Akkor és most – Bobory Balázs publicisztikája

Akkor még más idők jártak... A Vidi, amely abban az évtizedben volt már Videoton-Waltham, Parmalat és Fehérvár 96 FC is, éppen a kiesés elkerüléséért küzdött. 1999 tavaszát írtuk, az akkori elnöknek, Bérces Lászlónak sikerült pénzügyileg konszolidálni a klub helyzetét, elmondása szerint százmilliós adósságot nullázott le, csak éppen a csapat kilenc ponttal, szinte reménytelen helyzetben várta a második fél évet.

A kispadon Verebes József ült, aki az ősszel kilenc forduló után vette át az együttest Csongrádi Ferenctől, de az utolsó hat játéknapon, a téli pauza előtt a Mágussal is csak egy pontot szereztek a piros-kékek. Aztán a télen sikerült valahogy összekaparni a keretet, a meghatározó mag – Milinte Árpád, Schindler Szabolcs, Vancsa Miklós, Waltner Róbert, Róth Ferenc – mellé sikerült olyan nagy neveket is Fehérvárra csábítani, mint Kozma István, Kuttor Attila vagy éppen Nagy Lajos, és velük már egészen pofásan nézett ki az öltöző (olyan kicsi volt, hogy a fiataloknak a zuhanyzóval összekötött másik kis helyiségben jutott csak hely). A csapat így indult el, hogy megmeneküljön a kieséstől.

A játékosok boldogok voltak, hiszen a téli edzőtábor előtt mindenki kapott három cipőt, egy gumisat, egy éleset és egy „hernyót” (műfüves pályára), no nem a legismertebb márkákból, aki csúcsminőséget akart, megvehette magának. És néha volt is miből, mert ebben az időben a fizetések csak másfél, ­­­rossz esetben két hónapot csúsztak, így a korábbi időszakhoz képest kevesebbszer hangzott el az öltözőben játékosok között a kérdés: mikor lesz pénz?

Szerencsére az egyhetes poreci edzőtáborra futotta a büdzséből, ahol jól is szerepelt a csapat, persze az ítéletidő miatt volt, hogy a szálloda folyosóján edzett a társaság, és a tervezettnél egy nappal korábban hazajött. Itthon a legtöbb felkészülési meccsét a stadion mögötti első, salakos edzőpályán vívta meg, de a jelszó sohasem változott: a Videoton nem eshet ki, a Videotonnak bent kell maradnia, ha már a korábbi években három alkalommal osztályozón sikerült megkapaszkodnia az élvonalban, negyedszerre sem búcsúzhat.

Csak ezen a tavaszon a kútra járó korsó eltörött...

A várt nagy menetelésből csupán közepes lett, a régi tribün alatti szűk öltözőfolyosón a görcsösség illata beszorult a falak közé, s hiába végzett a még benn maradó Siófokkal azonos pontszámmal a Vidi, eggyel rosszabb lett a gólkülönbsége náluk, így története során másodszor búcsúzott az élvonaltól.

A játékosok azon a tavaszon átéltek mindent, ami a kilencvenes évek magyar labdarúgását jellemezte. Profinak nevezett amatőrök voltak, akik nem tudták saját kezükbe venni a sorsukat. Amikor a Diósgyőr elleni egyik sorsdöntő csata előtt a szurkolók ki akartak jönni az edzésre, hogy jelenlétükkel felhívják a figyelmet a találkozó fontosságára, Verebes mester egyszerűen lefújta a tréninget. Ellenben a miskolci 1–0-s vereség után megállították a buszt a fehérvári ultrák, a játékosok lebattyogtak a járműről a sorsukra várva, de csak buzdítást kaptak a drukkerektől, hogy az utolsó fordulóban a Vasast le kell győzni, és akkor bent lehet maradni. Aztán amikor a hazai csata 2–2-re végződött és mindenkiben tudatosult, hogy kiesett a Videoton, felerősödött a népharag.

„Egyszerűen senkik vagytok, hej, hej!” – szűrődött át a mintegy félezer torokból áradó hang a régi klubház ablakán, ahol az összetört játékosok gyülekeztek.

„Gyertek ki, gyertek ki!” – zengett fel a következő rigmus, majd Milinte Árpád elindult az erkély ajtaja felé és kilépett az ezerfejű cézár elé, követték őt szép lassan a többiek. Kellett néhány perc, amíg az indulatok valamelyest elültek, és megkezdődött egy viszonylag civilizált párbeszéd.

