„Magyarkupa” – Vincze András publicisztikája

Meglepetésre a brit országos napilap, a The Guardian is „tudósított” a Honvéd–Mezőkövesd Magyar Kupa-döntőről – az esemény azért is különleges, mert a futballjukra oly büszke angoloknál a normál hétköznapokon a szigeten túli labdarúgás apró betűs érdekesség csupán. Persze, most nem a hétköznapi életét küzdi még a világ, s úgy már jobban érthető a kíváncsiság, ha tudjuk, a koronavírus-járvány árnyékában Európában először Magyarországon rendeztek tízezer néző előtt jelentős tétre menő futballmeccset. A messziről jött tudósító jó hangulatú mérkőzésről cikkezett, ám fő sodrásban (nyilván) az egészségügy oldaláról közelített a témához, s így akár azt is modellezhette, hogy a szintúgy érzelmes és vérmes brit szurkolók kapcsán mire számíthatnak Angliában – feltéve, hogy ott megnyitnák a lelátókat (de aligha nyitják, ráadásul a Budapestről hazatérő zsurnalisztára is kéthetes lakáskarantén vár odahaza…). Ami biztos: futballmeccset nem lehet vigyázzállásban (pontosabban: -ülésben) végignézni, viszont, ha tetszik, ha nem, mégiscsak kötelező, ahogyan arról a minap olvashattunk, a rendőrség szankcionálhatja, ha a drukkerek a nagy örömködés közepette nem tartják be az érvényes távolságokat (a zárt kapukból pedig, látható volt, mindenkinek elege van már), az MLSZ pénzbüntetésre ítélte a két klubot, mert a játékosok elhagyták az úgynevezett sportzónát.

No de ennyi bevezető után már tényleg elszakadok a „vírusfoci-valóságtól”, s az MK-finálé kapcsán rátérnék írásom lényegére: ezen a találkozón nemcsak a lelátói „életkép” volt igazán fontos a jövőt illetően, hanem az, hogy milyen bitang jó játékos is lehet Szendrei Norbertből!

Miközben a kupasiker rivaldafénye a gólszerzőkre, valamint a szereplést jobban vágyó játékosokra vetült, aközben az a gondolat dörömbölt bennem: mondhat nekem bárki bármit, a magyar srácok tudnak jól focizni. A döntő után az is elhangzott (ha jól emlékszem, Tóth László mezőkövesdi szakmai igazgató gyorsértékelésében), hogy a finálé kapcsán legtöbbször a magyar labdarúgás egyre nagyszerűbb körülményeit emlegethetjük, de hamarosan eljön a pillanat, amikor ugyanezen apropóból a fiatal magyar futballisták dicséretéről szól a történet.

Nagyon egyetértek ezzel a gondolattal!

Ugyanakkor az is bevillant, hogy a jelenkori magyar focinak még nagyon is szüksége van az immár az európai klubfutball csodakönyvében is szereplő és szintúgy egy brit médiumban, a World Soccer magazinban is megénekelt Mezőkövesdre, hiszen, ha ez a kis klub nem lenne ma, akkor aligha fedezte volna fel a honi közeg és követelné immár megannyi szurkoló a válogatottba a 32 esztendős Cseri Tamást. S ez, kérem, régi panasz, néhány publicisztikával ezelőtt magam is pedzegettem, a labdarúgásunkat másfél évtizeddel ezelőtt jócskán megrogyasztó nagy légiósáradat egyik legfájóbb s máig is ható hozadéka éppen az, hogy a mi fiaink nem juthattak szerephez, s így szinte csak öregfiúkként tudnak kikerülni a „tehetséges a srác” címkéjű skatulyából.

Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet szembemenni a trendekkel, a sportág globalizációja alól a magyar sem lehet kivétel, de – és most nem szeretném senki örömét elrontani ezzel a fél mondattal – hiába fut bohókás sprintet néhány külföldi játékos az MK-serleggel, az emberben az a jelenet marad meg évtizedekre hatékony emlékragasztóval fixálva, hogy a mindent eldöntő, második kispesti gól előtt milyen baromi jól tekerte be a labdát Ugrai Roland.

Na, nem akarom túlmagyarázni ezt a történetet, s visszakanyarodva a Tóth László-véleményhez, valóban érzékelhetően haladunk afelé, hogy (végre!) „magyarosodik” a focink. Most valahogy benne van a levegőben, hogy nem kell nekünk az állandóan emlegetett tíz-tizenöt évet várni arra, hogy valami megmozduljon a futballunkban – vannak itthon jó játékosok! A kupadöntőt nézve még az is megfordult a fejemben, ha már a vírushelyzet miatt bizonytalan távolságba sodródott a bolgárok elleni Európa-bajnoki pótselejtező időpontja, érdemes lenne hivatalosan is összerendezni olyan NB I-es játékoskeretet, amelynek tagjai érdemesek lehetnek a kapitányi meghívóra. Huszonöt-harminc név biztosan felkerülne a papírra, csak a Magyar Kupa-döntőben szereplő két csapatból már öt-hat labdarúgóra rámutathatna Marco Rossi is. Jó, mondhatjuk, ez a „fedezzük fel a válogatottjainkat” csak amolyan újságírói hatásvadász trükközés, hiszen a papír könnyedén elbírja az ilyesféle okoskodást, mégis megkerülhetetlenül itt van velünk az érzés, hogy végre látni valami jót is a labdarúgásunkban – speciel jó hazai focistákat.

