Időutazás ragyogásért – Bobory Balázs publicisztikája

Azért néha nem lenne baj, ha valóban létezne egy fluxuskondenzátorral felszerelt autó, amellyel kényünkre-kedvünkre utazgathatnánk az időben, akárcsak a Michael J. Fox által megszemélyesített Marty McFly a Vissza a jövőbe nagy sikerű, klasszikus amerikai mozifilmben.

Talán Székesfehérváron is örülnének most egy ilyen szerkezetnek, mert néhány futballista rádöbbenhetne, hogy nem is olyan unalmas és rossz manapság labdarúgónak lenni, és talán ez a tevékenység több is, mint munka, elvégzendő kötelező feladat.

A Mol Fehérvár sorozatban hat bajnoki vereségnél jár, az évad második felében egyetlen győzelemnek örülhetett, azonban a szegedi kupasikert követő kedvező sorsolást sem tudta kihasználni, hiszen az MK negyeddöntőjében elvérzett az egyébként a másodosztályban is csak vegetáló ősi rivális Győr otthonában. A bajnokságban már nem a nemzetközi kupaindulást jelentő helyekre kell hogy irányuljon a figyelem, hanem a kieső pozíciók felé, hiszen a 11. Gyirmót mindössze négypontnyira van lemaradva a piros-kékektől.

Ennyire rossz szériát legutóbb talán abban az évadban futott a fehérvári csapat, amikor az 1998–1999-es idényben kiesett az élvonalból, és ne haragudjon meg a kedves olvasó, ha innentől néha többes szám első személyben folytatom a soraimat, mert annak az alakulatnak én is tagja voltam, és még ma is ambivalens érzésekkel gondolok vissza a történtekre. Hálás is vagyok a sorsnak, mert gyerekkori álmom teljesült azzal, hogy szerepelhettem a Videotonban, de végtelenül fáj, és még ma is szégyellem, hogy akkor nem sikerült megkapaszkodnunk az NB I-ben.

Nos, én abba a korba vinném vissza a mai fehérvári futballistákat, mert ha látnák a lehetőségek közötti kontrasztot, talán kicsit megbecsülnék, hogy hétről hétre milyen körülmények között játszhatnak, készülhetnek és az Országalma környékén kávézhatnak – persze, ha a többség nem siet haza meccs, edzés után lakhelyére, Budapestre…

Tehát 23 évvel ezelőtt – Jézusom, még leírni is borzasztó! – a fehérvári labdarúgás ott tartott, hogy ismét használhatta az identitásának jelentős részét képező Videoton nevet, már nem Parmalatként vagy Fehérvár 96 FC-ként szerepelt, és addigra megúszott három osztályozót, a Diósgyőr, a Salgótarjáni BTC és a Matáv Sopron ellen is valahogy bennmaradt az első osztályban. A klub csődközeli állapotban vergődött évről évre, a templom egere gyakran sorstársként tekintett a klub alkalmazottjaira és játékosaira, így nem is lehetett koncepciózusan tervezni, idő kérdése volt, mikor következik be a katasztrófa.

Edzők jöttek-mentek, hol megmentették a csapatot, hol megbuktak, egy teljes évadot talán senki sem töltött ki ezekben az években Fehérváron. A Sóstói Stadion még úgy is a legmodernebbek közé tartozott az országban, hogy a padjai elkoptak, a beton már töredezett, a klozetekbe pedig csak úgy lehetett bemenni, ha nagy levegőt vettél, és jó gyöngyhalász módjára visszatartottad a lélegzeted, amíg elvégezted a dolgod. Tiber László és jóságos édesanyja üzemeltette az egyetlen büfét, ahol friss volt a felvágottas szendvics, és még Balaton szeletet is lehetett kapni, de a legnagyobb értéknek az számított, hogy volt hitel, fel lehetett íratni a tartozást, ha csúszott a fizetés.

És mivel szinte mindig csúszott, Laci bácsi pultján néha Háború és béke vastagságúra duzzadt az a napló, amelyben a nyilvántartásokat vezette.

