Buborékgeneráció – Vincze András publicisztikája

Annyiszor mondták már, hogy vattába csomagoljuk a fiatalokat, hogy az ilyen kántálás már fel sem tűnik. Olyannyira nem, hogy az ember fia, ha éppen harmatos teljesítményt lát a sportpályákon, már önkéntelenül is rákezdi: nahát, nahát, bezzeg a mi időnkben!

Hanem most mégis felkaptam a fejem, amikor a szegedi futballcsapatnál dolgozó portugál vezetőedző, Joao Janeiro a messziről jött ember őszinteségével a Digi Sport adásában arról beszélt, hogy a Magyarországon futballozók helyzete túlzottan kényelmes, buborékban élnek, nincs előttük igazán nagy kihívás. Hallottuk ezt már sokszor, de a fociedzők esetében általában nem marad annyiban a téma, úgyhogy a portugál szakember is megkapta a kérdések kérdését: ha már akadémiai csapat kispadján ülhet, miért nem játszat több gyereket, tesztelve a magyar srácokat, hogy megfelelnek-e a kihívásnak? A felvetésre aztán már a mai korra és generációra kivetített oly jellemző (azaz: óvatos) válasz érkezett, hogy nem a tudással, tehetséggel van baj, az eredménykényszer megköti még az NB II-ben dolgozó edzők kezét is.

Joao Janeiro szavain felbuzdulva a buborékos témát nem engedtem el. Bevillant ugyanis, hogy nemcsak a mai gyerekek, hanem már a mi generációnk is elkényeztetve élte a hétköznapjait – persze más aspektusból nézve. A hetvenes években még úgy szólt a „bezzegelés”, hogy nagyapáink még valódi szeggel rögzített bőrstoplisban játszhattak (szúrta is a talpukat fenemód a szeg hegye), apáink fűzős labdával fociztak (nekik még az is fájt, ha éppen a tömlős résznél bikáztak bele), ellenben nekünk már i-ga-zi (!) kapuskesztyű is jutott.

S a csavar itt van a történetben (és a buborékos példában is): azért azt a kesztyűt vagy focicsukát, labdát szerettük volna kipróbálni, s hiszek abban is, hogy ez a vágy a mai gyerekben is él – ami viszont nagyon nem mindegy, ki az, aki lehetőséget ad arra, hogy a kesztyű, a csuka, a labda vonzása megmaradjon.

Az edző, a sportra nevelő ember szerepe és felelőssége tehát megkerülhetetlen; ha annak idején nem olyan edzőnk lett volna úszásban, vízilabdában, kosárlabdában, futballban, atlétikában, vívásban, birkózásban, röplabdázásban, aki az amúgy kellemesen csordogáló gyereklétünkre képes volt hatni (empátia, szigorúság, igazságosság), aligha ragadunk meg hosszabb ideig a sportpályákon.

S hogy ne rébuszokban beszéljek, inkább felidéznék néhány nevet és néhány, immár majd' ötven esztendeje az emlékeimbe égett jelenetet a hetvenes-nyolcvanas évekbeli gyereklétből.

Voltam (illetve, voltunk) például olyan szerencsés(ek), hogy a Fradi úszótoborzóján megannyi nyüzsgő, engedetlen, a mély víztől cidriző gyereket a magyar úszósport legendája, Székely Éva (és mellette segítőként a nagyszerű mellúszó, Balásy Péter) tanított felszínen maradni. Éva néni fejest is ugrott az Ifjúmunkás utcai tanmedencébe – és mondhat bárki bármit, annál nagyobb motiváció egyetlen megszeppent kölöknek sem kellett, mint az, hogy olimpiai bajnoknő startja adjon bátorságot az első hasasához... Aztán jó néhány kalimpálós edzést követően már a szintúgy legendás Tumpek György vezette nyári edzőtáborozás, majd az őszi edzések s végül a hideg, téli, fogvacogtató felkészülés következett. S az „öreg” már keményebb tréner volt: nála nem lehetett lógni, trükközni, huncutkodni, csalni, ha a Sportuszoda kinti medencéjében a sűrű, felhőszerű párában hátúszás közben húztuk magunkat a köteleken, olyat kaptunk a fordulónál, hogy tíz hosszon át rúgóra járt a fejünk – a mester ugyanis rutinosan rajta tartotta az ujját a kötél végén, így tökéletesen érezte, hogyan vonszolja magát rajta a teljes gyereksereg.

