Ne fellinizzél má’! – Vincze András publicisztikája

Boldogult gyermekkorunkban a dühöngőben (is) közvetítettük a meccseinket, és persze a nagy kiabálásba mindig beleszőttük a rádióban hallott panelkifejezéseket. Na ja, akkoriban még nagy respektje volt az NB I-es körkapcsolásnak meg egyáltalán az éteri sportközvetítéseknek, s nemcsak üres szöveg, hogy a lakótelep együtt szurkolt. Mi több, még a vízállásjelentés egyes részleteit is kívülről fújtuk mi, játszótéri srácok, hiszen mindig valamikor ebédidőben szóltak a dunai hírek: „...hajóvonták találkozása tilos”.

Szóval a meccsközvetítések...

Mi például azt rikácsoltuk egy-egy haloványabb lövés és védés után: „Kedves nézőink, ez a labda igazi kapuscsemege!” A kis Szabó, aki annyira nem volt benne a focivilágban, ezt a dumát speciel félrehallotta, és amikor ő is igazán nagyot akart mondani az egyik csálé lövés után, felrikkantott: „Na, ez igazi kapuscsemete!” Dőlt mindenki jobbra és balra a röhögéstől („Milyen kapuscsemete, te tökfej?!”).

Eltelt legalább negyvenkét év az ominózus dühöngős meccs óta, de ha találkozunk nagy ritkán a régi csibészekkel, a „kapuscsemetés” szöveg mindig előkerül a sztorizás során. Hozzáteszem, hogy a gyerekkori haver az asztalitenisz-közvetítések során elhangzott „pörgetett adogatást” is elhallotta, és a beton pingpongasztalnál vívott parafaütős csaták során lelkesen kiabálta: „Nesze, itt van neked egy kergetett adogatás!”. Jó volt, szép volt, s éppen ez a csöpp emlék csalogatta elő a gondolatot: mi, magyarok olyan szép nyelvnek vagyunk a birtokosai, hogy még a sport- és ezen belül leginkább a futballkifejezésekre is megtaláljuk a magunk kedveskedő vagy vicces jelzőhalmazait. Jellemző, hogy valamikor a harmincas évek sodrásában a Nemzeti Sport is lelkesen cikkezett a labdarúgó-szakkifejezések magyarításán, ugyanakkor nem a stílusos szavak, hanem leginkább a focicsibészek nyelvezete az, ami igazán színessé teszi a bőrfoci körül forgó világot. Akik játszottak megyei vagy BLSZ-szinten (márpedig jó sokan vannak ebben az országban amatőr és öregfiúk-játékosok), tudják, hogy az öltözőbe belépve, majd a gyepre kifutva mindenkinek maga mögött kell hagynia a hétköznapi, modoros társalgást, ugyanis dresszben, gatyában, stoplisban más lesz a kommunikáció.

Ehhez hozzáteszem, ha sok jó szöveget is hallottam már, mégsem könnyű kapásból felidézni az igazán klassz focidumákat, ugyanakkor manapság a virtuális tér segítséget ad, hogy az ember rátaláljon az aranyköpésekre. Az igencsak gazdag gyűjtést a tudomany.blog.hu oldalon találtam meg, ahol is a szerző, „janguli” (aki, gyanítom, magunkhoz hasonló focirajongó) tekintélyes futballszlenggyűjteményt tett közkinccsé, forrásként használva a nagyszerűen tematizált disszertációt, a magyar-olasz szakos szerzőként feltüntetett Lukácsi Linda és Kiss Tamás témavezető debreceni egyetemen fellelhető munkáját, amely a neten több formában és oldalon is hozzáférhető.

Kíváncsiságból először gyorsan megszámoltam a blogban felsorolt főbb futballszavak listáján szereplő kifejezéseket, mert ránézésre is rendkívül gazdagnak tűnt a magyar „focivagányszótár”, és végül háromszázhetvenkét jelentősebb szlenget hoztam ki egyenlegként. Tekintélyes szám, s önmagában is jelzi, milyen hatalmas érzelmi gazdagsággal közelít a magyar ember a sportág világa felé. Mondanám, írnám, hogy minden egyes kifejezés becézés is egyben, mert legyen valamely szöveg bármennyire is smirglis vagy épp ellenkezőleg, lazán kedveskedő, mindig a vidám lélekállapotot tükrözi vissza, azaz az ilyesféle magyar labdarúgó-szóhalmaz önállóan is létezik, sőt lélegzik a világ egyik legdallamosabb nyelvében.

