Tornadorkó van? – Vincze András publicisztikája

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi világ és benne a régi Magyarország. Nem könnyű hely, annyira tán boldog sem, mint amennyire ma mondják az öregeink, de egy biztos, kaland volt benne gyereknek lenni. Se internet, se számítógép, se mobiltelefon, se bevásárlóközpont, se pénz, igaz, unalom sem volt, mert akkoriban nemcsak az izmoknak, a képzeletnek is mindig mozognia, dolgoznia kellett, de az a retró világ ettől volt annyira érdekes.

Nem akarok persze túl sokat filozofálgatni a hetvenes éveken, ehhez az íráshoz az ötletet az adta, hogy néhány hete ugyanitt arról merengtem, meglepetésemre sok mai srácnál vagy srácon látom a korombéli szülők egykoron volt szerkentyűit, játékait és szereléseit. Retró van, gyerekek – kürtöltem világgá, és most az is bevillant, hogy a sokat emlegetett kölyökkorunkban mi mindennel tudtuk kipótolni a magunk kis életét. A fiaink, lányaink manapság udvarias mosollyal nyugtázzák, amikor arról mesélünk nekik, hogy nekünk igencsak furcsa tárgyakkal – s hogy a fő csapásirányra kanyarodjak végre –, különös, sőt fura sportcuccokkal kellett megvalósítanunk a néha nélkülözéssel terhelt álmainkat. Nézzük, milyenek voltak azok a hetvenes évek, és a vezérfonal legyen a futball. A ma is sokat emlegetett grundvilágban a labdarúgás volt a minden (három korner egy tizenegyes – ugye, ismerős?), s akkoriban ráadásul mindenki egyformán jól, sőt „pengésen” tudott játszani, úgyhogy nem volt könnyű csapatot sem választani, viszont tagadhatatlan, a labda tulajdonosaként vagy egy-egy jó focis cuccal némi előnyt lehetett szerezni. Emlékszem, az egész tér a csodájára járt például a csehszlovák, a magas szár (!) miatt boka fölé érő és legalább ötven (!) gumibütyökkel ellátott sportcipőmnek. Ezzel, a leginkább cúgos cipőre emlékeztető csukával azért már lehetett villogni, merthogy – stoplis volt! Az ormótlanul kiszélesedő orr-részét igencsak bumfordi gumiborítás védte, ám éppen ezért remekül lehetett vele spiccel lőni, habár ez szabálytalan volt akkor, amikor nem „igazi” kapus védett („Helló, helló, bikázás nincs!”). A legnagyobb gondot a focicipős villogásban az jelentette, hogy akkoriban általában betonon vagy nagy ritkán a Húsos SE fekete salakján ment a játék, úgyhogy az az ötven stopli nem sokáig bírta. Márpedig abban játszottam örökké a meccseket az aszfalton is (sőt, talán még a suliba is stoplisban jártam…), s amikor már a gumibogyók lekoptak a talpáról, csak addig lehetett még használni, amíg a vékony gumiborítás végképp meg nem adta magát a magyar grundenyészetnek…

S volt az a legendás szürke bőrlabda is! Ki ne emlékezne „a” lasztira, amelyről a fekete-fehér hatszögletű mintázat néhány, dühöngőben megvívott meccs után lefeslett. Megmaradt azonban a szürke színű, kicsit bolyhos felület, a jó keményre felfújva furcsán, üresen döngő disznóbőr borítás, amelyen egyéb védelem híján idővel a varrás is felfeslett, s itt-ott kitüremkedett a narancssárga belső. A bravúr az volt, hogy anno az ilyen kipúposodott, egyre oválisabbá váló labdával is tudtunk focizni, sőt, képesek voltunk úgy passzolni, lőni, hogy a vékony gumibelsőt nem rúgtuk meg. A labda halála azonban így is, úgy is elkövetkezett, akkor jellegzetesen nagyot durranva lehelte ki szétfocizott lelkét.

A mezek külön fejezetet érdemelnek, de most csak egyet emelnék ki az emlékszekrényem polcáról. Ez az ilyen-olyan futballról szóló cikkekben már többször megénekelt, hosszanti csíkozású, fekete-fehér, klasszikus SBTC-s dressz volt, amelynek abszolút jellegzetessége a totális műszál volt. Nyáron ebben játszani kegyetlen kihívást jelentett (de az ember még véletlenül sem vette le, hogy az legyen a kapufa), mert egyrészt forróra hevült alatta a test, másrészt szúrt, bökött, csípett, mint valami hatalmas, testhez tapadó csalánlevél. Anyám aztán elkövette azt a hibát, hogy végső elkeseredésében forró vízben kimosta (képzelhetik, milyen állapotban kaphatta meg…), emiatt a műanyag szálak azonnal kéttenyérnyire zsugorodtak, a mez hordhatatlanná vált – volt is bőgés rendesen. Hozzáteszem, mindez a kísérletező kedvű Haraszin gyerek nagy bánatára is történt, mert ő a focik után azzal szórakozott, hogy nyárestéken a sötétedés után egy centrumos bevásárlózacskóval dörzsölgette rajtam ezt a műszálas dresszt, majd apró fémpálcikával érintgetve különféle kisülésekben, apró villámokban gyönyörködött.