Jómagam 1999 januárjában kerültem fel stabilan az első kerethez, a csapat ősszel előbb Csongrádi Ferenc, majd az őt váltó Verebes József vezetésével írd és mondd kilenc pontot kapart össze, és innen indult a lehetetlen küldetés, amelybe még talán Tom Cruise is belebukott volna. A klub akkori elnöke, a Videotonért a jogi praxisát is háttérbe szorító Bérces László valahogy konszolidálta a korábbi százmilliós tartozást, és olyan futballisták kerültek még Fehérvárra, mint Kozma István, Kuttor Attila, Horváth Csaba vagy éppen a Gázszertől visszatérő saját nevelés, Nagy Lajos. Én a Videotonnál epizódszerepeket kapó megélhetési légiós, a szerb Zoran Djurisics 17-es mezét örököltem a tavaszi szezonra, de csak hogy jól érzékeltessem megint az akkori viszonyokat, szó sem volt új dressz vásárlásáról, utánrendelésről, egyszerűen a piros és a fehér mezre is rávarrták a nevére az enyémet, arra pedig végképp nem volt pénz, hogy a sok új játékossal a tavasznak nekivágó keret új garnitúra szerelést kapjon. Még arra is emlékszem, hogy a kuriózumnak számító poreci edzőtábor előtt minden játékos három pár alsó középkategóriásnak számító Kronos futballcipőt kapott: egy gumisat, egy éleset és egyet, ami az akkor szintén ritka műfüves pályákra való volt.

A Sóstói Stadion főtribünje alatt voltak az öltözőink, és azért használom a többes számot, mert a legnagyobb helyiség akkora volt, hogy mindössze tizenhatan-tizennyolcan fértek el benne, a keret fiatal magja a kis öltözőben készülődött, a két helyiséget a zuhanyzó kötötte össze. Aztán amikor taktikai megbeszélés volt vagy edzések előtti, utáni eligazítás, akkor jöttünk össze egy helyre – nyomorogni. A VHS-ek idejében nem volt videózás, mérkőzésekből kivágott, személyre szabott jelenetek, a Mágus egy mágnestáblára rajzolgatta egyébként kiváló elgondolásait.

A játékosok a saját autójukkal jártak, talán Vancsa Miklóst irigyelte a legjobban mindenki, egy használt fekete Mercedese volt, én például biciklivel vagy éppen a szomszédban lakó Schindler Szabolcs kék Opel Astrájával gurultam el edzésre. Nem volt dietetikus, „Lahó” volt a masszőr, akinek Molnár Zoli bácsi néha besegített, és a drága doktor úr, a szemész Horváth Lajos bácsi felügyelte a játékosok egészségét. A szakmai stábban Verebes mellett két pályaedző, Csucsánszky Zoltán és Wittmann Géza dolgozott, a kapusokat Disztl Péter készítette fel, és nagyjából ennyien vállalták a felelősséget az eredményekért – manapság külön kispadokat kell bepakolni a pálya mellé a stábnak.

Az edzések után nem volt közös reggeli, ebéd, uzsonna – csak Tibernél, saját zsebből –, és ha nincs Bódis Gyula, a Pokol Pince hatalmas Vidi-drukkernek számító tulajdonosa, lehet, hogy a meccsek előtti húsleves, natúr csirkemell, krumplipüré, somlói galuska menüsör csodáját sem élvezhettük volna.

A tavaszi évad főpróbájának számító egyik utolsó felkészülési mérkőzését a Sopron ellen játszottuk a Sóstói Stadion edzőpályáján, közvetlenül a center mellett, az akkori „első salakon”, ahol a jég mellett apróbb és nagyobb kavicsok, kövek „tompították” az esést egy-egy ütközés során.

Visszatekintve talán mondhatjuk, hogy ennek is megvolt a romantikája, és mindezek ellenére kiváltság és büszkeség volt fehérvári futballistának lenni csaknem másfél évtizeddel az UEFA-kupa-menetelés után.

De borzasztó volt megélni a vergődést a kiesés ellen, a kés fémhideg érintését a torkunkon fordulóról fordulóra. Szégyenteljes volt ott állni valahol Miskolc és Budapest között a busz mellett, amikor a bajnokság hajrájában kikaptunk Diósgyőrben 1–0-ra, és a Vidi-szurkolók megállították a járművet, minket leszállítottak és utoljára kértek, könyörögtek, felszólítottak, hogy maradjunk bent az első osztályban. És örökre belénk égett az a tüntetés is, amelyet a jogosan dühös és elkeseredett drukkerek rendeztek az utolsó forduló Vasas elleni 2–2-es meccse után a székház melletti parkolóban, és szegény Verebesnek valóban azon a kijáraton kellett elhagynia a stadiont, amelyet korábban talán tíz évig ki sem nyitottak autók számára.

És ha létezne a fluxuskondenzátorral felszerelt kocsi, ebben a pillanatban hoznám vissza a mai játékosokat a jelenbe, hátha a következő napjukat máshogy értékelik majd.

