Műhelylakatok – Vincze András publicisztikája

Muszáj előre mentegetőznöm, hogy nem akarok a botcsinálta okoskodó szerepében tetszelegni, csupán egy régebbi, kósza ötletet írnék tovább. Egy éve is már annak, hogy felvetődött, a futballban is alkalmazott rengeteg futás- és mozgáselemző szerkentyű és edzésnaplózó szoftver megléte ellenére miért olvasni, hallani állandóan arról, hogy nem elég jók a magyar profi labdarúgásban szereplők teljesítménymutatói. Ez azért is volt meghökkentő, mert a hírek szerint erőnlétre, testkontrollra, fitneszre, modern edzéselméletre, atlétikai felkészítésre, valamint – visszakanyarodva a kütyükhöz – az egyre szélesebb körben alkalmazható méréselemzésekre egyetemi szinten kiművelt fiatal edzői vannak már Magyarországnak. Ami viszont e témában gond, és – szerintem – itt van az ügy sarokpontja, ezek az ifjú trénerek többségükben sajnos már nem a pályák mellett, stopperórával a kézben dolgoznak, hanem az online edzéstervezés mátrixában.

No, hogy hosszúra ne nyújtsam, az állóképességi sportok újgenerációs szakembereinek meglátásaira a magyar focinak is szüksége lenne. Annak tükrében főleg, hogy a sportág egyik nagy s a mai napig visszatérő panasza, az erőnlét, a dinamika, a hatékonyság hiánya talán könnyedebben orvosolható lenne, mint gondolnánk. Persze azt elfogadom, a futballöltöző nem az a hely, ahol az igazi főnökön (vezetőedző) kívül másnak is lehetne döntő szerepe, s ami a lényeg, szava – sőt! Az öltöző is olyan, mint az osztály: szép vircsaft is lenne, ha az irodalomórát három tanár tartaná, az egyik beszélne Gárdonyi Géza népies novelláinak mosolyfaktoráról, a másik a görög mondák halhatatlanságáról, a harmadik pedig a Funtineli boszorkány lélekbemarkolásáról – az ilyesféle oktatás aligha lendítene az ügyön, de... Merthogy minden ilyen „okoskodós” cikkben van néhány „de”, így következzék most az a megjegyzés, hogy az újságírói pálya során akadtak olyan pillanatok, tapasztalások, amelyek még ma is, s a futballjelenünk és -jövőnk kapcsán is tanulságosnak tetszenek.

Minden bizonnyal sokan emlékeznek rá, amikor az Ajax Bajnokok Ligája-mérkőzést játszott a Ferencvárossal – ha másért nem, hát azért, mert akkor szembesülhettünk a hírhedten rigorózus edző, Louis van Gaal igencsak kellemetlen modorával (nem is lett nagy kedvenc…) s a különlegesnek tűnő edzésvezetéssel, ugyanis a hollandok már akkor is egész más struktúrában gyakoroltak. Első pillantásra úgy látszott, mintha több segédtréner lenne a pályán, mint amennyi játékos (és ebben a leosztásban az elgondolkodva fel s alá sétáló vezetőedző tűnt a leginkább „kívülállónak”), a bemelegítés, valamint az akkor sérülés miatt porcelántörékenységűnek hitt, de az eredményessége miatt nélkülözhetetlen Jari Litmanen egyéni átmozgatása is külön foglalkozást igénylő feladat volt az arra specializálódott szakembereknek. Vagy akad itt másik emlékkép is: az 1994-es világbajnokságon a Los Angelesben készülő brazil válogatott nyilvános gyakorlását szintúgy seregnyi edző vezényelte le, létrehozva azt a majd' másfél órán át tartó különleges tréningkoreográfiát, amely során a gyepen a futballisták szó szerint is tánclépésben mozogtak, de olyan sebességgel és dinamikával, amilyet mi, magyarok még sohasem láthattunk. Ott és akkor egyvalaki hiányzott a „táncból”: a szövetségi kapitány, a válogatottat végül világbajnoki címig vezető Carlos Alberto Parreira. A brazil újságírók a csodálkozásunkon csodálkoztak: náluk „a” stratéga, az igazi futballtábornok a hadrendet, a taktikát álmodja meg, az edzők felelőssége, hogy a meccsnapon legyen erő a játékhoz.

