Hibás tánclépések – Bobory Balázs publicisztikája

A bécsi keringő kecses, ünnepélyes, emelkedett hangulatú társastánc. A felek egymáshoz a legnagyobb tisztelettel közelednek, kihúzzák magukat, egyenes derékkal, szemüket a másikra szegezve készülnek a közös lépésekre, amelyet végig feszes tartásban, egymásra mindvégig figyelve, együttműködve járnak végig. Aztán ha elhalkul a zene, az üdvözléshez hasonló tisztelettel hajolnak meg a másik előtt, megköszönve a közösen töltött tartalmas időt.

A keringőnek van azonban más fajtája is, mégpedig az edzőké, amelynek hangulata összehasonlíthatatlan a leírtakkal, főleg Magyarországon.

Csak arról érdemes lenne egy rövidebb regényhez hasonló hosszúságú tanulmányt írni, ami az elmúlt hetekben-hónapokban történt kis hazánkban. Ez a tanulmány a nálunk fejlettebb és szerencsésebb futballkultúrákban komédiaként hatna, számunkra inkább dráma, tragédia.

Kezdjük talán az MTK tavaszi nagy ámokfutásával, amely csak az emeleten tombolt tornádóként, a pályán a poroszkálás lehet a megfelelő jelző. Adott egy edző – nevezzük nevén: Feczkó Tamás –, aki két éve vállalta hálátlan és nagy nyomással járó szerepkörét, majd simán feljuttatta a patinás egyesületet az élvonalba, és újoncként több látványos győzelmet aratva, bravúreredményeket elérve tavaly ősszel dobogóközelbe is vezényelte. Nosza, megjött az étvágy, megcsapta a klubot Európa szele, az érem közelsége és változtak a vágyak is. A futball és általában a sport olyan tevékenység, hogy a hullámhegyeket időnként hullámvölgyek követik, ami elérte az MTK-t is. A sikertelenség fejvakarásra késztetett játékost, vezetőt, edzőt – végül az ment, akit a legkönnyebb volt lecserélni: Feczkó Tamás. Egy néhány hetes rosszabb periódust követően, több mint egyéves sikeres közös munka után… A végeredményt ismerjük, kiestek a kék-fehérek, és ahogy mondani szokták: benn maradni mindig könnyebb, mint feljutni.

Néhány kerülettel arrébb egy edző – nevezzük őt is meg: Supka Attila – kihozta a kezébe adott játékosok elegyéből a maximumot. A Honvéd többnyire stabil játékot mutatva, végig az élmezőnyben tanyázva kijutott a nemzetközi porondra, a Magyar Kupa döntőjét pedig csak drámai pillanatok után vesztette el. A tréner mindeközben úgy dolgozott, hogy a legjobbjait bármikor eladhatták a feje felett egy másik egyesületnek, ő maga a piacon nem teletömött bukszával a zsebében válogatott, ráadásul időközben annak a személye is megváltozott, aki a fizetését utalta. Ezután a végeredmény már áprilisban borítékolható volt: hiába állt a dobogóért harcban a Honvéd, hiába harcolta ki az európai kupaindulást, hiába jutott a kupadöntőbe, Supka kispadja nem maradt meg – de becsülettel végigvitte az idényt. Most jöhet egy külföldi, különösebb eredmények nélkül, végtelen számú középszerű csapattal a pedigréjében. Csak mondom: az ilyen történetek sem szoktak hepienddel végződni...

A nyugati határszélen rengeteg futballszerető drukker szomorú: megannyi hányattatás után kiesett a Haladás az NB I-ből. Az évad végére itt kiderült, hogy üres a kassza, csapatépítésben sem nagyon lehetett felfedezni bajnokságokon átívelő, hosszú távú koncepciót, így a gárda „megérett” az osztályváltásra. Az már megint más kérdés, hogy néhány fordulóval a tavaszi szezon kezdete után egy klubvezető miért jelenti ki, hogy hibás döntés volt a megmentőnek szerződtetett Horváth Ferencet leültetni a kispadra, és ha már kijelenti, miért nem köszöni meg a munkáját a nyilvánvaló bizalomvesztés után. Ez felér egy cserbenhagyásos gázolással, lényegében az öltöző és az irodák közé szögesdrótot húztak. Mit tehet ilyen esetben egy edző, ha a játékosai kiállnak mellette? Harcol az utolsó csepp véréig, hisz a lehetetlenben, megpróbálja véghezvinni a csodát. Horváth is megpróbálta, majdnem sikerült neki, most pedig a sorsára vár... Ugyanez a helyzet Dajka Lászlóval, annyi különbséggel, hogy ő már bizonyosan nem lehet annak a Kisvárdának a vezetőedzője, amelyet már-már reménytelen helyzetből támasztott fel és tartott benn az élvonalban, legjobb esetben valami más állást keresnek neki a klubnál.