Na de hogy végre jussunk is el a jó dumák mezsgyéjére, el is kezdem a szemezgetést a fociszlengekből. A „kanári” kifejezés nyilván nem ismeretlen, és nem is kell a kültelki pályák környékére sem tévedni, ha próbálunk rájönni a becézés tartalmára: a manapság már színesebb szerelésbe öltözött, folyvást „csiripelő”, fütyülgető játékvezetőket hívják így maguk között a futballisták (ugyanezen szempont alapján azonban a spori lehet „feketerigó” is, ha a klasszikus fekete játékvezetői dresszben fut ki meccset vezetni).

„Fellinizik” – akad meg a szemem a következő kifejezésen. Bevallom, ezt még nem hallottam egyetlen salakos pálya környékén sem, de itt áll a magyarázat, miszerint a világhírű olasz filmrendező, Federico Fellini nevéből eredeztetett szólás, s azokra a játékosokra kiabálják, akik rendületlenül ívelgetik a labdát: „Teeee, ne fellinizzél má'!”

„Behúroz”... Első blikkre az villant be, hogy aki „behúroz”, az a labdát szép, nyílegyenes irányban meglövi, úgy, hogy a laszti a kapuba suhan – de nem, ez a futballpályán használt kifejezés a klasszikus, sokat emlegetett köténycsel egyik változata.

S jut eszembe... A pillanat varázsában hirtelen megfejthetetlen dumát hallottam még valamikor az idők kezdetén, s a szlengszótár révén igazolást nyert, hogy nem hallucináltam. Még a kilencvenes évek elején NB III-as meccskörnyezetben, a solymári Pemü Agruma–Ferencváros felkészülési mérkőzésen (a vége, ha jól emlékszem, 0–13 lett) szürreálisnak tetszett, amikor az egyik sérülésnél valaki elkezdett a kispad felé kiabálni: „Küldjétek már be a karbantartót!”. Kapkodtam a fejem, mit akarnak a futballmeccs kellős közepén a solymári sporttelep műszaki szakemberétől (már ha volt ilyen akkoriban), mígnem kiderült, hogy a „karbantartó” a földön fekvő játékos felé döcögő masszőr, s lám-lám, a gyűjtésben erre is rábukkanhattam.

„Nézd már, hogy keni a pitét!” – és senki se csodálkozzon azon, ha a Nicoflex bemelegítőkrém-illatú és izzadtságszagú futballvilágban nem kellemes süteményezésről van szó, ugyanis a „keni a pitét” kifejezés a jól cselező játékosokra vonatkozik.

„KGB-s”... Történelmi-politikai vonalon a megfejtés adva van (a KGB ugyebár az egykori Szovjetunió állambiztonsági szerve volt), s hogy a magyar kifejezésfifika milyen finoman képes a gúny tárgyává tenni a legsúlyosabb szavakat is, arra példa a fociszleng, hiszen futballkörnyezetben az a labdarúgó volt „KGB-s”, aki az ellenfél tagjaként nem játszott teljes erőbedobással volt klubja ellen.

S persze van még szép számmal néhány furmányosabb szó- és kifejezés-összetétel, gyaníthatóan külvárosi pályák öltözői kifejezéseiből, úgymint „lábplasztik” – sípcsontvédő, „miniszter” – klubelnök, „ordibáló” – vehemens edző, „legyezős” – partjelző, „Doktor Péntek” – sérült, ám a meccsnap előtti, pénteki edzésre szinte mindig felépülő futballista; „töltelék” – örökös cserejátékos, „joystick” – nos, ez már a modern, számítógépes generáció salakra, fűre átültetett meghatározása az irányító középpályásokra.

Ami a magyar futballrajongók irányultságát mutatja, hogy a szlengszótár tanúsága szerint a labdarúgás szakkönyveiben alagútcselként, a pályákon kötényként elhíresült megoldásra található a legtöbb kifejezés (ugye, mint már írtam, behúroz, aztán bebőröz, befűz, bugyit ad – és még sorolhatnám). Még ebben a szóhalomban is akad egy nagy kedvenc, amikor is a jól trükköző játékos a láb között átgurított labdája után visszaszól: „Öcsi, hívd a kőművest!”

Amúgy a szakzsargon és a szavakra gyakran kényes újságírás is átvett jó néhány, „vagányított” futballszót, amit meglehetős gyakorisággal használunk például a Nemzeti Sport meccstudósításaiban is. Íme néhány nyomtatásban is gyakran visszaköszönő kifejezés: alibizik, aréna, esernyő, kifli, bevarr, Csikar-szög, fakó, ficak, gyertya, ikszel, lenget, okszizik, pengés, pipa, zsuga, spíler...

Aki nem hiszi, olvasson utána!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!