Életünk zamata, öt betű – Vincze András publicisztikája

Ki a jó edző? A válasz – számomra legalábbis – egyértelmű: akit a feledhetetlensége tesz tekintélyessé. Nekem speciel baromi nagy mázlim volt, mert a teljes gyerekkorom a grundsportolás bűvöletében telhetett el, és most lehet, hogy sokan kiröhögnek ezért, de mi a téren, a füvön térdelve még vízilabdáztunk is (elég nagy hatással volt ránk a válogatott montreali olimpián szerzett aranyérme...); vagy kosárlabdáztunk, mivel minden harmadik házra (az oly tipikus lakótelepi, négyemeletes, szürkére vakolt, lapos tetős kockaépületekről volt szó) felszerelt porolóra kiválóan lehetett dobálni; s ha netán csak ketten voltunk lent a „kis Pánczéllal”, akkor egy kapura fociztunk, hol ő lőtt, hol én, hol ő vetődött a fa és a villanyoszlop határolta kapuban, hol én...

A sport játék volt.

Azért volt az, mert tudtunk és akartunk játszani, ráadásul a tanáraink edzők, sőt, mesterek voltak, akik sohasem sajnálták az időt arra, hogy valóban tanítsanak is bennünket. Ugrani, szerválni, lőni, fejelni, dobni, de ebben az örökös mozgásszimbiózisban a legfontosabb mégis az volt, kedvet teremtettek ahhoz, hogy – megfordítva a sportos játék tartalmát – a játékból sport legyen.

Az addig a téren játszó gyerekből pedig (lehetőleg) sportoló.

S itt jön képbe megannyi olyan nagyszerű szereplő, akiknek szívem szerint nemcsak a jó, hanem akár az évszázad edzője címet is odaítélném, mert tudom, hogy ezer és ezer kölyöknek tanították meg az alapokat. Például fejest ugrani a medencébe. Legyinthetnek erre, hogy hát ez azért nem akkora bravúr, de ha a jó edző a feledhetetlenségéről (is) ismert, akkor igenis óriási jelentősége van annak, miként tanít. Márpedig utólag vissza-visszatekintve a több mint ötven esztendeje lezajlott eseményre (mármint az első fejesugrásra), kiderül, hogy – ha már ennyire bevésődött – nem bagatell emlékről van szó. Bár azt is elismerem, az első fejes nem egy nagy cikktéma, és az sem, hogy anno a fejre cuppanós gumi úszósapkában, a hideg víz látványától is reszkető gyerekekként elképzelni sem tudtuk, miként lesz bátorságunk belevetni magunkat a medencébe, de... Kaptunk két biztató szót (nem üvöltést, nem parancsot), mi több, következett a személyes példamutatás, azaz először az edző ugrott be a vízbe, és a gesztus feloldott minden félelmet és gátlást.

A történet lényeges eleme tehát a következő: a tanító (az edző, Balássy Péter) megmutatta, hogyan dőljünk bele a vízbe, a reszkető, izgulós gyerekhad pedig, látva a tökéletes útmutatót, mindjárt kedvet kapott ahhoz, hogy belegördüljön az addig ijesztően hatalmasnak tűnő és végtelenül mélynek tetsző kékségbe – mondanom sem kell, néhány perccel később már zengett az uszoda, mert úgy élveztük, hogy ni csak, tudunk fejest ugrani.

Mostanában gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon az évtizedek sodrásában az ilyen edzői segítséggel aztán hány generáció lánya és fia barátkozott meg a vízzel, tanult meg fejest ugrani, úszni, s micsoda szakmai kvalitás kell ahhoz, hogy valaki a legapróbb mozdulatot is képes legyen – megszerettetni?