„Ígérjétek meg, hogy mindenki itt marad, és visszajutunk!” – érkezett végül egy öblös hang a szurkolói kemény magból. „Megígérjük!” – mondta elsőnek a keret egyik legrutinosabb, nem fehérvári nevelésű tagja, aki aztán két nappal később eligazolt egy másik vidéki csapathoz. De ne legyünk igazságtalanok, a mag tényleg együtt maradt, és az aznap tényleg a hátsó kijáraton távozni kényszerülő Verebest váltó Csank János vezetésével a következő idényben pontrekorddal jutott vissza az élvonalba – azóta is ott van, rengeteg sikert és magasságot elérve.

A történetet nem mesélték, hanem a keret tinédzser tagjaként, aktív szereplőjeként és természetesen a bukás egyik résztvevőjeként átéltem, talán az akkori csapattársaim, Milinte Árpi, Vancsa Miki, Schindler Szabi, Waltner Robi, a pályaedző Csucsánszky Zoli vagy az elnök, Bérces Laci bácsi meg tudnak erősíteni abban, hogy minden így történt.

Nagy baj, hogy ezekre az időkre jelenleg Sóstón kevesen emlékeznek, de talán Németh Jani bácsi, a csodálatos Vidi-múzeum őre, aki akkor éppen technikai vezetőként élt át naponta extrémebbnél extrémebb történeteket, megfelelően tudná zongorázni a különbséget az akkori és mostani lehetőségek között.

Hihetetlen kimondani is, hogy jelenleg a Mol Fehérvár FC – korábbi nevén Vadásztölténygyári Vasas, Videoton SC, Videoton-Waltham, Parmalat FC, Fehérvár 96 FC – a kiesés elkerüléséért küzd. Az a klub, amely azóta már háromszor nyert bajnokságot, kétszer Magyar Kupát, kétszer volt csoportkörös az Európa-ligában. Az a csapat, amelynek játékosai sohasem szembesültek azzal, milyen az, amikor a fizetés heteket, hónapokat csúszik, akik télen-nyáron a legjobb pályákon készülhetnek, akiknek nem úgy kukázzák össze az edzőszerelést napról napra, hogy legalább a többség hasonló színben, fazonban legyen, akik a legjobb labdákkal, a legjobb cipőkben edzhetnek. Akik nem csak a hazai bajnoki meccsek előtt kapnak enni az egyébként pazar és mindig otthonos Pokol Pince étteremben.

Nem, a Videotonnak (bocsánat, Mol Fehérvárnak) most nem itt kellene tartania, hanem, a Ferencvárossal fej fej mellett az aranyért kellene csatáznia, csak hát 2018 óta óriásira nyílt az olló a két egyesület között.

Van olyan egy klub életében, hogy beköszönt a sikertelen széria. Okozhatja a pénztelenség vagy épp a bőséges lehetőségek felelőtlen, koncepciótlan felhasználása. A Vidi az elmúlt öt esztendőben folyamatosan csúszott lefelé, nem állította meg a tendenciát a keret nagy részének kicserélése, a többszöri edzőváltás, de még az emeleti személyzet megújítása sem.

Éppen ezért nem szabad elverni a port a néhány hónapja kinevezett sportigazgatón, Juhász Rolandon vagy éppen a vele együtt érkező Huszti Szabolcs, Toldi Gábor edzőpároson, mert a gödröt, amelybe a fehérváriak beleestek, nem tegnap, de nem is tavaly ásták ki, már sokkal korábban, aztán csak mélyült és mélyült.

Talán még most sem gondolja senki, hogy a válogatottakkal teletűzdelt Fehérvár kieshet a tavasz végén – én sem –, de tény, hogy bármi is történik a piros-kékekkel, ennek az idénynek sorsfordítónak kell lennie, mert a fehérvári klub, tekintve a lehetőségeit, nem szerepelhet így a magyar élvonalban, nem lehet nevetség tárgya, és legfőképpen nem haragíthatja magára, veszítheti el újra a szurkolóit.
Sok a különbség 1999 és 2023 között. Nincs már régi klubház, az öreg tribün alatti szűk öltözőfolyosó, szegény Verebes Józsi bácsi sincs már, a fizetések is időben érkeznek. Bár sokkal több a légiós, talán el lehet nekik is magyarázni, hogy gyerekek, baj van, ez méltatlan hozzánk, ehhez a klubhoz. Nincsenek már rossz cipők, labdák, mezek, nincs futópálya sem a pálya körül.

