Korok hősei – Ballai Attila publicisztikája

A mi hősünk: Tóth Potya István. Ezzel a címmel tartanak megemlékezést kedden az első profi – nem javadalmazását, hanem szakmai tudását, megszállottságát tekintve volt az – magyar futballedzőről, aki a vészkorszakban üldözöttek százait bújtatta és mentette meg, ám a nyilasok elfogták, és 1945 februárjában kivégezték. Halálának 76. évfordulója kapcsán neve felkerül az embermentők márványtáblájára. A Ferencváros dicsőségtablóján pedig már évtizedek óta ott ragyog. Játékosként kétszeres bajnok és kupagyőztes, 372 mérkőzésen 128 gólt szerzett, majd a klub első hivatásos edzőjeként (1925–1930) három NB I-es, egy KK- és két MK-diadal a mérlege; 1926–1928 között három bajnoki aranyat nyert sorozatban, ami különleges bravúr. Vajon hányan tudják, azóta ezt kinek sikerült elérnie a Fradival? A helyes válasz – bizonyára sokak meglepetésére – úgy szól: senkinek. Az 1930-as, a háború utáni, az 1960-as és az 1990-es években sem. Soha. Besöpörhetett a csapat százszázalékos bajnokságot, a Lazio előtt újabb KK-serleget, rúghatott egy szezonban száznegyven gólt, bevethette a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötös fogatot, bejuthatott a BL csoportkörébe, de a tripla csak nem jött össze.

Egészen mostanáig. Mert aligha kérdéses, hogy 2019 és 2020 után az FTC az idén is az NB I-es tabella élén zár. Húsz forduló után 16 pont előnnyel vezetett a második Puskás Akadémia és a harmadik Fehérvár FC előtt, így nem az az érdemi kérdés, megnyeri-e a bajnokságot, inkább az, mikor és végül mekkora előnnyel. A legutóbbi két alkalommal egyaránt 13 ponttal végzett a székesfehérváriak előtt, hogy ez harmadszor is így történjen, ahhoz tehát valamelyest még vissza is kell esnie. (Ez persze már ma bekövetkezhet, Mezőkövesden, ahol a hazaiak edzőjének, Pintér Attilának a nyakláncán Fradi-címer fityeg, így a Ferencvárosért és ellene is nyilván különleges energiákat, érzelmeket képes mozgósítani.) Igaz, a futball a legesetlegesebb játék, másutt elképzelhetetlen feltámadásokkal és fejreállásokkal, de ha az égszakadás-földindulás ezúttal elmarad, 1928 után 2021-ben ér el újra mesterhármast csapat és edzője. Hajdan Tóth Potya István, most Szerhij Rebrov.

A miénk nem a klasszikus hősök kora. Nem is baj, ha emberi és nemzeti tragédiákat nem csak hőstettek árán lehet elkerülni. Ettől még sikertörténetek vannak, amelyek helyhez és időhöz kötöttek, így leszögezhetjük: a 2020-as évek elejének magyar futballjában és Ferencvárosában Rebrové az. Érdemes megvizsgálni, miként és miért válhatott azzá.

Egyébként is ismert előéletét e helyütt felesleges részletesen felidézni. Játékosként extraklasszis volt, Sevcsenko ékpárja, és az „ék” ezúttal nem csak posztot jelöl, ékesség jelentésében is értendő. Újoncedzőként is azonnal berobbant a Dinamo Kijevvel, majd rövid szaúdi kitérő után, 2018. augusztus 22-én szerződött a Ferencvároshoz. Már kinevezése napján BL-playoffmérkőzést rendeztek a Groupama Arénában, csakhogy nem a Fradi küzdött a csoportkörbe jutásért, hanem albérlőként a Fehérvár FC az AEK Athén ellen. A Ferencváros ugyanis már júliusban dicstelenül távozott a kontinentális kupaporondról: az Európa-liga első selejtezőkörében a Maccabi Tel-Aviv ejtette ki. Ezzel beteljesítve a német tréner, Thomas Doll sorsát is. Akiről – amellett, hogy a nemzetközi próbákon rendre elbukott – sohasem derült ki, valójában milyen karakter. Hol ilyen volt, hol olyan. Elődje, Ricardo Moniz még hozzá képest is nagyobb kilengéseket és bizonytalanságokat mutatott.

