Gyűjtőszenvedély nagyfröccsel – Kun Zoltán publicisztikája

Igencsak meglepő hirdetést láthattunk néhány hete a Nemzeti Sportban: valaki régi gombfocicsapatokat keresett. Talán nem sértődik meg a T. hirdető, ha fekete öves fanatikusnak nézem, elvégre fizetett a megjelenésért, és vélhetően fizetne a hőn áhított gombokért is, pusztán azért, hogy neki eggyel (kettővel, hárommal) több unikális retró csapata legyen. Márpedig ez a gyűjtőszenvedély nagyon is kiveszőben van a mi nemzedékünkből, pláne, ha gombfociról van szó. Míg a „régiek” igazi gombok csiszolásával, később a Képes Sportból kivágott képekkel teremtettek hagyományt, én a nyolcvanas években már kész együtteseket vásárolhattam. A húszforintos Rába ETO volt az első, néhány hónapja pedig a Tottenham a legutóbbi, már harminc Rába áráért. Köztük volt vagy százhúsz egyéb csapat, nagyobb világbajnokságokat rendeztem, mint manapság a FIFA, kocagombfocisként bal kéz a jobb kéz ellen, kis csalással (jobbkezes lévén a kedvencek mindig éppen oda estek), nyaranta ezernyi meccs, precízen írt eredményekkel, gólszerzőkkel. A Tottenhamet persze már „hivatalosan” nem magamnak vettem, a gyerkőc néha játszott is vele, de nyilván a gombfoci manapság komolytalan konkurenciája a kütyüknek. Ettől persze még kijózanító volt, amikor nemrég egy nyolc­éves kissrác járt nálunk, és csodálkozva forgatta a kis hengert, benne a tizenegy játékossal, hiszen még sosem látott ilyet. Pedig még ma is ki lehetne próbálni, milyen sikereket lehet elérni a lányok fűzésében: Évike, bélyeggyűjteményem ugyan nincs, az iPhone meg csak tavalyi modell, de ha feljössz hozzám, megmutatom a '93-as Vasast, eredeti Sirinbekovval!
Igencsak meglepő hirdetést láthattunk néhány hete a Nemzeti Sportban: valaki régi gombfocicsapatokat keresett. Talán nem sértődik meg a T. hirdető, ha fekete öves fanatikusnak nézem, elvégre fizetett a megjelenésért, és vélhetően fizetne a hőn áhított gombokért is, pusztán azért, hogy neki eggyel (kettővel, hárommal) több unikális retró csapata legyen. Márpedig ez a gyűjtőszenvedély nagyon is kiveszőben van a mi nemzedékünkből, pláne, ha gombfociról van szó. Míg a „régiek” igazi gombok csiszolásával, később a Képes Sportból kivágott képekkel teremtettek hagyományt, én a nyolcvanas években már kész együtteseket vásárolhattam. A húszforintos Rába ETO volt az első, néhány hónapja pedig a Tottenham a legutóbbi, már harminc Rába áráért. Köztük volt vagy százhúsz egyéb csapat, nagyobb világbajnokságokat rendeztem, mint manapság a FIFA, kocagombfocisként bal kéz a jobb kéz ellen, kis csalással (jobbkezes lévén a kedvencek mindig éppen oda estek), nyaranta ezernyi meccs, precízen írt eredményekkel, gólszerzőkkel. A Tottenhamet persze már „hivatalosan” nem magamnak vettem, a gyerkőc néha játszott is vele, de nyilván a gombfoci manapság komolytalan konkurenciája a kütyüknek. Ettől persze még kijózanító volt, amikor nemrég egy nyolc­éves kissrác járt nálunk, és csodálkozva forgatta a kis hengert, benne a tizenegy játékossal, hiszen még sosem látott ilyet. Pedig még ma is ki lehetne próbálni, milyen sikereket lehet elérni a lányok fűzésében: Évike, bélyeggyűjteményem ugyan nincs, az iPhone meg csak tavalyi modell, de ha feljössz hozzám, megmutatom a '93-as Vasast, eredeti Sirinbekovval!

Jó, nekünk sem jött be soha.

A gombfocik mellett a haverom a sportzászlókat imádta. Tiszteltem érte, hiszen a lényeg ugye az ereklyegyűjtés, ugyanakkor kissé bogarasnak tartottam, elvégre mire megy az ember egy értelmetlen kis csapatzászlóval. Semmilyen gyakorlati haszna sincs, nem tartozik a fontos szurkolói kellékek közé, nem visszük magunkkal a meccsre, és még a csajozási hatékonyságban sincs különösebben kiemelkedő szerepe. Fel lehet szépen aggatni a falra, ha spórolunk a tapétával, és ennyi. Nem mondom, hogy rosszul nézett ki az a fal, ahogy tényleg beterítette a sok száz színes zászló, és volt abban is valami romantikus, hogy a srác képes volt órákat utazni és hallatlan árat (nem ritkán három nagyfröccsöt!) fizetni egy-egy megye II-es darab beszerzéséért, de akkor is úgy voltam vele, a kis zászlók halmozása csak egy gyenge pótcselekvés – már ha az ember gyűjthetne sálakat is.