Mert ez a lényeg: a mozgás, a sport iránti rajongás lelki injektálása. S ugyanebben az emléksorban szerepel felnőttkorom egyik kedvenc mestere, Lőri bá (Platthy Lőrinc, a Csepel volt kapusa, majd a 43. Sz. Építők edzője), akinek a futballhoz kötődő szeretetét, sőt rajongását csak mostanság érzem át igazán. Ami nekünk szabadidős kikapcsolódás volt, a haveri körben eltöltött órák csodája, valamint a BLSZ-meccsek öröme (ha győztünk, persze) vagy éppen szomorúsága (ha netán kikaptunk), az számára – az élet. Ismert mindenkit a budapesti labdarúgás környezetében, ismerte őt is mindenki más, sőt, aki igazán komolyan vette a blaszfocit, azzal is tisztában volt, hogy Lőri bá állította össze és edzette a Budapest-válogatottat – s ha azt nézzük, hogy ez a tisztség maximum vállveregetéssel és mellé megannyi gonddal, üggyel és bajjal járt, talán érzékelhetjük, mi mindenről kellett ezért és néhány ügyes, tagdíjat fizető hobbifutballista kedvéért lemondania. Családi ebédekről, szabadidőről, mozizásról, sőt gyakran az NB I-es meccsekről, és így idővel aztán a lelátói haverokról, ellenben a salakos focipályák világán kívül, zötykölődve buszon, villamoson, otthon az asztalnál, a tévé előtt, az ágyba dőlve azon morfondírozhatott, vajon lejönnek-e a srácok a következő edzésre, lesz-e tiszta, a szakadások mentén akkurátusan megvarrt szerelés a vasárnapi délelőtti meccsre, és – ami a legstresszesebb részlet – a Gamma ellen összejön-e a legerősebb tizenegy? No és persze szervezni kellett, pályát foglalni, telefonálgatni, bírót intézni, igazolásokat rendezgetni, meccsjegyzőkönyvet kitölteni, szódát, flakonos vizet vinni a kispadhoz, a golyóstollat nem otthon hagyni a komódon, izgulni, taktikát megálmodni és aztán közvetlenül a kezdés előtt átvariálni (mert csak odaért az Erőmű-pályára a legjobb csatár, a Géza). S amikor a legnagyobb volt a ricsaj a szünetben – mert éppen vesztésre állt a csapat –, akkor oda kellett állni a felnőtt, családos emberek elé, és az edzői tekintélyt érvényesítve mondani valami bölcset, amitől egy szemvillanás alatt annyival szebb tudott lenni a világ, hogy a második félidőben az előző negyvenöt percben még összevissza focizgató csapat ikszre hozta, vagy éppen megnyerte a leginkább elátkozott mérkőzést is.

Néhány megnyert sörmeccs közelébe sem jön az ország-világra szóló sportdicsőségnek, a lényeg az, hogy edzőnek, mesternek lenni nem szakma, hanem életérzés.

Valami ilyesmit látok, amikor a KTE NB I-es találkozóit nézem, mármint hogy tanító edzője lehet a Kecskemétnek. Miközben a világ attól zajos (sajnos a magyar futballé is), hogy a pénz is tud focizni, aközben itt van a szemünk előtt a példa, hogy nem, ez nagyon nem így van. Ha egy csapat az NB III-tól eljut az NB I tabellájának második helyéig, és ezt a csapatot a harmadosztálytól az élvonalig ugyanaz a mester vezeti el, akkor ott a papír- és virtuális valutánál erősebb kohézió lehet az érzelem, és persze a tudás, hiszen az együttes első emberének eredményt, egyben minőséget kell teremtenie. A tett különlegességét az adja, hogy egyre nehezebb beleszőni az értékteremtésbe az érzelmi szálakat, az alázatot, ráadásul a szakmához (edzősködés) is zsigerileg kell érteni, nem elég csak ilyen-olyan licences seregszemlékre befizetni. Kicsit félek is dicsérni a KTE vezetőedzőjét, Szabó Istvánt, mert manapság példaképként létezni keserves teher, főleg olyan szereplőként, akitől láthatóan távol áll a hókuszpókuszolás, aki abban (gondolom), sőt tényleg csak abban hisz, mint amiben a gyereket a fejes ugrásra, avagy a hobbifutballistát a küzdeni akarásra rábíró sorstársa: tanítani akar.

Persze lehetne ezt még fokozni, hogy a KTE csodája a csapategység, a játékosság, a bátorság, a lelkierő – a jelzők a sportideál teremtői, de ami mégis a legfontosabb üzenete (lehet) a kecskeméti futballozásnak, az inkább a fej, a szív és a láb környékén keresendő. Ennek az esszenciája az eredménysor (a már említett NB III-tól NB I-ig tartó sikertörténet), ami pedig igazolást vagy inkább igazodást ad ahhoz (is), hogy az edző munkája valódi értéket teremt, olyan élményt (játékosnak, szurkolónak, újságírónak), amihez aztán akár egy életen át kötődni lehet.

Szóval ez elég egyszerű történet – de legalább benne van az életünk zamata, amely öt betű csupán: sport.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!