Nyilván Fehérváron még most is sokan mosolyognak a kiesés kifejezés hallatán, és ennek a klub körülményeit ismerve szokványosnak is kellene lennie, de valami most nagyon nem stimmel. Hatalmas mentalitás- és szemléletbeli változásnak kell történnie, hogy Sóstó felett újra felragyogjon az ég – valamennyire még ebben az évadban is.
Azért néha nem lenne baj, ha valóban létezne egy fluxuskondenzátorral felszerelt autó, amellyel kényünkre-kedvünkre utazgathatnánk az időben, akárcsak a Michael J. Fox által megszemélyesített Marty McFly a Vissza a jövőbe nagy sikerű, klasszikus amerikai mozifilmben.

Talán Székesfehérváron is örülnének most egy ilyen szerkezetnek, mert néhány futballista rádöbbenhetne, hogy nem is olyan unalmas és rossz manapság labdarúgónak lenni, és talán ez a tevékenység több is, mint munka, elvégzendő kötelező feladat.

A Mol Fehérvár sorozatban hat bajnoki vereségnél jár, az évad második felében egyetlen győzelemnek örülhetett, azonban a szegedi kupasikert követő kedvező sorsolást sem tudta kihasználni, hiszen az MK negyeddöntőjében elvérzett az egyébként a másodosztályban is csak vegetáló ősi rivális Győr otthonában. A bajnokságban már nem a nemzetközi kupaindulást jelentő helyekre kell hogy irányuljon a figyelem, hanem a kieső pozíciók felé, hiszen a 11. Gyirmót mindössze négypontnyira van lemaradva a piros-kékektől.

Ennyire rossz szériát legutóbb talán abban az évadban futott a fehérvári csapat, amikor az 1998–1999-es idényben kiesett az élvonalból, és ne haragudjon meg a kedves olvasó, ha innentől néha többes szám első személyben folytatom a soraimat, mert annak az alakulatnak én is tagja voltam, és még ma is ambivalens érzésekkel gondolok vissza a történtekre. Hálás is vagyok a sorsnak, mert gyerekkori álmom teljesült azzal, hogy szerepelhettem a Videotonban, de végtelenül fáj, és még ma is szégyellem, hogy akkor nem sikerült megkapaszkodnunk az NB I-ben.

Nos, én abba a korba vinném vissza a mai fehérvári futballistákat, mert ha látnák a lehetőségek közötti kontrasztot, talán kicsit megbecsülnék, hogy hétről hétre milyen körülmények között játszhatnak, készülhetnek és az Országalma környékén kávézhatnak – persze, ha a többség nem siet haza meccs, edzés után lakhelyére, Budapestre…

Tehát 23 évvel ezelőtt – Jézusom, még leírni is borzasztó! – a fehérvári labdarúgás ott tartott, hogy ismét használhatta az identitásának jelentős részét képező Videoton nevet, már nem Parmalatként vagy Fehérvár 96 FC-ként szerepelt, és addigra megúszott három osztályozót, a Diósgyőr, a Salgótarjáni BTC és a Matáv Sopron ellen is valahogy bennmaradt az első osztályban. A klub csődközeli állapotban vergődött évről évre, a templom egere gyakran sorstársként tekintett a klub alkalmazottjaira és játékosaira, így nem is lehetett koncepciózusan tervezni, idő kérdése volt, mikor következik be a katasztrófa.

Edzők jöttek-mentek, hol megmentették a csapatot, hol megbuktak, egy teljes évadot talán senki sem töltött ki ezekben az években Fehérváron. A Sóstói Stadion még úgy is a legmodernebbek közé tartozott az országban, hogy a padjai elkoptak, a beton már töredezett, a klozetekbe pedig csak úgy lehetett bemenni, ha nagy levegőt vettél, és jó gyöngyhalász módjára visszatartottad a lélegzeted, amíg elvégezted a dolgod. Tiber László és jóságos édesanyja üzemeltette az egyetlen büfét, ahol friss volt a felvágottas szendvics, és még Balaton szeletet is lehetett kapni, de a legnagyobb értéknek az számított, hogy volt hitel, fel lehetett íratni a tartozást, ha csúszott a fizetés.

És mivel szinte mindig csúszott, Laci bácsi pultján néha Háború és béke vastagságúra duzzadt az a napló, amelyben a nyilvántartásokat vezette.

