„Jézusmária” nélkül – Ballai Attila publicisztikája

A modern versenysportban mintha megszűnt volna az egyik idődimenzió. Létezik a jelen, a jövő, de eltűnt a múlt. Profi versenyző, edző és vezető legalábbis naponta hajtogatja, hogy nem néz hátra, csak előre. Nos, én ezúttal, miután a Ferencváros feliratkozott a labdarúgó Európa-liga főtáblájára, vállalom a magam amatörizmusát. Nem azt taglalom, meddig, hová juthat el a Fradi – persze roppant izgalmas ez a felvetés, egyrészt az ellenfeleket tekintve sportszakmai, másrészt a várható bevételekkel kalkulálva gazdasági szempontból is –, hanem azt, honnan jött. Ennek ugyan vitathatatlanul csekélyebb a napi, gyakorlati jelentősége, ellenben az ifjabb szurkolói, sportbaráti nemzedék okulásául szolgálhat. Két rajtpozícióból vágunk neki a múltidézésnek: előbb 1995-ből, majd 2009-ből indulunk.

Jézusmária, győztünk! – Beke Kata könyvének címe ugyan az MDF 1990-es választási sikerére utal, de ennél pontosabban nem jellemezhetném azt a riadalommal, tanácstalansággal vegyes eufóriát, amely 1995 augusztusában a Ferencváros–Anderlecht Bajnokok Ligája-selejtező váratlan diadala után elborította az Üllői úti klubházat. Többes szám első személyben folytatom, mert felkértek rá, hogy lássam el a BL-kaland során a sajtófőnöki teendőket, így belülről láthattam, tapasztalhattam, ami kívülről tökéletesen rejtve maradt.

A Ferencváros szűkebb és tágabb stábját igazán remek, a Fradiért és a fociért bármire képes, valóban családként élő és funkcionáló tagok alkották, akik a sportág minden szereplőjét és szegmensét ismerték – Zalaegerszegtől Békéscsabáig. No de azon túl? Valóban csupán egy-két kivételtől eltekintve, senkit és semmit. Így amikor postázták az UEFA BL-előírásokat tartalmazó, lexikon méretű és alaposságú kézikönyvét, néhányan kis túlzással a visszalépést fontolgatták. A kötet kézről kézre járt a székházban, a többséget csupán a nyelvtudás hiánya óvta meg attól, hogy frászt kapjon.

Aztán egy szépnek aligha mondható napon megérkezett Budapestre az UEFA spanyol, pontosabban baszk delegátusa, aktatáskájában egy listával, amelyről percenként tett fel számunkra megválaszolhatatlannak tetsző kérdéseket. Még az első kávé közben kiderült, hogy amit mi sajtótribünnek szánunk, az nem az, körülbelül az ötszörösére kell bővíteni, és így tovább. Rögtönöztünk, magyar furfanggal és elszántsággal, napokon át. Amint a fotósoknak nélkülözhetetlen „dark roomról”, sötét szobáról érdeklődött az emberünk, rezzenéstelen arccal mutattuk meg neki a parkoló bejáratánál álló portásfülkét, csak mert nem volt ablaka. Láss csodát, tetszést arattunk, a praktikus elhelyezkedése, a gyors kihajtási lehetőség miatt.

Tele voltunk lelkesedéssel, várakozással, ellenben híján a legelemibb rutinnak, tapasztalatnak, szakértelemnek. Az a Fradi a pályán sokkal közelebb állt Európához, mint hátországában, szervezettségében.

Még szerencse, hogy idegenben kezdünk – sóhajtoztunk, de e véleményt Zürichbe érve gyorsan felülbíráltuk. Első hivatalos programunkat és megpróbáltatásunkat a mérkőzés napján a Grasshoppers-vezérkarral együtt elköltött ebéd jelentette. Tudtunk róla, hogy kötelező program, készültünk is, a magunk korlátaival. Patinás étteremhez érkeztünk, a bejáratnál várt ránk a vendéglátók igazgatója és négy, ugyancsak divatlapból előlépett kollégája. Az ismerkedés kölcsönös ajándékozással kezdődött – mi dísztalpakon álló, impozáns méretű, művészi kivitelezésű aranyozott szöcskéket kaptunk (a házigazda jelképe, a grasshopper angolul szöcskét jelent), amelyekért cserébe átlátszó műanyag tokokba helyezett Fradi-törülközőkkel „kedveskedtünk”. Az első sokkon túlesve máris jött a második, az ünnepi ebéd. Házigazdánk a leves előtt szólásra emelkedett, és angol nyelven olyan beszédet rittyentett a sport magasztosságáról, a futballbarátságról, a magyar labdarúgás régi, nagy híréről, hogy olvadoztunk volna – ha nem azon tépelődünk, hogy nyilván nekünk is illene valami hasonlóval kirukkolnunk. Küldöttségünk vezetője (nevét fedje jótékony homály, de nem Szívós István elnök volt az) fel is állt, megkért, hogy tolmácsoljam a gondolatait, majd ékes magyarsággal nagyjából azt mondta: „Attila, most nem hozlak könnyű helyzetbe, de annyi jut eszembe, hogy nagy megtiszteltetés itt lennünk, mindent meg fogunk tenni, hogy bizonyítsuk, méltók vagyunk a BL csoportkörére, de emellett legfeljebb azt mondhatom, hogyha kinézek az ablakon, látom, ahogy úszkálnak előttünk a tavon kacsák, és minden nagyon szép.”