Jöhet a kapuskesztyű! A grundmeccseken ki lett volna bolond beállni védeni (vagy nagyon ügyetlennek kellett ahhoz lenni…), ellenben akadt príma motivációs eszköz. I-GA-ZI kapuskesztyűt akkoriban nem lehetett vásárolni (pontosabban az ország egyetlen nyugati cuccokat is árusító sportboltjában, a Kecskeméti utcai-ban lehetett, de kétezer forintért, s akkoriban egy felnőtt havi átlagkeresete megállt valahol ezernégyszáz forint környékén, úgyhogy a faterok nem erre költöttek), viszont a munkavédelmi kesztyűk prímán átalakíthatók voltak focicélokra. Amúgy a mai napig is lehet kapni a tenyérnél vastag műbőrrel borított, a felső részen vastag szövetanyaggal karközépig érő kesztyűt. Ragyogó szerkó volt ez, csak le kellett nyisszantani azt a bizonyos hosszú vászonrészt, gatyagumival behúzni a maradék anyagot, és hipp-hopp máris készen volt a téri játéknál a menőzésre tökéletesen alkalmas kapuskesztyű. A kis Pánczél gyerek (aki amúgy a Ferencváros szívében volt bátor fanatikus Újpest-drukkernek lenni) imádott abban vetődni, mint Rothermel Ádám vagy a korszak csodatehetsége, Tóth Zoltán.

Visszakanyarodva a futballozásra alkalmas cipőkhöz (bár anno szandálban is lehetett cselezni, mert az sem volt ciki…): ott volt még az igazi tornadorkó! Fehérben és indigókékben lehetett kapni azt a végtelenül egyszerű, szinte mezítlábas tornacipőt. Semmi extra: egy vékony gumitalp és egy vastagabb vászon felső alkotta, elöl pedig a már említett, a korra ezek szerint igencsak jellemző gumiorr borítás adta meg a fílinget. Ez a faék egyszerűségű cipő azért volt sláger, mert a téli unalomban közvetített focifarsangon és Képes Sport-terembajnokságon egyedül Turtóczki Sándor játszott (hozzáteszem: parádésan!) ilyen húszforintos tornadorkóban, miközben a többi, gombfocikra is kivágott menő NB I-es játékos már Botasban, Adidasban, Tiszában nyomta. A villámgyors futballista révén tehát a tesiórák kötelező darabja bukkant fel a televízió képernyőjén, s amikor valaki netán az MTK-focistát utánozta a tornaterem linóleumján vívott meccsen, számára is kiderült, a tornadorkóban tényleg baromi jól lehet érezni a talp alatt elhúzott s a teli rüszttel meglőtt labdát. Apropó! Most, hogy ezt az emlékképet előráncigáltam, megkérdezném: tornadorkó van még? Ha netán kapható manapság is, akkor bőven van reménye a magyar futballnak, mert ha valamiben, hát abban tényleg szó szerint is lehet(ett) érezni a labda rúgását.

A történet lassan végéhez közeledik, mert nincs is annyi hely az újságlapon, amennyi elég lenne minden, egykoron volt érdekes sportkellék felsorolásához, de – ha a fiaink rácsodálkoznak egy-két felszerelésünkre – biztos, hogy órákat tudnánk mesélni róluk. Volt nekünk falapra eszkábált, csapágyakon guruló, zsinórral kormányozható „gokartunk”, a zörgő, volt négykerekű görkorcsolyából átalakított gördeszkánk, volt parafából készült pingpongütőnk, továbbá volt zsebpecánk. Idővel aztán lett Szputnyik versenykerékpárunk, a bringa, amelyikről a gépzsírt éveken át nem lehetett letörölni, két-három év alatt száradt le a vázról. Volt még (télen, a nagy havazások idején) falécekből összetákolt hokibotunk, amelynek tollát a fűtőradiátor lemezei közé dugva hajlítottuk ívesre, s ha éppen nem fociztunk a téren, kis kavicsokkal snúroztunk, vagy a házfalakra erősített porolócsövekre kosárlabdáztunk.

Egyszer volt, hol nem volt – tudom, meseszerű történet ez, de talán nem árt megénekelni, hogy elmondhassuk, régen is jó volt gyereknek lenni…