Jómagam 1999 januárjában kerültem fel stabilan az első kerethez, a csapat ősszel előbb Csongrádi Ferenc, majd az őt váltó Verebes József vezetésével írd és mondd kilenc pontot kapart össze, és innen indult a lehetetlen küldetés, amelybe még talán Tom Cruise is belebukott volna. A klub akkori elnöke, a Videotonért a jogi praxisát is háttérbe szorító Bérces László valahogy konszolidálta a korábbi százmilliós tartozást, és olyan futballisták kerültek még Fehérvárra, mint Kozma István, Kuttor Attila, Horváth Csaba vagy éppen a Gázszertől visszatérő saját nevelés, Nagy Lajos. Én a Videotonnál epizódszerepeket kapó megélhetési légiós, a szerb Zoran Djurisics 17-es mezét örököltem a tavaszi szezonra, de csak hogy jól érzékeltessem megint az akkori viszonyokat, szó sem volt új dressz vásárlásáról, utánrendelésről, egyszerűen a piros és a fehér mezre is rávarrták a nevére az enyémet, arra pedig végképp nem volt pénz, hogy a sok új játékossal a tavasznak nekivágó keret új garnitúra szerelést kapjon. Még arra is emlékszem, hogy a kuriózumnak számító poreci edzőtábor előtt minden játékos három pár alsó középkategóriásnak számító Kronos futballcipőt kapott: egy gumisat, egy éleset és egyet, ami az akkor szintén ritka műfüves pályákra való volt.

A Sóstói Stadion főtribünje alatt voltak az öltözőink, és azért használom a többes számot, mert a legnagyobb helyiség akkora volt, hogy mindössze tizenhatan-tizennyolcan fértek el benne, a keret fiatal magja a kis öltözőben készülődött, a két helyiséget a zuhanyzó kötötte össze. Aztán amikor taktikai megbeszélés volt vagy edzések előtti, utáni eligazítás, akkor jöttünk össze egy helyre – nyomorogni. A VHS-ek idejében nem volt videózás, mérkőzésekből kivágott, személyre szabott jelenetek, a Mágus egy mágnestáblára rajzolgatta egyébként kiváló elgondolásait.

A játékosok a saját autójukkal jártak, talán Vancsa Miklóst irigyelte a legjobban mindenki, egy használt fekete Mercedese volt, én például biciklivel vagy éppen a szomszédban lakó Schindler Szabolcs kék Opel Astrájával gurultam el edzésre. Nem volt dietetikus, „Lahó” volt a masszőr, akinek Molnár Zoli bácsi néha besegített, és a drága doktor úr, a szemész Horváth Lajos bácsi felügyelte a játékosok egészségét. A szakmai stábban Verebes mellett két pályaedző, Csucsánszky Zoltán és Wittmann Géza dolgozott, a kapusokat Disztl Péter készítette fel, és nagyjából ennyien vállalták a felelősséget az eredményekért – manapság külön kispadokat kell bepakolni a pálya mellé a stábnak.

Az edzések után nem volt közös reggeli, ebéd, uzsonna – csak Tibernél, saját zsebből –, és ha nincs Bódis Gyula, a Pokol Pince hatalmas Vidi-drukkernek számító tulajdonosa, lehet, hogy a meccsek előtti húsleves, natúr csirkemell, krumplipüré, somlói galuska menüsör csodáját sem élvezhettük volna.

A tavaszi évad főpróbájának számító egyik utolsó felkészülési mérkőzését a Sopron ellen játszottuk a Sóstói Stadion edzőpályáján, közvetlenül a center mellett, az akkori „első salakon”, ahol a jég mellett apróbb és nagyobb kavicsok, kövek „tompították” az esést egy-egy ütközés során.

Visszatekintve talán mondhatjuk, hogy ennek is megvolt a romantikája, és mindezek ellenére kiváltság és büszkeség volt fehérvári futballistának lenni csaknem másfél évtizeddel az UEFA-kupa-menetelés után.

De borzasztó volt megélni a vergődést a kiesés ellen, a kés fémhideg érintését a torkunkon fordulóról fordulóra. Szégyenteljes volt ott állni valahol Miskolc és Budapest között a busz mellett, amikor a bajnokság hajrájában kikaptunk Diósgyőrben 1–0-ra, és a Vidi-szurkolók megállították a járművet, minket leszállítottak és utoljára kértek, könyörögtek, felszólítottak, hogy maradjunk bent az első osztályban. És örökre belénk égett az a tüntetés is, amelyet a jogosan dühös és elkeseredett drukkerek rendeztek az utolsó forduló Vasas elleni 2–2-es meccse után a székház melletti parkolóban, és szegény Verebesnek valóban azon a kijáraton kellett elhagynia a stadiont, amelyet korábban talán tíz évig ki sem nyitottak autók számára.

És ha létezne a fluxuskondenzátorral felszerelt kocsi, ebben a pillanatban hoznám vissza a mai játékosokat a jelenbe, hátha a következő napjukat máshogy értékelik majd.

Nyilván Fehérváron még most is sokan mosolyognak a kiesés kifejezés hallatán, és ennek a klub körülményeit ismerve szokványosnak is kellene lennie, de valami most nagyon nem stimmel. Hatalmas mentalitás- és szemléletbeli változásnak kell történnie, hogy Sóstó felett újra felragyogjon az ég – valamennyire még ebben az évadban is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!