Kicsik nagy pillanatai – Kun Zoltán publicisztikája

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a 2004-es Európa-bajnokságon Görögország játszotta a leglátványosabb futballt, arról sem, hogy az ember nem tudna elképzelni nívósabb BL-döntőt egy Porto–Monacónál, és nem hiszem, hogy a néhány héttel ezelőtt csodát tevő Marokkót legközelebb is a világbajnoki elődöntőben szeretné látni a szurkolók nagy része – ám sokan állítják, hogy a kiscsapatok sikereire igenis szüksége van a labdarúgásnak.

Ugyan, nehogy már egy Alavés nyerjen európai kupadöntőt, Dél-Korea még a hazai világbajnokságon se jusson a négy közé, az meg tényleg a futball megcsúfolása lenne, ha a Kisvárda vagy a Puskás magyar bajnoki címet szerezne – kontráznak persze erre azok, akik e téren konzervatívabban látják a labdarúgás, mint a szórakoztatóipar helyzetét: a Fradi meg az Újpest harcoljon csak száz éven keresztül az NB I-es aranyért, BL-döntő nincs Real Madrid nélkül, a portugálok Eb-sikere szódával talán elmegy, de azért normális esetben ott is a németeknek vagy az olaszoknak illene nyerniük.

Persze már a felvetéssel is baj lehet: ki, azaz mi számít kiscsapatnak?

Kiscsapat például az Arsenal, amelynek kétségkívül van tizenhárom bajnoki címe, de a legutóbbit tizenkilenc éve szerezte meg? Vagy ha az Arsenal nem is az, legyen kiscsapat a Napoli, hiszen csak kétszer nyert olasz aranyat (a legkevésbé sem mostanában...), ráadásul a jelenlegi keretének ereje nem nagyon áll arányban a tabellán elfoglalt első helyével? Vagy a kilencmilliós Londonnak, az egymilliós Nápolynak eleve nem is lehetne kiscsapata, ezt a jelzőt hagyjuk meg a kevésbé népes települések klubjainak? És mi legyen az imént említett Újpesttel, amely egy jó szereplés és házi béke esetén még mindig nagy közönséget, fantasztikus hangulatot tudna teremteni, ám az elmúlt huszonöt évben tapasztalt „mindig jövőre” fíling – meg pláne a mostani talán-bennmaradás – miatt nem olyan egyértelműen sorolható be még a magyarországi közép- és nagycsapatok közé sem?

Nekem az igazi kiscsapat, mondjuk, a Catania, amelynek dicsőséglistáján annyi állhat, hogy volt már 8. helyezett is (húúú) az olasz élvonalban, de most csak a Serie D-ben szerepel – igaz, ott is fel tud mutatni laza tizenötezres nézőátlagot. Nagyot jókat lehetett mosolyogni 2016-ban a sok-sok angol mamutklubon, hogy mindegyiket megfricskázva a csak visszafogottan jegyzett Leicester futott be elsőként, de nem felejtem az 1994-es drámát sem, amikor az utolsó percben „csak” be kellett volna rúgni a tizenegyest, hogy a Deportivo La Coruna bajnoki címet ünnepelhessen – nem sikerült, gólkülönbséggel a Barcelona lett az első.

Bármily hihetetlen, ezek az évszámok most fejből jöttek, mint ahogy eltéveszthetetlen a Vác 1994-es, a Dunaferr 2000-es, a ZTE 2002-es győzelme is. De ha valaki azt kérné, soroljam fel például a 2012 és 2016 közötti magyar bajnokokat, aligha sikerülne hibátlanul, miként már azt sem tudom, mely években nyerte meg a Debrecen a hét aranyát – ám az elsőre, amikor még afféle outsiderként lett bajnok tizennyolc éve, nagyon is emlékszem.

Hiszen a kiscsapatlétnek ez a varázsa. Az ember felkapja a fejét, ha valami váratlan történik, sokkal jobban megjegyez mindent, ami a megszokottól eltérő. Ha az a kapufa a világháború után, mondjuk, az MTK-pályán, egy örökrangadón törik ketté, sztorinak jó, de ma azért kevesen tudnának róla – csakhogy Perecesen történt a blama, így hetvenöt év múlva is lehet beszédtéma, hihetetlen emlék, amikor a borsodi bányásztelepülés nemhogy az NB I-ben játszott, hanem éppenséggel kivégezte a Fradit. Nem sokan élhetnek már a perecesi nézők közül, de gyaníthatóan a legendás meccs minden pillanata apáról fiúra szállt, majd száll még jó ideig fiúról unokára, és tessék, sokszor a „mainstream” médiában is felemlegetik. És ha már FTC, kíváncsi vagyok, Iváncsa például meddig tud megélni az őszi csodából, meddig tudják még az átlagszurkoló fejében tartani, hogy igen, az a „nagy”, az Európa-liga-csoportot megnyerő Ferencváros a Magyar Kupában éppen itt hasalt kiadósat.