Ráadásul erről álmodoztunk, erről cikkeztünk hosszú éveken át: mármint hogy egyszer végre jöjjön el az a pillanat, amikor a „bőség zavarával” küzdünk, egy posztra legyen három rivális is akkor, amikor a szövetségi kapitány összeállítja a keretet; ne csak az emlékeinkben éljen, hogy volt időszak, amikor például az újpestiek korszakos csapatának tartalékjai is meghívót kaptak a nemzeti csapat keretébe (sőt, címeres mezben nagyobb eséllyel voltak kezdők, mint lila-fehérben). Arról nem beszélve, hogy bár a hazai futball mindig is fővárosiklub-centrikus volt (hiába, no, térképészetileg pici az ország), viszont akkor volt meg a lendülete, a vonzása és az eredményessége, amikor a vidéki csapatokban is klasszis képességű játékosok varázsoltak a gyepen. A zalaegerszegi Péter Zoltán nélkül nem lett volna korszakos a nyolcvanas évek labdarúgása, vagy a fociérzelmeinket tekintve ugyanígy szegényebbek lennénk, ha nem játszott volna Róth Antal Pécsen, nem beszélve a tatabányai Csapó Károly–Kiprich József–Vincze István generációs hídról. S most, hogy így belelendültem, bevillan a diósgyőri csodaidőkből szőtt mesék gyönyörűsége, s egyben a sportág honi képét meghatározó egyéniségek sora – Salamon Józseftől Oláh Ferencen, Fekete Lászlón, Kutasi Lászlón, Tatár Györgyön át Veréb Györgyig –, és bár felsorolhatnánk a DVTK-aranyéra teljes klubkeretét, legyen elég annyi, a tehetséget, ösztönt, játékosképességet tekintve olyan gazdag volt a focink, hogy anno a miskolci labdarúgók zöme alkotta az olimpiai válogatottat.

S amikor néztem a 2020-as Magyar Kupa-döntőt, akkor talán megbocsáthatóan önző módon a magyar gyerekek mozdulataiban kerestem ezt a hagyatékot, tudva, egy-egy csel, átadás, becsúszás, fejes jelzi hűen, milyen reményeink lehetnek a jövőt és leginkább a közeljövőt tekintve.

Arról nem beszélve, hogy a futballnak most különösen fontos szerepe van: a vírushelyzet miatti reménytelenség után a reményt jelenti. Megkockáztatom, ma kimenni a meccsre ugyanolyan kiváltságos öröm, mint anno jegyhez jutni a hetvenezres kettős rangadóra, úgyhogy 2020. június 3-án szerda késő este ezért is volt fontos, hogy az új és gyönyörű Puskás Aréna nem is stadion, hanem szentély lehetett. A fű illata, a szédítő morajlás, a labda puffanása, minden egyes hang örök emlékké vált, ilyenkor még a mezszíneknek is más az optikájuk, kontrasztosan és mélyebben merülnek el az ember szembogara mögé. Ilyen érzelmekkel telve mondhatjuk azt, hogy a Magyar Kupa végre megint „magyarkupa” volt. A „magyaros” jelző abból a szempontból aktuális igazán, hogy az NB I-es meccseken is azt lehet vizslatni, vajon ez vagy az a gyerekünk mihez kezd majd a labdával. S talán hamarosan valósággá válik az a jóslat, hogy a mi fiainkról szólnak a történetek, mert úgy tetszik, majd' minden pályán felfedezhető a magyaros stílus, és persze nem írom azt, hogy most aztán már valami fergetegesen jó a játék, de érzelmileg közelebb került e sportág – önmagunkhoz is.

Hallom persze azt is, hogy jó, jó, de mit ér majd mindez a nemzetközi porondon. A fene sem tudja, és sajnos valóban tény, hogy a magunk látásmódját éppen a lelkesedés okán tudjuk beszűkíteni a saját élfutballunk keretei közé, mert egy átlépős csel, egy „okszizós” passz, egy tizenhatoson kívülről lőtt bombagól túlzásokra is hajlamosít, amit aztán egy-egy Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-selejtező kilencven perce józanít ki. Ugyanakkor a Cseri-, Szendrei-, Ugrai-féle mozdulatoknak mégis megvan az a jelentőségük, hogy megerősítik a stílusba vetett hitet. Márpedig lehet bármennyire morgós és örök elégedetlen a magyar, biztos, hogy meccsnézés közben azt a villanásnyi momentumot keresi, ami a neki, sőt nekünk kedves futballról szól. Mi több, magában rögvest össze is hasonlít, olyasfélén, hogy „na, így indult meg Fazekas László, így húzta vissza a labdát Détári Döme, így lőtte a tizenegyest Kiprich József!”, és most ne a konkrét példát kutassa senki a jelen és a múlt között, hanem csakis a játék generálta érzelmi töltetet.

Azt a bizonyos magyarost.