti az a nap. Örökre kísérteni is fogja. Pedig játszott ő újpesti színekben a Maradonát, Carecát felvonultató Napolival is, de azt a Szeged–Vasast semmi sem gyógyítja.

Ugyancsak kerek évfordulót idézve, húsz éve a Videoton esett ki az élvonalból. Ha utolsó hazai bajnokiját megnyeri, megmenekül, de 2–2-es „döntetlent szenvedett” a Vasassal. (Már megint a Vasas.) Úgy, hogy a 89. percben, Nagy Lajos buktatásánál jogosnak tetsző tizenegyestől fosztották meg. Így a 18-as létszámú NB I-ben a 15. Siófok és a 16. Videoton egyaránt 30 ponttal zárt, előbbi mínusz 17-es, utóbbi mínusz 18-as gólkülönbséggel, tehát e tekintetben is minden egyetlen gólon múlott. A trauma után a fehérváriak az élve boncolás különleges módját választották, játékosaik felsorakoztak a régi klubház teraszán, és lelkiállapotuknak, szókincsüknek megfelelően beszéltek az alant gyülekező ezernyi szurkolóhoz. Waltner Róbert sírva ígérte meg, addig nem nyugszik, amíg vissza nem jutnak, egy jó nevű, rutinos társa viszont a „séróját” simogatva többször kijelentette, „gyerekek, ilyen van”. Tőle ennyire futotta. Ha nincs a néhány méteres szintkülönbség, talán meg is lincselik.

A fentiekből is kitűnik, micsoda érzelmeket, érdekeket mozgat meg egy ki-ki mérkőzés. A veszélyeztetett csapatok ezért a hajrában minden megengedett – és olykor több megengedhetetlen – eszközt is bevetnek, erre is számos példát sorolhatunk. A legemlékezetesebb az 1971–1972-es idény utolsó fordulója, amelyben az MTK és az Egyetértés meg nem támadási szerződést kötve, a mindkettőjüknek kiváló döntetlennel megszilárdította 13. és 14. helyét, így kipöckölve a 15. Egert. Bizonyára többen emlékeznek az 1984 tavaszán, az akkori Czabán Samu téri stadionban színre vitt Volán–Budapesti Honvéd 6–6-ra; az érintettek máig esküsznek rá, hogy nem volt bunda, én készséggel el is hiszem, ilyen jól ment a góllövés. Az MLSZ azonban a Volánt kizárta, a Honvédtól pedig „rendíthetetlen szigorral” annyi pontot vont le, hogy azért úgy is bajnok maradt.

Tegyük hozzá, nem magyar sajátosság sem az előzmények nélküli megtáltosodás, sem a hanyatt vágódás. Az olasz bajnokság utolsó fordulóiban, ha a bennmaradásért küzdő 18. helyezett a már se fel, se le pozícióban ácsorgó, motiválatlan tizedikhez látogat, a fogadóirodák oddsai is a gyengébb vendég győzelmével kalkulálnak. Ez az, amikor már senki sem ügyel a látszatra sem. Vállrándításnyit sem foglalkozott vele az 1982-es vb-n az Algériát kipörgető NSZK és Ausztria válogatottja sem, de a 2004-es Eb csoportkörében a dánok és a svédek még arcátlanabb játékot űztek. Mivel egyikük 0–0-ra, másikuk 1–1-re ment az olaszokkal, és négyes csoportjukban mindegyikük legyőzte a bolgárokat, a hármas összevetésből az általában a tisztesség etalonjának tekintett skandinávok kéz a kézben úgy léptek tovább, hogy 2–2-es döntetlenjükkel, több lőtt góljukkal előzték meg az olaszokat.

Hiába, menekülés során, hajsza közben minél kiélezettebb a verseny, annál többre vállalkozik az üldöző, de még inkább az üldözött. Riadtan dobja le magáról minden terhét, ha kell, akár a becsületét is. Bár gyakran van olyan is, aki nem bírja, félúton kidől, lihegve fekszik a porban, és megadóan várja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A Premier League sereghajtója, a Huddersfield 14 ponttal áll, a még bentmaradást érő 17. helytől 21 ponttal lemaradva. A Serie A-ban a 15 pontos Chievo, a Bundesligában a 18 pontos Hannover és a 19 pontos Nürnberg helyzete hasonlóan kilátástalan, az Udinese (34), illetve a Schalke (30) beláthatatlan messzeségben halad elöl.

Úgy tűnt, ez a Haladás sorsa is. A szombathelyiek 22 forduló után csupán két győzelemmel, 10 ponttal, 15–40-es gólkülönbséggel jelölték ki saját útjukat a süllyesztőbe, ám ekkor „elkezdtek bent maradni”; következő nyolc meccsükből hatot megnyertek, 14–8-as gólkülönbséggel tértek magukhoz tetszhalott állapotukból. Nyilvánvaló, hogy e két Haladás valamiért nem ugyanaz a csapat. Ezért, ha én menedzser lennék, átböngészném, kik azok, akik a bajnokság első kétharmadában játéklehetőséget kaptak, utána viszont nem, és nevüket örökre törölném a nyilvántartásomból. Persze, kétkedve vizsgálhatjuk a harmadik harmadot is, de igenis állítom, hogy ebben a mai magyar mezőnyben némi visszatért hit, dac és eltökéltség is elegendő lehet a viszonylagos csodához.

A szombati, 31. NB I-es fordulónak a teljes tagság fele még a kiesés rémével vághatott neki. A helyzet estére sem sokat egyszerűsödött, csupán a 93. percben, szögletből esett góllal pontokat vesztő Haladás végzete látszik beteljesedni.

Ahogy a vizsgán két igazán jó jegy létezik, az ötös és a kettes, az idényzáráskor is két egylet öröme lesz majd felhőtlen: az elsőé és a tizediké. Előbbi, a Ferencváros a bajnok, de utóbbi áldhatja a sorsát igazán. Hiszen ő a túlélő.