Állandó ziccerben – Ballai Attila publicisztikája

Hogyan lehet már a huszonnegyedik másodpercben büntetőt ítélni? – vetették fel sokan a Liverpool–Tottenham labdarúgó Bajnokok Ligája-döntő kapcsán. A válasz pofonegyszerű: a tizenhatoson belül olyan szabálytalanság történt, amelyért azon kívül közvetlen szabadrúgás járt volna. Írva vagyon, ez a tizenegyes. Sissoko nyilvánvalóan kezezett, Skomina szlovén játékvezető pedig nem az óráját, hanem a szituációt nézte.

Mint az angol Oliver tavaly áprilisban, a Real Madrid–Juventus BL-elődöntő visszavágójának 92. percében. A spanyolok 3–0-s, idegenben szerzett előnye a Bernabéuban elolvadt, 180 perc után 3–3-ra és hosszabbításra állt a párharc. Ám ekkor Mehdi Benatia hátulról felborította a labdát az ötösön ziccerben váró Lucas Vázquezt. Ugyanez a mozdulat a félpályánál mérlegelés nélküli közvetlen szabadrúgás – akkor miért ne lett volna büntető?

Mert ilyenkor, így az ellenérv, már nem illik eldönteni a mérkőzést. Utóbb ebbe kapaszkodott a modern futball egyik legrokonszenvesebb alakja, a Juve reklamálásért kiállított kapusa, Gigi Buffon is. No de mikor illik, és mikor nem illik eldönteni egy meccset? Az első és az utolsó percben nem? A kettő között ellenben igen? És az nem döntés, ha a gólt megakadályozó szabálytalanság semmilyen szankciót nem von maga után?

Az előző hétvégén nemcsak futballban, hanem férfi kézilabdában is BL-finálét vívtak, jelesül a Veszprém Kölnben. A szakma megnyugvással fogadta, hogy a felzárkóztatás és az esélyegyenlőség jegyében nem egy szudáni női bírópárost neveztek a mérkőzésre, hanem német férfiakat, mert az előzmények bizony riasztóak voltak. A Barcelona–Kielce bronzmeccsbe két portugál „sporttárs” rondított bele, a női BL-ben pedig a három hölgyduó mellé valószínűleg csak azért delegáltak két török fiút, hogy általuk bizonyítsák: nemektől függetlenül lehet borzalmasan fújni. Még jó, hogy Özdeniz és Erdogan urak kezezésért nem ítéltek szabaddobást.

A témánk szempontjából harmadik neuralgikus csapatsport, a vízilabda BL-végjátékában, pénteken a fradistákat kergették őrületbe a kontrafaultok (a tegnap éjjeli döntő e sorok írása után kezdődött, és remélhetőleg normálisan zajlott). A póló szabályait legutóbb tavaly decemberben kuszálták megint össze, amiről Nagy Viktor kapus az áprilisi zágrábi Európa-kupa negyeddöntője után ezt találta mondani: „A cserén kívül én nem nagyon éreztem semmi újat, csak azt, hogy a játékvezetők is teljesen megbolondultak, és össze-vissza fújtak ide is, oda is.”

E bevezető után ideje leszögeznünk: a modern sport legellentmondásosabb, leganakronisztikusabb, egyszersmind legkiszolgáltatottabb szereplője a játékvezető. Ennek több oka van, és azok közül néhány sajnos megszüntethetetlen.

Az egyik, hogy az egyre iszonyatosabb tempóra váltó professzionális versenysporttal a bíró, azaz az emberi észlelés képtelen lépést tartani. Még tökéletes és akár heti hétnapos, napi huszonnégy órás felkészülés mellett sem. Mert ha célirányosan, hatékonyan, optimális minőségben és mennyiségben edzünk, attól gyorsabban futunk, magasabbra ugrunk, erősebben rúgunk, dobunk, ez világos – de semmiképpen sem látunk jobban!

Arról nem is beszélve – illetve néhány szót mégis ejtve –, hogy egy szinttel a csúcs alatt a játékvezető már nem színtiszta profi. Korunk futballistája, kézilabdázója még az NB I középmezőnyében, sőt a másodosztályban is mindent a mérkőzésnek rendelhet alá. Szombaton játszik, de már hétfőtől ennek szellemében edz, pihen, relaxál, gyúrat, táplálkozik, szaunázik, jégkamrázik. Az átlagos „spori” viszont a meccsnapon délben leteszi a villáskulcsot, a logarlécet, beül az autójába, levezet a találkozó színhelyére száz-kétszáz kilométert, útközben megáll a kollégájával a szokásos étteremnél – minden főút mentén van egy ilyen –, bedob egy velős-csülkös pacalt, telefonon még nyugtázza, hogy a gyerek újabb egyest kapott informatikából, így bukásra áll, aztán már meg is érkezik, és átvedlik játékvezetővé. Ruhát váltani maximum tíz perc. No de agyat, lelket átállítani a kiesési rangadóra, amely a két csapatnak, a két városnak nagyjából élet és halál kérdése, mennyi időbe telik?

