Töredelmesen bevallom, hogy nemigen tudok keringőzni, a gyorsabb bécsit (a híres Wiener Walzert) és a száz éve Bostonban kialakuló, lassúbb angol változatot sem lejtem túl elegánsan. Mentségemre szóljon, hogy egyrészt nem jártam tánciskolába, másrészt annak idején, 1988-as szalagavatóm előtt valamilyen indíttatásból úgy döntöttünk a gimnáziumi osztályomban, hogy a hagyományos keringő(k) helyett inkább polkát és szambát járjunk. Ezeknek a lépéseire, ugrásaira azóta is emlékszem, de passzív tudásomra az eltelt harminchárom év alatt a kutya sem volt kíváncsi. A szambát azért néhanapján – latin zenére és jellemzően néhány fröccs/sör után – bemutatom szűkebb társaságban, inkább szánakozó, mint elismerő pillantások közepette. Keringőznöm néhányszor kellett életem során, például az unokahúgom, egyben keresztlányom szalagavatóján (összeszedtem magam), a saját lányomén viszont sajnos nem, mert a középiskolásoknak oly fontos, emblematikus esemény a pandémia miatt elmaradt. A kisebbik lányom most hatodikos, tehát hat év múlva esedékes az újabb „fellépésem”…
Ne ijedjenek meg, természetesen nem a tánctudásomról, pontosabban annak hiányáról szeretnék most értekezni, hanem arról, hogy a bécsin és az angolon kívül létezik egy harmadik keringő is, jellemzően a labdarúgásban (s kisebb mértékkel néhány más látványcsapatsportban): az edzőkeringő. Legalábbis ezt a kifejezést használjuk, amikor már az idény elején elindul a tánc a kispadok között, ki innen sasszézik el, ki onnan, mert a párja, akarom mondani a klubja a lábára lép. Persze nincs gond, belibegnek helyettük mások, akik általában már táncikáltak arrafelé, s ha szusszantak is kis időre, bent maradtak a körben, de legalább a bálteremben. A legszélesebb rálátással nyilván a magyar NB I-re vagyunk, ahol mindig kíváncsian várjuk, sőt, kisebb fogadásokat is kötünk rá, ki lesz az első arrébb lejtő távozó. Őszintén szólva ezúttal senki sem találta el, hogy az MTK-s Giovanni Costantino „nyer”, néhány órával megelőzve Pintér Attilát Mezőkövesdről, hiszen az újpesti Michael Oenninget, esetleg a zalaegerszegi Waltner Róbertet vártuk befutónak.
Costantino olyannyira nem érezte magát favoritnak ebben a nem hivatalos versenyben, hogy csak kereste a szavakat: „Nem tudom, mi történt… Nagy meglepetés volt számomra, hiszen eszembe sem jutott, hogy kirúghatnak. Három pontra vagyunk a dobogótól, négyre a kieső helyen álló Gyirmóttól, márpedig a cél a biztos bennmaradás volt.” Az olasz tréner a magyar válogatott pályaedzői posztját hagyta ott a nyáron, még az Európa-bajnokság előtt a kék-fehérek kispadjáért, s most, váratlanul adódó szabadidejében bizonyára azon (is) gondolkodik, jól tette-e, hogy (jelentős indulatokat kiváltó módon) ciaót mondott Marco Rossiéknak ezért a nyúlfarknyi szakvezetőségért, kihagyva az örök emlékeket adó kontinensviadalt. A klub mindenesetre egyáltalán nem indokolta a lépést, amihez persze joga van, ha nem is elegáns: „Távozik posztjáról Giovanni Costantino. Felnőttcsapatunk irányítását megbízott vezetőedzőként Teodoru Vaszilisz veszi át. Giovanni Costantinónak további edzői karrierjéhez sok sikert kívánunk!” – szólt a honlapon a szűkszavú közlemény. Érdekes, az itáliai szakember közvetlen elődei közül Feczkó Tamást és a német Michael Borist is váratlanul küldték el, úgy tetszik, most ellensúlyozzák az MTK „táncmesterei”, hogy korábban Garami Józsefet több mint egy évtizedig alkalmazták, sőt, utána is szakmai igazgatóként. Most jött az örök tűzoltó, a már említett Teodoru Vaszilisz, de az ő szerepét is ismerjük – nemrég nagyszerű publicisztikát írt a témáról Bobory Balázs kollégám (2021. szeptember 21.: A beugró) –, s a hazai példákat is Szurgent Lajostól Csongrádi Ferencig.