Ugyanígy a mai napig emlékszem Rózsa Lajosra. Ő a gyepen volt ezernyi kissrác nevelője, a jelenkori focilegendákban egyre gyakrabban név nélkül megjelenített klasszikus utánpótlásedző, aki minden helyzetre talált megoldást. Megtörtént eset – egyszer már írtam róla e hasábokon, de most is nagyon ideillik –, hogy a tréningre elkísérő asztalos nagyapám jegylyukasztás közben a villamoson összecserélte a Corvin Áruház feliratos egyen nejlonzacskókat, s bár nekem már a leszállásnál eleve fene nehéznek tetszett a cókmók, gyanútlanul bevittem magammal az öltözőbe – volt benne kiskalapács, kisgyalu, kisreszelő. Eközben nagyapám már úton volt, csak Kőbányán vette észre, hogy a (z akkor még) vászon felsőrészű stoplisom, továbbá a zoknim, trikóm és a kisnadrágom viszont nála maradt... Persze a pályán ment a bőgés, hogy kantáros rövidgatyában, iskolaköpenyben, szandálban, továbbá a nagyapai szatyor tartalmának jóvoltából egy kézi fafúróval a kezemben nem edzek, de Lajos bá minden hiszti ellenére beállított a srácok közé, aki pedig röhögött a szerelésemen, mehetett futni, fekvőtámaszozni pluszban, úgyhogy hamar elcsendesedett mindenki – fociztunk, rohantunk, és a játék közben nem is éreztem magam (annyira) idétlennek.

A kosárpalánkok világából pedig beugrik Tatár István alakja, aki a világ legtürelmesebb edzőjeként tanított meg bennünket a Csepelnél a támadásban alkalmazott elzárásokra, passzokra, dobásokra. Ő volt az, aki sohasem kiabált, ha valamivel elégedetlen volt, csendesen bebizonyította, hogy tudunk mi – sportolva dolgozni. Nála már kamaszfejjel elég gyorsan rádöbbent az ember arra, ha flegmaságból nem akarta – mondjuk – megérinteni felugrásból a gyűrűt a bemelegítés pörgősebb részé­ben, akkor Pista bá csak intett, hogy „Na, fiúk, tovább!”, és addig futtatta a köröket, mire mindenki ráérzett arra, hogy nála a gyakorlás legelemibb részét sem lehet elmarháskodni. A harmincadik körnél és felugrásnál csak elfogyott az erő, a lendület, egyben a nagy hülyéskedési és zajongási kedv is, s a következő edzésen már nem volt jópofáskodás, szövegelés, hanem mindenki egy mukk nélkül odatette magát az első és az utolsó felugrásnál is.

Ezekkel a példákkal csak azt szeretném felvillantani, hogy nincs olyan korszak és egyetlen korban sincs olyan (kivételezett körülmények között nevelkedő) gyereksereg, amely ne lenne féltve, óvva, kényeztetve a pályán kívül, ám mihelyst sportolásra adja a fejét, abban a pillanatban odavész minden védőréteg, ami körülveszi. Önmagától a kölyök (jöjjön a IX. kerületből vagy a Rózsadombról) nyilván nem válik harcedzetté, nagyon is hangsúlyos szerepe van a napi, heti, havi vagy évekre szóló változásban az edzőnek, akinek alapküldetése, hogy a mindenkor előszeretettel emlegetett generációs buborékokat korszakoktól, hozzáállástól, nevelési módszerektől függetlenül a maga módszereivel kipukkassza. Nyilvánvaló, persze, hogy manapság egy uszodai tasliból, a palánkok alatti másfél órás futásból, a fekete salaktól kilyuggatott nadrágból és szétfocizott szandálból világraszóló balhé kerekedne, de akkor sem hiszem, hogy ne lehetne valahogy a pályára engedni és ott bizonyítani hagyni a srácainkat.

S akkor ezen a ponton visszakanyarodva a bevezetés során emlegetett vélekedéshez: talán nem a fiatalokkal van a baj, pontosabban nem azzal van a baj, hogy elfogadják a kipárnázott, kényelmesebb körülményt, inkább azzal, hogy versenyhelyzetben nincsenek rákényszerítve a megfelelésre. S ha már a bevezetésben a futballból hoztam a példát, maradjunk is a focinknál, hiszen itt a jelek szerint rosszak a pólusok, ha (egyre gyakrabban) az edzők megfelelési kényszere kerül előtérbe, és ezzel párhuzamosan a versenyzőről, a sportolóról lekerül az az édes teher, hogy bizonyítson. S ha a szakemberek az eredményességet, a csapatösszeállítást magyarázva a saját szakmai sérülékenységüket helyezik előtérbe, még sokáig nem is változhat a helyzet.

Szóval, ha van buborék, abba már nem is a gyerekeink, hanem inkább a félelmeink vannak bezárva.

Meg kellene próbálni kiszúrni – persze nem tű kell hozzá.

Inkább az emlékeink…