Magyar Tottik – Ballai Attila publicisztikája

Ez is megoldódott. Az Újpest ma nem áll sorfalat a Groupama Arénában – legfeljebb szabadrúgásnál –, és nemcsak azért, mert nem akar. Hanem, mert egyelőre nincs miért. A Ferencváros ugyanis még nem nyerte meg az első osztályú labdarúgó-bajnokságot. Sem szombaton, Kisvárdán, ahol nem jutott többre 0–0-nál, sem vasárnap, passzív szemlélőként, a Puskás Akadémia–MTK mérkőzésen.

Összességében talán mindenki jól járt azzal, hogy így alakult. Még a Fradi is. Mert ha attól vált volna behozhatatlanná az előnye, hogy a Puskás nem bír az MTK-val, az szinte észrevétlen siker. Mint a hőskor, az eggyel korábbi századelő helyi értékű győzelmei, amelyek után Gráf pékmester sütötte és szállította a jutalmat a fiúknak; innen eredt az FTC „sós kiflis csapat” beceneve. Tavaly természetesen már többre futotta sós kiflinél, de 876 nézőnél nem. A világjárvány első hulláma – ami utólag inkább már csak fodrozódásnak tűnik – miatt ugyanis mindössze ennyien láthatták élőben, a Hidegkuti Nándor Stadionban a Honvéd feletti 2–0-t, ami az újabb aranyérmet jelentette. A harmincegyediket, és idő – de nem évek, hanem napok – kérdése, mikor jön a harminckettedik. Ezért is mondják némelyek, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, színtiszta papírforma, a Fradi kinőtte az NB I-et, még ha behozhatatlan előnye birtokában és tudatában olykor vissza is guggol a mezőny mellé.

Jó kérdés, hogy az ellenfeleknek és a közömböseknek mennyire unalmas és monoton, mennyire sok ez a harmincegy vagy kockázatmentesen megelőlegezhető harminckét elsőség. Az örökrangsorban második MTK 23 és a harmadik Újpest 20 aranyához képest elég sok. Az osztrák Rapid éppen 32, a Real Madrid 34, a Juventus 36, a Benfica 37, de leginkább a Glasgow Rangers 55 hasonló trófeájához mérve viszont nem. Ha pedig azt vesszük, hogy amióta világ a világ, összesen harmincegy olyan nap virradt fel, amelyen a Ferencváros labdarúgásban bajnoki címet ünnepelhetett, akiknek ez sokat jelent, azok még mindig tekinthetik kivételes alkalomnak. Ezért is, miattuk is kellene megadni a harminckettedik módját. No meg azért, mert 2019 és 2020 után ez egyben triplázást is ér, és a klub történetében erre legutóbb 1926–1928 között, Tóth Potya István irányításával a Takács II, Kohut, Turay fémjelezte gárda volt képes, amely aztán 1929-ben Montevideóban aratott 3:2-es diadalt az előző két olimpia és a majdani első, 1930-as vb győztese, Uruguay felett.

Mindezeknél azonban van egy fontosabb ok is. Szomorkás, nyomasztó, bezárt létünknek bármiféle öröm utáni vágyakozása. A jelen pandémiás helyzetben természetesen esély sincs hetedhét országra szóló ünneplésre, az ismert, régi versike is úgy módosulhat, hogy „otthon ül az egész város, bajnok lett a Ferencváros”. Lám, minden viszonylagos, a nullához képest már a tavalyi 876 néző is egész komoly kis tábornak tetszhet. Bár a legmegrögzöttebb szurkolók nyilván feltűnnek ma este a Groupama Aréna környékén, és nem feltétlenül tesznek majd maradéktalanul eleget a maszkviselés, a fertőtlenítés és a távolságtartás szabályainak. A döntő többség azonban a tévéfotelben gubbasztva várja, hogy történjen már végre valami jó vele, körülötte, és nekik még a Ferencváros–Újpest párosítás ígéri a legtöbbet. De messze nemcsak a fradistáknak. A liláknál például azért, mert nyilván nem kívánnak segédkezni a Ferencváros megdicsőüléséhez. Hiszen a pillanatnyi helyzettől függetlenül mindig is örök riválisukhoz mérik magukat. Ezért vetették el azt is, hogy díszsorfalat álljanak; a hivatalos indok ugyan úgy szólt, hogy ennek Magyarországon nincsen hagyománya, de a belga tulajdonosban, a német edzőben és a szélrózsa minden irányából összesereglett keretben valószínűleg nem futballtradícióink pontos ismerete és tisztelete munkált az elutasításkor, hanem a dac. Az pedig azért is kedvező előjel, mert nem adják ma olcsón a bőrüket. Azért sem, mert az edzőváltást követő siralmas indulás után magukhoz tértek, már nem a kiesés elől menekülnek, hanem az élboly aljába kapaszkodnak, kupadöntősök. Kiváló alkalmat kaptak arra, hogy tulajdonképpen tét nélkül megmutassák az erejüket. Nem azzal, hogy nem állnak sorfalat – bár érteni vélem őket, hiszen megesik, hogy az ember az ellenfélből, az ellenségből meríti a maga identitását, én a helyükben megtettem volna –, hanem azzal, hogy vívnak egy vagány, kemény, az indulatokat, gerjedelmeket magában a futballban levezető mérkőzést.