Valaminek viszont nagyon hasonlónak kellene lennie: a „minden héten háború” érzésének. Nem lehet másra számítani, a fehérvári labdarúgók csak maguk tudják megteremteni a fordulatot, teljesítményükkel előidézni a lehetőséget, hogy hamarosan újra dobogóért, sőt bajnoki címért küzdhessen a Mol Fehérvár FC.
Akkor még más idők jártak... A Vidi, amely abban az évtizedben volt már Videoton-Waltham, Parmalat és Fehérvár 96 FC is, éppen a kiesés elkerüléséért küzdött. 1999 tavaszát írtuk, az akkori elnöknek, Bérces Lászlónak sikerült pénzügyileg konszolidálni a klub helyzetét, elmondása szerint százmilliós adósságot nullázott le, csak éppen a csapat kilenc ponttal, szinte reménytelen helyzetben várta a második fél évet.

A kispadon Verebes József ült, aki az ősszel kilenc forduló után vette át az együttest Csongrádi Ferenctől, de az utolsó hat játéknapon, a téli pauza előtt a Mágussal is csak egy pontot szereztek a piros-kékek. Aztán a télen sikerült valahogy összekaparni a keretet, a meghatározó mag – Milinte Árpád, Schindler Szabolcs, Vancsa Miklós, Waltner Róbert, Róth Ferenc – mellé sikerült olyan nagy neveket is Fehérvárra csábítani, mint Kozma István, Kuttor Attila vagy éppen Nagy Lajos, és velük már egészen pofásan nézett ki az öltöző (olyan kicsi volt, hogy a fiataloknak a zuhanyzóval összekötött másik kis helyiségben jutott csak hely). A csapat így indult el, hogy megmeneküljön a kieséstől.

A játékosok boldogok voltak, hiszen a téli edzőtábor előtt mindenki kapott három cipőt, egy gumisat, egy éleset és egy „hernyót” (műfüves pályára), no nem a legismertebb márkákból, aki csúcsminőséget akart, megvehette magának. És néha volt is miből, mert ebben az időben a fizetések csak másfél, ­­­rossz esetben két hónapot csúsztak, így a korábbi időszakhoz képest kevesebbszer hangzott el az öltözőben játékosok között a kérdés: mikor lesz pénz?

Szerencsére az egyhetes poreci edzőtáborra futotta a büdzséből, ahol jól is szerepelt a csapat, persze az ítéletidő miatt volt, hogy a szálloda folyosóján edzett a társaság, és a tervezettnél egy nappal korábban hazajött. Itthon a legtöbb felkészülési meccsét a stadion mögötti első, salakos edzőpályán vívta meg, de a jelszó sohasem változott: a Videoton nem eshet ki, a Videotonnak bent kell maradnia, ha már a korábbi években három alkalommal osztályozón sikerült megkapaszkodnia az élvonalban, negyedszerre sem búcsúzhat.

Csak ezen a tavaszon a kútra járó korsó eltörött...

A várt nagy menetelésből csupán közepes lett, a régi tribün alatti szűk öltözőfolyosón a görcsösség illata beszorult a falak közé, s hiába végzett a még benn maradó Siófokkal azonos pontszámmal a Vidi, eggyel rosszabb lett a gólkülönbsége náluk, így története során másodszor búcsúzott az élvonaltól.

A játékosok azon a tavaszon átéltek mindent, ami a kilencvenes évek magyar labdarúgását jellemezte. Profinak nevezett amatőrök voltak, akik nem tudták saját kezükbe venni a sorsukat. Amikor a Diósgyőr elleni egyik sorsdöntő csata előtt a szurkolók ki akartak jönni az edzésre, hogy jelenlétükkel felhívják a figyelmet a találkozó fontosságára, Verebes mester egyszerűen lefújta a tréninget. Ellenben a miskolci 1–0-s vereség után megállították a buszt a fehérvári ultrák, a játékosok lebattyogtak a járműről a sorsukra várva, de csak buzdítást kaptak a drukkerektől, hogy az utolsó fordulóban a Vasast le kell győzni, és akkor bent lehet maradni. Aztán amikor a hazai csata 2–2-re végződött és mindenkiben tudatosult, hogy kiesett a Videoton, felerősödött a népharag.

„Egyszerűen senkik vagytok, hej, hej!” – szűrődött át a mintegy félezer torokból áradó hang a régi klubház ablakán, ahol az összetört játékosok gyülekeztek.

„Gyertek ki, gyertek ki!” – zengett fel a következő rigmus, majd Milinte Árpád elindult az erkély ajtaja felé és kilépett az ezerfejű cézár elé, követték őt szép lassan a többiek. Kellett néhány perc, amíg az indulatok valamelyest elültek, és megkezdődött egy viszonylag civilizált párbeszéd.