Persze van még seregnyi példa arra, hogyan dolgoznak egy-egy klub- vagy nemzeti csapatnál, s mielőtt a szakmai guruk a fejemhez vágnák, micsoda szamár leírásokkal traktálom itt az olvasókat, jelzem, próbáltam leegyszerűsíteni és némiképp plasztikussá tenni azt, hogy a módszerek összessége az, ami speciálissá és hatékonnyá teheti a sportolói felkészítést. Ebből a körből a magyar labdarúgás sem vonható ki, azaz a futballunknak is szükséges lenne néha megmutatnia, bizonyítania, mifelénk is vannak alkalmazott praktikák arra, hogy a játékosok minél hatékonyabban tegyék a dolgukat a gyepen. Ehelyett mi, magyarok általában panaszkodunk a focinkra, leginkább a játékosok felkészültségére. Lám, a nagy vírusszünet kapcsán is azt olvastam s hallgattam több esetben, ezek és azok a fiúk sokkal rosszabb erőállapotban tértek vissza a közös edzésekre, mint ahogyan arra számítani lehetett – arról nem szólt a beszámoló, hogy akkor rossz instrukciókat is kaptak?

Itt jöhet vissza a képbe mindaz, amit a modern tudással felvértezett, a boldogulást már inkább az online sporttérben kereső fiatalabb atlétaedző-generációról gondolok. Kőkorszaki érv ugyanis a hiányzó erőnlétről panaszkodni, mert a mai világban nemhogy a tizen- és huszonéveseket, hanem az ötödik ikszen túli embereket is „szálkásra” tudják edzeni – azok, akik értenek hozzá. A magyar labdarúgás szempontjából e „szálkásítás” kapcsán nagy haszna lenne végre kilépni a szakmai komfortzónából azért, hogy fordítva csengjen le a történet, azaz minden klubnál annak örülhessenek, hogy a játékosaik, hála a megfelelő szakmai tudásnak, tökéletes állóképességgel felvértezve folytathatták a labdás edzéseket (merthogy futballozni ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint kerékpározni).

Az elmúlt hetekben a lakóhelyemhez közel láttam NB-s ifiket futkosni, olyan edzésen részt venni, ami még nekem, a laikusnak is elrettentőnek tetszett. A játékosok kis csoportokban végeztek faékegyszerűségű feladatot: egyikük elfutott egy kilométert arra, majd visszafutott ezer métert emerre, s ekkor a bringaút mellett a fűben pihenő társak egyike leváltotta. Még egyszer leírom, nem szeretnék talmi okoskodásba kezdeni, de ennél még egy stressztől terhelt, kissé túlsúlyos irodistának is jobb edzéstervet írnak havi pár ezer forintért cserébe, garantálva azt is, a futása változatos lesz, amely által az alap-állóképességet, az erőnlétet, sőt a gyorsaságot is fokozni lehet. S ha ez így van (márpedig így van), akkor ugyanez a szakmai tétel egy fiatal, a profi pályára készülő focista esetében hatványozottan igaz kellene, hogy legyen – és itt a legrosszabb szó, ami a futball esetében létezhet: kellene.

Miközben évek, sőt évtizedek óta megy a siránkozás, hogy nincs megfelelően felkészült szakember-utánpótlás; miközben a licences edzőképzésnek már erőteljes reformáló hatása kellene, hogy legyen a labdarúgásunkra; miközben a honi futballfejlesztésnek hála milliós értékben a legjobb elemzőeszközöket használhatják a klubok, időről időre kiderül, hogy az alkalmazott módszerekkel gond van. Pontosabban – megint csak hozzáteszem, hogy szerintem, s hogy tisztelet a kivételnek – azzal van gond, hogy nem azok végzik el a részfeladatot (így például az atletikus képességek fejlesztését), akik ehhez értenek. Sok, a labdarúgás világától távolabb ténykedő, állóképességi sport területén dolgozó szakember vetette már fel: az ilyen-olyan futballértekezésekben, elemzésekben viszontlát néhány hasznos statisztikai adatot, de azt is pontosan tudja, milyen eseménykörnyezetből nyerték ki őket. Ellenben futballunk kapcsán arról, hogy az edzésterhelések során mi zajlik a labdarúgó szervezetében, hogy a felkészítés során milyen értékek szolgáltatnak mintát az analízishez, a további felkészítéshez, még egyetlen, az állóképességgel, erőnléttel mesterszintre jutó s jellemzően atléták felkészítésével foglalkozó szakember sem látott semmit jó ideje. Pedig ha valakik, ők a mélyére áshatnának a kondícióval kapcsolatos részleteknek.

A lényeg: talán most jött el az ideje annak, hogy kicsit szélesebbre nyissák a magyar labdarúgás szakmai kapuját, éppen csak annyira, hogy még néhány kívülálló hozzáértő bekukucskálhasson rajta, hátha észrevesznek valami fontos részletet, ami elvezethet a hatékonyabb módszerek alkalmazásáig. Ez lenne az, amit műhelymunkának hívnánk, s amiről a focink kapcsán oly régen álmodozunk – rendben, de akkor a műhelyről ideje lenne már levenni a lakatot is.