Nekem az volt a mániám. Vagy harminc éve olvastam itt, a Nemzeti Sportban, hogy van egy holland pacák, aki a fejébe vette, mindennap másik sportsálat kanyarít a nyakába (nahát, ott sosincs nyár?), és értelemszerűen meg sem állt háromszázhatvanötig. Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a rekorddöntésnek: beszereztem az akkoriban fellelhető tíz-tizenöt hazai klubsálat, és igencsak tört nyelveken írtam tucatnyi ismertebb külföldi csapatnak, hogy ugyan segítsék már ki a szegény magyar fiút egy-egy meglepetésajándékkal. A hanyatló nyugat ópiumaként fogtam fel a postafordultával mindenhonnan megkapott pofás kis árlistát, a végeláthatatlan számjegyben sorakozó márkákról, schillingekről, lírákról. Alternatív megoldás gyanánt így kerestem néhány levelezőpartnert: a torinói Andreát illetően három levél után már leesett, hogy nem lányról van szó, míg a szurkolói fotók cserélgetésével induló üzleti kapcsolatunk akkor tetőzött, amikor a tőle kapott selyem Juventus-sálra válaszul küldtem egy saját gyártású egrit. Érdekes, azóta nem hallottam felőle.

Pedig az az egri tényleg jól sikerült, két mosást is kibírt, mire teljesen lekopott róla a felirat. Nemrég az otthoni pakolászás során még megtaláltam egy viszonylag épen maradt példányát, mellette oly sok hőskori emlékkel. Például az addig és azóta sem látott, a kezdeti számítógépes játékok betűtípusára hajazó csepeli sálat, amely emlékeim szerint fehérvári közreműködéssel készült, a bemutató példányként gyártott kispestit, amely a mániámat jól ismerő klubvezető ajándékaként került a gyűjteménybe, vagy az az újpesti nyakbavalót, amely mérföldes hossza miatt kvázi egyszerre kifeszíthető az autó bal és jobb oldali ablakán. A Kassa elleni '95-ös meccsen vettem, de másnap ott maradt a hátizsákban a Ferencváros–Anderlecht BL-selejtezőre is, nyilván a beléptetésnél a biztonsági ember azt húzta ki először, a fél Fradi-tábor nem kis megrökönyödésére. Ahogy megszámoltam, összesen százöt sálig jutottam, ami a rekordtól ugyan nagyon messze volt, de emlékezetes helyi bravúrokat azért sikerült felmutatni: száz kilométeres kitérő a francia autópályán, egy tunéziai játékbolt teljes raktárkészletének kipakoltatása, órákig tartó bolyongás a szakadó esőben Nürnbergben, meglehetősen rossz arcú prágai emberkékkel való beszélgetés – mind egy-egy ereklye megszerzése miatt.

Biztos ma is nagyon sokan gyűjtenek valamit a sportéletből, főleg a labdarúgásból. Ismerek egy srácot, aki a mezekért bolondul, de csak azokat tekinti teljes értékű példánynak, amelyeket a nagy duhajkodás közepette ő maga rángathat le valamelyik játékosról – szegény, manapság már nehezebb dolga van, régen azért a spontán pályára rohanások másként néztek ki, mint a jelenkori megtervezett, dupla kordonos aranyünnepek. Nagyon sokat érhetnek a régi meccsjegyek is, főként, ha a fekete tintával rányomtatták a Hazai–Vendég párosítást... Hogy ki volt Honus Wagner, kevesen tudják, de ahogy olvasom a nem is oly régi cikkben, a neves baseballjátékos aprócska 1909-es kártyájáért valaki jó száz évvel később több mint hárommillió dollárt fizetett. Hiszen tökéletes szenvedély lehet ma is a játékoskártyákat, olcsóbb változatban matricákat beszerezni, cserélgetni egy-egy világ- vagy Európa-bajnokság előtt. Vélhetően néhány hónap múlva a katari összeruccanás alkalmából ezek újra elárasztják a szupermarketek pénztár melletti rekeszeit, talán a következő vébén már magyar szereplők is lesznek. A kontinenstornákkal mostanában is jól állunk, sok tízezer családnak van valamilyen nagy becsben tartott tárgyi emléke a franciaországi vonulásokról vagy a tavalyi őrületből: akad, akinek Szalai Ádám aláírt meze, másnak meg a marseille-i kocsmából ügyesen elcsórt hamutartó jelenti a felejthetetlen sztorit. És még olyanok is lehetnek, akik akkurátusan elteszik, beköttetik a sportlapokat, akár a Nemzeti Sport teljes évfolyamait, mert úgy érzik, a gyerekek, unokák egyszer majd örömmel lapozgatják a régi újságokat. Legyen így, egyszer én is belebotlottam négy évtizednyi hiánytalan Képes Sportba, fél évre megvolt az olvasnivalóm (jó, a műkorcsolyát azért átugrottam), bár nyilván a mai trend már a digitálisabb tartalom felé viszi az emberiség sportkedvelő részét is. Na de ha egy fociimádó tinédzser az újságok, sálak, kártyák helyett sportos appokat és telefonos játékokat gyűjt, az is érthető. A lényeg úgyis azon van, hogy az ember a választott hóbort által közelebb kerüljön kedvenc sportágához, kedvenc csapatához, és a gyűjtemény minden darabját egy-egy nagyszerű mérkőzéshez, sorsdöntő gólhoz, felejthetetlen emlékhez kösse.

Úgyhogy remélhetőleg a kedves hirdetőnk hamarosan megtalálja majd a keresett gombokat, és velük együtt megtalálja a talán nem keresett, de azért biztos örömmel látott fiatalságát is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!