De ne ragadjunk le a magyar labdarúgás kirakatánál, a legmagasabb osztálynál, akad ínyencség az elvileg amatőr osztályokban, esetünkben a harmadik vonalban is. Van egy edző – nevesítve: Schindler Szabolcs –, aki az előző évadban az NB II-es Dorognál minden előzetes tervet, célt teljesített, stabil, veszélyes középcsapatot épített, aztán valamiért mégis elköszöntek tőle. Visszalépett egyet, engedett egy olyan csapat hívásának, amely bajnok akart lenni az NB III-ban, de korábbi edzőjével nem sikerült neki. Schindler Szabolcs munkához látott Ajkán, végigverte csapatával a Nyugati csoportot, olyan fölénnyel lett bajnok és jutott a másodosztályba, amilyennel Hosszú Katinka szokta nyerni a 400 vegyest, és már a haját szárítja, amikor a második benyúl a célba. Valahogy ez sem lehetett elég, mert amikor biztossá vált az arany, a régi mester visszatért éppen Schindler főnökének, szakmai vezetőnek. Csodálkozik valaki, hogy végül az Ajka nem ezzel a felállással vág neki az NB II-nek? Schindler Szabolcs megy, de ha igazságos az élet, felfelé bukik.

Valamikor az 1990-es években, amikor a legnagyobb divat volt a futballistákat és az edzőket szidni, általános elképedést kiváltva jelentette ki több neves mester, hogy a magyar labdarúgásban vezetői válság van. Az volt az az időszak, amikor párttitkárokból dúsgazdag vállalkozóvá avanzsáló kétes hírű személyek, korábbi téeszelnökök, autókereskedők, valamint valódi anyagi háttér nélkül hazatérő, nagyot mondó külföldre szakadt honfitársaink tulajdonoltak klubokat, nemegyszer mosták tisztára a pénzüket, de legalábbis visszaosztattak maguknak az edző, a futballista fizetéséből. Ez volt az a kor, amikor egy futballista örült, hogy tizenkét havi bérének a felét megkapta, majd a bajnokság végeztével úgy igazolhatott ingyen a hasonló gazdálkodási kultúrát követő új klubjához, hogy lemondott mindenféle anyagi jellegű követeléséről korábbi munkaadójával szemben… Ez volt az az időszak, amikor a vadkapitalizmus keveredett egyfajta rabszolgatartással, és közben nemcsak a magyar labdarúgás létesítményei pusztultak, hanem ithon tetszhalottá vált maga a sportág is. A legrosszabb, hogy a sok szélhámos között kevésnek volt legalább annyi önuralma, hogy a szakmába ne szóljon bele, előfordult, hogy elnökök szünetben telefonáltak, hogy cseréljen az edző, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire fontos volt „üzleti szempontból” felépíteni, szerepeltetni egy-egy játékost, mondjuk, éppen egy tehetséges, saját nevelésű fiatal kárára.

Szerencsére egyre kevesebb a hely Magyarországon, ahol financiális gondok ütik fel a fejüket, ezzel együtt az anyagi biztonság még nem jelenti minden esetben azt, hogy az elnök elégedett azzal, hogy szép a stadion, sok a támogató, egyre több a néző, és a klub szurkolói boltjában is minden szép és jó kapható: szorosan rajta tartja a kezét a szakmai kérdéseken is, ami megfelelő és erélyes kontroll nélkül bizony katasztrófát okoz.

Nincs azonban kolbászból a kerítés innen nyugatra sem, de azért Thomas Tuchelnek nem vették a fejét, amiért a párizsi sztárcsapat még a nyolc közé sem jutott a Bajnokok Ligájában, Niko Kovac is formálhatja tovább eddig kissé színtelen-szagtalan müncheni együttesét, Pep Guardiolához ragaszkodik a Manchester City, Gunnar Ole Solksjaer nekivághat a következő bajnokságnak saját Man. Unitedjével, és Ernesto Valverde is marad a Barcelona kispadján annak ellenére, hogy a katalán gárda lehetőségeihez képest alaposan alulteljesített. Közben Olaszországban végtelenül tisztességes körülmények között búcsúztak el a Juventus történelmének egyik legsikeresebb edzőjétől, Massimiliano Allegritől, de talán éppen jókor, mert a zebrák valóban megrekedtek egy kicsit, és talán el is fáradt a kapcsolat. Milánóban pedig klublegenda alkotott emlékezeteset azzal, hogy a végül sikertelen évad után maga kérte, ne fizessék ki a szerződése szerint neki járó összeget – Gennaro Gattuso csak annyit kért az AC Milantól, hogy a szintén távozó stábtagok kapják meg a bérüket.
Lehet ezt így is, kérem szépen.

Szóval, a bécsi keringő illemszabályait érdemes lenne tanulmányozni itthon is néhány futballvezetőnek, mert tanulságos lehet a személyiségjegyek vizsgálata szempontjából.