A Ferencvárosból éppen a legfontosabb szakmai pozícióban hiányzott az állandóság, a szilárdság, a kiszámíthatóság. Szerhij Rebrovval mindez megérkezett. Ettől még szinte általános értetlenkedés fogadta szerződtetését, az egyik szélsőséges kérdés úgy szólt, hogyan sikerülhetett megszerezni, a másik meg úgy, mit keres „ez” itt? Hiszen a Fradit az eredményei mellett az érzelmei, a hagyományai is éltetik, ahogy a benne élők tartják, nem is klub, inkább család, erre idefúj „valakit” a keleti szél, aki az elemi kapcsolattartás szabályaira is magasról tesz. Nem keresi a szemkontaktust, nem nyújt kezet, ha nem elkerülhetetlen, még csak nem is köszön, nincsenek gesztusai. Menedzsere, Varga Sándor utóbb találóan jegyezte meg: „A Ferencvárosnál három hónapot vártak, mire mosolygós képet tudtak róla készíteni. De nem is azért jött ide, hogy mindenkivel ölelkezzen.” Ezt egyetlen, hosszabb beszélgetésünkkor, egy nagyobb lélegzetű interjú készítésekor magam is észleltem, még a kezdet kezdetén. Megkérdeztem, hogyan írjuk a keresztnevét, Szergejnek vagy Szerhijnek, vállrándítással azt felelte, mindegy, és nagyjából végig hasonló válaszokat adott. Csak kétszer élénkült fel: másodszor akkor, amikor jeleztem, köszönöm, ennyi volt – ettől látványosan megkönnyebbült –, először akkor, amikor példaképét, Valerij Lobanovszkijt méltatta. Mindent neki köszönhet, mindent tőle tanult – jelentette ki magához képest kifejezetten érzelmesen. Lobanovszkij pedig a tekintélyelvű edző prototípusa volt, akivel az is megesett, hogy amikor sajtótájékoztatón arról érdeklődtek, hogy van a sérült klasszisa, Blohin, ő rezzenéstelen arccal azt felelte: „Jól. Így döntöttem.”

Ez a tekintélyelvű vezető fő ismérve: mindenről ő határoz, minden tőle függ. Ez százszázalékos érvényű szabály, mert ha csak kilencven százalékban teljesülne, nem tíz százalék lenne oda, hanem az egész. Eme állapot fenntartásához azonban nem elegendők a formai eszközök, elengedhetetlen, sőt elsődleges a tartalom: a tudás, a felkészültség, az elhivatottság, mondhatni, a fanatizmus. Mindez megvolt Lobanovszkijban és megvan Rebrovban is. Ez a Ferencvárosnál napról napra nyilvánvalóbb lett. Előbb a játékosok, a stábtagok, a beavatottak, majd az egyre szélesebb közvélemény előtt is. Böde Dániel vagy Davide Lanzafame térvesztése különben népharagot váltott volna ki.

Az eredményeket ismét csak nem szükséges aprólékosan taglalni – előbb El-, utóbb BL-csoportkör, két bajnoki cím, most pedig a triplázás izmos esélye –, nem kétséges, hogy Rebrov a maga képére formálta csapatát. Saját lényét, lényegét, állandóságot, szilárdságot, kiszámíthatóságot, felkészültséget, a pályán is profizmust adott neki. Ahhoz viszont, hogy a klubhistória emblematikus alakjai közé emelkedhessen, a számszerűsíthető tényeken túl más is szükséges: az, hogy a Fradi is a maga képére formálja valamelyest Rebrovot. Ez egy ideig reménytelennek tetszett, mostanában mégis összetéveszthetetlen jelei mutatkoznak. Az edző mögül egyre gyakrabban villan elő a személyiség. Akitől már nemcsak köszönésre, akár mosolyra is futja, de arról is készséggel beszél, hogy családjával együtt szeret nálunk élni, kedvesnek találják a magyarokat, szívesen járnak kirándulni a budai hegyekbe, – amíg lehetett – a pesti éttermekbe, fiaikkal az otthonukhoz közeli játszóterekre, ő pedig esténként céltalanul is jókat bolyong a városban, egyik hídon át, a másikon vissza. Már arról is beszélt, hogy hobbija a rádióamatőrködés; talán csak ebben a tevékenységében vállaltan amatőr, de olyan kifejezés nincs, hogy „rádióprofi”.

Mindettől még természetesen sohasem lesz belőle Tóth Potya István, Blum Zoltán, Lakat Károly, Dalnoki Jenő, Nyilasi Tibor, személyisége nem fonódik össze örökre a Fradiéval. Egyszer elmegy majd, de a nyomát már mindenképpen itt hagyja. Méghozzá a magyar labdarúgás egészében, mert tevékenysége, eredménysora üzen némely kollégának és az egész közegnek. Jelesül azt, hogy a futballedzőség igenis különleges hivatás, amely teljes elkötelezettséget és mély szaktudást igényel, és sem ez, sem az nem helyettesíthető eredetinek szánt stílussal, manírokkal, felvett viselkedésmódokkal, jó dumákkal, nyilatkozatokkal, hazai beágyazottsággal, bratyival.

Azt hiszem, a Ferencváros már nem lesz pontosan az Rebrov után, ami addig volt. Sőt, talán Rebrov sem lesz pontosan ugyanaz a Fradi után, aki addig volt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!