Ha ennyi hátráltató tényező nem lenne elég, jön a fő buktató. A szabályok. Ha száz éve ugyanazok, az a baj. Ha naponta változnak, az. Futballban az is gond, hogy végletesek. Ha például a tizenegyes nem terület-, hanem szituációfüggő lenne, a BL-döntő első percében Sissoko vétke csupán szabadrúgást ért volna, és ez Skomina további 89 percét is megkönnyíti. Ugyanez igaz a kiállításra: ha létezne a tíz- és/vagy húszperces kirekesztés, ezzel élve már az ötödik percben elejét lehetne venni az indulatoknak. Jelen rendszerben viszont, ha valaki már az első akciónál vaddisznó módjára öklel, szinte sohasem kap piros lapot, mert az mégis hogy nézne ki? Így az elmaradt szankció miatt bátorodik fel vagy gőzöl be mindenki.

A les egyenesen megoldhatatlan kihívás érzékszerveinknek. A partjelzőhöz közeli oldalon, hosszú indítás esetén a látómező képtelen befogni azt a tompaszöget, amelyet az elrúgás pillanatában a passzt adó és kapó játékos alkot.

Ebben az ügyben az a jó hírem az asszisztenseknek, hogy a pólóbíró még náluk is kiszolgáltatottabb. Mert a történések jelentős részét a közegből adódóan eleve nem is láthatja. Kiállítást kell ítélnie, ha a labdát nem birtokló ellenfelet megfogják vagy visszahúzzák – igen ám, de ezt jobbára a víz alatt teszik. Ráadásul, mivel egy csapat hét főből áll, egyszerre legalább hat ellenfél nem birtokolja a labdát, és szoros emberfogás esetén mindegyikükön ott csimpaszkodik valaki. Nem véletlenül mondják – messze nem csak a poén kedvéért – komoly szaktekintélyek: legyen tilos a víz felett ütni, rúgni, a medencéből kimászni, minden más hadd menjen, különben követhetetlen a sportág.

A kézilabdában megint más a bökkenő. Összevethetetlenül gyorsabb, dinamikusabb a pólónál, a teremjátékokban egyedül itt engedélyezett a test test elleni harc, ezért egy fajsúlyos rangadó felér egy kora középkori csata fegyverek nélküli kézitusájával. Ebben kellene igazságot tenni, de minden pillanatban csak egyetlen ítéletet hozva. Lehetetlen küldetés.

Ennyi empatikus megnyilvánulás után bevallhatom, én is abba nőttem bele, hogy nem szeretjük a bírókat. Épp ez az: ki szereti őket? Már gyerekkoromban annyiszor keserítettek el arroganciájukkal, „vakságukkal”, szerintünk arcátlan részrehajlásukkal. Azt sem értettük soha, miért adják fiatalon erre a fejüket, amikor még javában sportolhatnának; biztosan azért, mert rájöttek, hogy nem eléggé tehetségesek, így viszont törvényszerűen irigylik azokat, akik azok, és akiknek fújnak – vontuk meg a szentenciát. Mind a mai napig zavar továbbá, hogy miközben a közélet szinte minden szereplőjének kamerák, mikrofonok előtt kell számot adnia legcsekélyebb hibájáról is, a játékvezetők nem is értékelhetik a saját teljesítményüket, és a róluk szóló jelentések is csak elvétve publikusak.

Ez az írás részben mégis az ő védelmükben született. Mert bele kell törődnünk, hogy ők is esendő emberek, mint mondtam, korlátozott érzékszervekkel, de olykor határtalanul szárnyaló lélekkel. A megcsontosodott szabályok nem segítenek nekik, a játékosok, az edzők még kevésbé. Folyamatos nyomás nehezedik rájuk a pályáról, a kispadról, a lelátóról, talán szívtájékról is. Ha egyet hibáznak, vérben forgó szemekkel ront rájuk az a csatár is, aki elbénázta az előző öt gólhelyzetét, mert ő megtehette. A bíró viszont folyamatosan „ziccerben” van, és ha csak egyszer látványosan téved, menthetetlenül ő a „nap hülyéje”. Egy percre sem húzódhat hátra alibizni, nem kérhet cserét, hogy kicsit kifújja, összekapja magát, pulzusát 140-re nyomja vissza. Ő az, aki sprintben futja a maratonit. Szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb összecsuklik.

Ezt elkerülendő ki kellene engedni közellenség státuszából, és el kellene fogadni a pálya tartozékának. Mint régen. Amikor azért is bántott a lelkiismeret, hogy szelíden azt skandáltuk az egyébként remek fazon Huták Antalnak és segítőinek: „Mind a hárman buták, de legbutább a Huták.”