Ennek most különösen nagy a jelentősége – és innentől következik a lényeg. Hiszen lélegeztetőgépen van több mint ezer honfitársunk, az ország, a világ. A mi generációnk életében még sohasem volt ekkora szükség örömforrásra, közösségi élményre, bizakodásra, a tudatra, még inkább az érzésre, hogy tartozunk valahová. Mert ugyan a koronavírus fertőz, de azt hiszem, legalább annyira az egyedüllétbe, a reményvesztettségbe, a félelembe betegednek bele az emberek. És ezekre nincs vakcina. Innen közelítve fradistának vagy újpestinek lenni csupán a második, a kevésbé lényeges választás. Az első: szeretni vagy nem szeretni a sportot, a futballt, megtalálni vagy nem is keresni benne azt a kapaszkodót, ami a teljesen természetesnek vett, ezért akkoriban nem is értékelt régi hétköznapjainkhoz és ünnepeinkhez köt minket. Nem tudni, a nagyszülő egészségének megőrzését mennyire segíti elő, ha végre megölelheti az unokáját, miként azt sem, milyen élettani hatása van annak, ha a kapu mögött, a tribünön vagy legalább a nappaliban azt rikolthatjuk, hogy gól és a mellettünk ülő nyakába ugorhatunk. Arra ellenben egészen pontosan emlékszem, hogy miután tavaly októberben családunk mind a négy tagja pozitív Covid-tesztet produkált, mikor üvöltöttünk először egyszerre mindannyian, önfeledten: amikor Szoboszlai bevágta Izland ellen a győztes, az Eb-t jelentő gólt.

Persze láttunk ennél nagyobb, felfoghatatlanabb csodát is. Fél éve híre járta, hogy kilenc hónapi kóma után Francesco Totti hangjára magához tért egy autóbalesetet szenvedett fiatal olasz lány, akinek bálványa a szülők kérésére videoüzenetben küldött bátorítást. Mert a ráción, a számszerűsíthető, anyagi világon túl igenis ott az a valami, amiről legfeljebb sejtéseink lehetnek, mégis óriási erőt plántál mindenkibe, akiben e sejtés bizonyossággá válik. Miként súlyos beteg hívő emberek is nagyon ritkán halnak meg karácsony előtt, mert megvárják az ünnepet, úgy a sport megszállottjaitól sem ritka a fohász: csak azt érjem meg, amíg bajnok lesz a csapatom!

Akiket efféle vágyak vezérelnek, azoknak remek programot kínál az NB I mai két mérkőzése: a Fradi–Újpest mellett Zalaegerszeg–Budafok kiesési – vagy inkább bennmaradási – rangadó. Aligha kétséges, hogy 2021. április 20-án, Magyarországon néhány ezer ember a futballból meríti a legnagyobb, talán az egyetlen örömét. Az egyik abból, ha bajnok lesz a Fradi. A másik abból, ha annyi év után az Újpest legyőzi az FTC-t, és ezzel, ha nem is hiúsítja meg, de elhalasztja az ünneplését. A harmadik abból, ha nyer a „Zete”, és így nagy valószínűséggel megmenekül. A negyedik abból, ha bravúrt hajt végre a Budafok, és megőrzi az esélyét az első osztályú tagságra.

Mindezért óriási a játékosok felelőssége. Tartok tőle, jóval nagyobb annál, mint ahogyan azt némelyikük gondolná. Mert Totti képességeivel, ismertségével, eredményeivel ugyan egyikük sem vetekedhet, de ugyanazt a hatást érhetik el, amit az olasz világsztár: örömet szerezhetnek kiszolgáltatott, kétségbeesett embereknek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!