Egyszer-egyszer a kisebbnek, a gyengébbnek szurkolni persze vélhetően senkitől sem áll távol, más kérdés, hosszú távon mennyire válna egy-egy bajnokság, egy-egy sorozat hasznára. Ha a magyar élvonal következő három idényét a Kecskemét, a Kisvárda és a Mezőkövesd nyerné meg, a ferencvárosi mellett alighanem még az újpesti és kispesti tábor is a stadionok helyett a szinkron­úszóversenyekre járna, de nem vagyok meggyőződve az UEFA mostani szponzorainak felhőtlen boldogságáról sem, ha a Bajnokok Ligája évekig a Valladolid, a Salernitana vagy a Viktoria Plzen végső sikereiről szólna.

Na de erre – szerencsére – nincs is esély, a kis klubok általában csak egy-egy kiugró eredményre képesek. Persze ez igazán törvényszerű, hiszen amikor mégis sorozatban nyerik a bajnoki címeket (a Debrecen vagy például a Lyon), már egyáltalán nem kis klubokról beszélünk... Az pedig tényleg kizárható a futball jelenlegi pénzcentrikus helyzetében, hogy a mamutok mindegyike sorozatban maradjon le a trófeákról. Ha a négy nagy bajnokság elmúlt évtizedeit nézzük, az angoloknál az említett Leicester, előtte 1995-ben a Blackburn futott be, az olaszoknál 1991-ben a Sampdoria nyert, a németeknél a Kaiserslautern (1991, 1998), a Bremen (1993, 2004), a Stuttgart (1992, 2007) és a Wolfsburg (2009) ülhetett a trónra, a spanyoloknál a Valencia (2002, 2004) és a Depor (2000) ünnepelt – minden egyéb (a fenti példában összesen több mint száz) alkalommal a topcsapatok egyike végzett az élen.

A mostani évadban az elitligákat tekintve talán a Napoli a kivétel, és a Bundesligában az Union Berlin szerezhet meglepetést – vagy a Leipzig, amely hírnévben még kiscsapatnak számít, de a pénzügyi lehetőségeit tekintve már nem annyira. A kevésbé fókuszban lévő európai bajnokságok nagy többségében a jól ismert klubok ünnepelhetnek majd a bajnokság végén, míg a dán Nordsjaelland, a lengyel Raków, illetve ha befut, a román Farul és természetesen a dunaszerdahelyi DAC lehet a kakukktojás.

Emlékszem, amikor 2006-ban Manchesterben jártam, a város nyolcvan százalékát a vörös szín uralta, és bizony sok embert kellett megkérdezni, amíg egy olyan boltba eljutottam, amelyben City-sálat (is) lehetett venni. Aztán két évvel később megjelent Manszúr sejk, hozott magával annyi pénzt, amennyivel fél Angliát megvásárolhatta volna, és egy-két tanulóév után a világoskék-fehér csapat nagyon beindult – mostanra hatszoros Premier League-győztes, ugyanakkor nemzetközi szinten csak egy vesztes BL-döntőt tud felmutatni. Hasonló utat járt be a Chelsea, amely sokáig liftezett az osztályok között, ismertséget csupán hírhedt szurkolótábora, a Headhunters miatt szerezhetett, ám az Abramovics-zsozsó jótékony hatása révén a csapat hírneve egy csapásra legyőzte a közönségét: jöttek a sikerek, mára a Chelsea is a futottak még kategóriából dedikált topklub lett. A nagy kérdés, hogy a szintén alaposan kitömött Newcastle képes lesz-e a következő nyolc-tíz évben betörni a nagycsapatok piacára, ehhez alsó hangon két-három bajnoki címre lesz szüksége – az 1927-es siker századik évfordulójára össze is jöhet az első.

Itt, Magyarországon persze mások a lehetőségek, szaúdi, katari, dubai pénz még nem érkezett, de gyanítom, senkinek sem lesz különösebb kifogása az ellen, ha a Ferencváros a nagyvilág szemében abszolút kiscsapatként megy még egy-két kört az Európa-ligában.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!