Nevezettek egy klubon belül néhány meccsre akár többször is megkapják a lehetőséget, hogy szólózzanak, aztán mennek vissza megszokott helyükre, az utánpótlásba vagy másodedzőnek, a keringő más szereplői azonban nem cövekelnek le, hanem partnerről partnerre, csapattól csapatra járnak. Supka Attila például a kacskaringós Sopron, Petőháza, Artheim, Békéscsaba, Debrecen, Kispest, Zalaegerszeg, a ciprusi Larnaca (itt székel a Néa Szalamína), Kispest, Pécs, Sopron, Szeged, Kispest, Szombathely, Kisvárda útvonalon érkezett meg Mezőkövesdre, ahol előtte Pintér Attilának akadt össze a lába a klubvezetők szerint. Félreértés ne essék, ez részemről nem Supka, még csak nem is a rendszer kritikája, csak látlelet arról, hogy az edzői pályafutás alapvetően nem a gyökerekről, a klubhűségről, a törzsgárdatagságról szól. Az 59 éves szakembert is többször küldték el váratlanul, gyakorlatilag az eredményei ellenére akár a Honvédtól, akár legutóbb Kisvárdáról, mondjuk éppen az utóbbi gárdánál jó lóra tettek, mert Joao Janeiro még Supkánál is jobban beválni látszik. Az már más kérdés, mekkora a szerepe a lokális sikerekben, Révész Attila sportigazgató mindenesetre nemrég „kedvesen” kijelentette, szerinte a mindenkori edző 20-25 százaléknál többet nem tesz hozzá a csapat teljesítményéhez. Véleménynyilvánítási szabadság van, ugye, meg értékelhetjük a szókimondást, de úgy vélem, ez az állítás egyrészt nem igaz, s egészen bizonyosan nem elegáns. Elegáns viszont a portugál tréner reagálása munkáltatója szavaira: „A futball attól szép, hogy mindenki másként látja, és másként alakítja a véleményét.” Akinek van rá füle, hallja...
Révésztől függetlenül megér egy misét – sőt, már meg is ért, mert írtam róla egy korábbi publicisztikámban (2021. február 11.: Robbantott kacsák) – az edzők és a sportigazgatók „táncrendje”, veszedelmes viszonya, de most nem ez a téma, térjünk vissza a keringőhöz. Előfordul, hogy valaki örökre kilejt a bálteremből (legalábbis onnan, ahol a legjobbak táncolnak), körön kívülre kerül, kérdés, ebben mekkora a közeg és az érintett szerepe. Az utóbbiak általában áldozatnak érzik magukat, ami érthető, bár objektíve ritkán igaz teljes mértékben. Hogy hazai példánál maradjunk, Várhidi Péter például az Origónak adott néhány nappal ezelőtti interjújában úgy vélte, az U20-as válogatott 2009-es, szerbek elleni 8–0-s vereséggel végződő, vélelmezett bundameccse (ő ült a kispadon), valamint televíziós szakkommentátori tevékenysége tette tönkre az edzői pályafutását. Az előbbire általánosságban annyit tudok mondani, hogy ha a tréner nem veszi észre a bundát, az a baj, de még nagyobb, ha benne volt, egy ilyen fiaskó után azonban mindenképpen számíthat az útilapura. A tévés szerepet pedig mindenki maga választja, akár hosszú távra (Várhidi azóta is látható a Sport Televízióban), de aztán ne csodálkozzon, hogy ha a kritizált klubok, klubvezetők nem vele akarnak tovább együtt keringőzni, függetlenül a megfogalmazott vélemény jogosságától. Azt mindenesetre senki sem veheti el Várhidi Pétertől, hogy a hosszú ideje bukdácsoló Újpest legutóbbi, 1998-as bajnoki címénél ő ült a kispadon, mint ahogy a válogatottén is 2007-ben a regnáló világbajnok Olaszország legyőzésekor.
Maradva a bundánál, Aczél Zoltán újra képbe kerülése (állítólag a ZTE-nél) azt az erkölcsi kérdést veti fel, hogy akit annak idején, nagyjából egy évtizede bilincsben vittek el fogadási csalás gyanújával, visszatérhet-e valaha oda, ahol korábban „keringőzött”. Nehéz ügy, s külső szemlélőként nem is tudok rá egyértelmű választ adni, azt viszont bizton állítom, ha így történik, valakinek (főképp a benne bízó klubnak) felelősséget kell vállalnia érte és magyarázatot adnia a döntésére. De hogy oldjam a felgyülemlő feszültséget, egy idevágó „bundás” anekdotával zárnám soraimat. Valamikor a hetvenes években a hazai edzőkeringő régi és új tagjának csapata vívott egymással bajnokit. Az idősebb, tapasztaltabb tréner a hatvanadik perc táján így szólt a bemutatkozásán lázban égő ifjú kollégájához: „Édes fiam, nem iszunk meg egy fröccsöt a büfében?” – „De hát még bőven tart a meccs, mester!” – „Na és, nem vetted észre, hogy semmi közünk hozzá?” Csak megnyugtatásul, az ifjú kolléga idővel szintén mester lett, s az edzőkeringő kiváló táncosa. Még válogatottnál is (fő)szerepet kapott egy ideig, ma pedig nyugdíjasként gondolhat vissza a bálterem fényeire – és árnyaira.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!