„Ígérjétek meg, hogy mindenki itt marad, és visszajutunk!” – érkezett végül egy öblös hang a szurkolói kemény magból. „Megígérjük!” – mondta elsőnek a keret egyik legrutinosabb, nem fehérvári nevelésű tagja, aki aztán két nappal később eligazolt egy másik vidéki csapathoz. De ne legyünk igazságtalanok, a mag tényleg együtt maradt, és az aznap tényleg a hátsó kijáraton távozni kényszerülő Verebest váltó Csank János vezetésével a következő idényben pontrekorddal jutott vissza az élvonalba – azóta is ott van, rengeteg sikert és magasságot elérve.

A történetet nem mesélték, hanem a keret tinédzser tagjaként, aktív szereplőjeként és természetesen a bukás egyik résztvevőjeként átéltem, talán az akkori csapattársaim, Milinte Árpi, Vancsa Miki, Schindler Szabi, Waltner Robi, a pályaedző Csucsánszky Zoli vagy az elnök, Bérces Laci bácsi meg tudnak erősíteni abban, hogy minden így történt.

Nagy baj, hogy ezekre az időkre jelenleg Sóstón kevesen emlékeznek, de talán Németh Jani bácsi, a csodálatos Vidi-múzeum őre, aki akkor éppen technikai vezetőként élt át naponta extrémebbnél extrémebb történeteket, megfelelően tudná zongorázni a különbséget az akkori és mostani lehetőségek között.

Hihetetlen kimondani is, hogy jelenleg a Mol Fehérvár FC – korábbi nevén Vadásztölténygyári Vasas, Videoton SC, Videoton-Waltham, Parmalat FC, Fehérvár 96 FC – a kiesés elkerüléséért küzd. Az a klub, amely azóta már háromszor nyert bajnokságot, kétszer Magyar Kupát, kétszer volt csoportkörös az Európa-ligában. Az a csapat, amelynek játékosai sohasem szembesültek azzal, milyen az, amikor a fizetés heteket, hónapokat csúszik, akik télen-nyáron a legjobb pályákon készülhetnek, akiknek nem úgy kukázzák össze az edzőszerelést napról napra, hogy legalább a többség hasonló színben, fazonban legyen, akik a legjobb labdákkal, a legjobb cipőkben edzhetnek. Akik nem csak a hazai bajnoki meccsek előtt kapnak enni az egyébként pazar és mindig otthonos Pokol Pince étteremben.

Nem, a Videotonnak (bocsánat, Mol Fehérvárnak) most nem itt kellene tartania, hanem, a Ferencvárossal fej fej mellett az aranyért kellene csatáznia, csak hát 2018 óta óriásira nyílt az olló a két egyesület között.

Van olyan egy klub életében, hogy beköszönt a sikertelen széria. Okozhatja a pénztelenség vagy épp a bőséges lehetőségek felelőtlen, koncepciótlan felhasználása. A Vidi az elmúlt öt esztendőben folyamatosan csúszott lefelé, nem állította meg a tendenciát a keret nagy részének kicserélése, a többszöri edzőváltás, de még az emeleti személyzet megújítása sem.

Éppen ezért nem szabad elverni a port a néhány hónapja kinevezett sportigazgatón, Juhász Rolandon vagy éppen a vele együtt érkező Huszti Szabolcs, Toldi Gábor edzőpároson, mert a gödröt, amelybe a fehérváriak beleestek, nem tegnap, de nem is tavaly ásták ki, már sokkal korábban, aztán csak mélyült és mélyült.

Talán még most sem gondolja senki, hogy a válogatottakkal teletűzdelt Fehérvár kieshet a tavasz végén – én sem –, de tény, hogy bármi is történik a piros-kékekkel, ennek az idénynek sorsfordítónak kell lennie, mert a fehérvári klub, tekintve a lehetőségeit, nem szerepelhet így a magyar élvonalban, nem lehet nevetség tárgya, és legfőképpen nem haragíthatja magára, veszítheti el újra a szurkolóit.
Sok a különbség 1999 és 2023 között. Nincs már régi klubház, az öreg tribün alatti szűk öltözőfolyosó, szegény Verebes Józsi bácsi sincs már, a fizetések is időben érkeznek. Bár sokkal több a légiós, talán el lehet nekik is magyarázni, hogy gyerekek, baj van, ez méltatlan hozzánk, ehhez a klubhoz. Nincsenek már rossz cipők, labdák, mezek, nincs futópálya sem a pálya körül.

Valaminek viszont nagyon hasonlónak kellene lennie: a „minden héten háború” érzésének. Nem lehet másra számítani, a fehérvári labdarúgók csak maguk tudják megteremteni a fordulatot, teljesítményükkel előidézni a lehetőséget, hogy hamarosan újra dobogóért, sőt bajnoki címért küzdhessen a Mol Fehérvár FC.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!