Rémülten fürkésztem a szemben ülőket, nagyanyai ágon nem magyar származású-e egyikük, mert akkor úgyis végünk. Mivel ezt megúsztuk, rögtönöztem egy választ, megtiszteltetéssel, bizonyítási vággyal, kacsák nélkül. Így is vert seregként hajtattunk vissza a szállásunkra, ám este fényes 3–0-s diadalt arattunk. Pontosabban arattak a fiúk, a játékosok, akik az 1990-es évek közepének Ferencvárosában egyedüliként nőttek az európai középmezőny fölé.

E szokatlanul hosszú múltidézés képeit a mával, a maga kategóriájában Európa legjobbjának tartott Groupama Arénával, a pazar népligeti központtal, a – hogy csak a magam hajdani, egyszemélyes sajtó- és pr-show-ját vegyem – komplett médiaszekcióval összevetve leírhatatlan a különbség. Ahhoz képest egy Barca–Fradi meccs bizonytalan végkimenetelű rangadó.

Mégis nosztalgiával révedek vissza 1995-be, mert az adott kor hamisítatlan Fradi-hangulata, romantikája árad belőle.

Ellentétben 2009-cel. Pedig a klub fennállásának száztizedik évfordulója előtt bajnoki címmel tisztelgett a csapat – csak éppen az NB II Keleti csoportjában. Ez volt a kilábalás első lépése az évszázados mélypontról. Nem érdektelen azonban megemlékezni róla, hol járt tíz esztendeje a most El-főtáblás Ferencváros. Az első osztályú tagságát több mint száz éven át őrző klubot az MLSZ 2006 nyarán – mint utóbb bebizonyosodott, teljességgel jogszerűtlen módon –, megvonva első ligás licencét, a másodvonalba száműzte. Az akkori Ferencvárossal szemben azonban el lehetett követni ezt a méltánytalanságot is, mert tökéletesen alkalmas volt áldozatnak.

Hogy mást ne mondjunk, a labdarúgó zrt.-t vezérigazgatói titulussal bizonyos Berki Krisztián tartotta lélegeztetőgépen. Neki azért jutott bőven „oxigén”. Hogy mindenféle képesség, szakirányú képzettség és vezetői tapasztalat nélkül miként emelkedhetett oda, az a magyar közélet talán örök rejtélye marad. Bár tippem éppen lenne, miként arra is, azóta hogyan táncolhat vissza különféle szakadékok pereméről. De hagyjuk, a Ferencváros és a magyar futball kapcsán remélhetőleg már sohasem kell szót ejtenünk Berkiről. Azt viszont ne feledjük, hogy Magyarország legpatinásabb egylete az angol, sheffieldi tulajdonos kelet-európai lerakataként üzemelt, az élén olyan vezetőedzővel, aki stoplis csukában téblábolt a kispad előtt a mérkőzéseken, és a soha senkire rosszat nem mondó Császár, Albert Flórián is csak úgy hívta, Bobby bohóc.

A cirkuszi fellépések Bobby bohóccal, Berki bűvésszel és társaikkal három évadon át zajlottak az NB II Keleti csoportjában. Az első idényben ugyanis a Nyíregyháza, a másodikban a Kecskemét és a Szolnok előzte meg az FTC-t, amelynek aztán harmadik nekifutásra, méltó vetélytárs híján, sikerült visszakapaszkodnia. A „beteljesülést” a Cegléd feletti 4–1 hozta meg.

Ezért aki a pénteki El-sorsolás után azon sopánkodott, hogy nem jött össze csoporttársnak az Arsenal vagy a Manchester United, helyesen teszi, ha évtizedes távlatból vet egy pillantást a mai viszonyokra. Amelyek közepette a Cegléd játékosai legfeljebb úgy mehetnek vendégségbe az Üllői útra, ha sorban állnak a kasszánál és megváltják a belépőjegyüket.